A minap az utcánkban egy srác valamiért belerúgott a kutyájába, kis bolyhos kutya volt, és a kölök jó nagyot rúgott bele, szegény kis jószág röpült. A járókelők azonnal kezelésbe vették a kölyköt; ilyesmi Kanadában nem szokás. Na, ez egy dualista gyerek, gondoltam magamban. Hogy az mi fán terem?
Dualizmus azt jelenti: kettősség. Én egy speciális kettősségről beszélek, amely sokak szerint az öntudattal, halhatatlan lélekkel rendelkező, isten képére teremtett EMBER, és a TERMÉSZET között áll fönn.
A történelem legnagyobb és legtömegesebb szenvedése a szemünk előtt zajlik, csak a dualizmus hamis eszméje mögé bújva nem nézünk oda.
Úgy is fogalmazhatnék: a történelem legnagyobb állatkínzása, de ha már én fogalmazok, hadd mondjam inkább azt: élőlény-kínzása. És azért nem nézünk oda, mert teljes mértékben felelősök vagyunk érte, sőt, teljes mértékben a haszonélvezői is vagyunk.
Ideje fölismernünk, hogy az állatok ipari léptékű tenyésztése nem csak ökológiai és etikai, hanem egyenesen politikai probléma is. Miért? Azt szokás mondani, hogy a modern embert, de különösen az identitását – és ezáltal nagy részben magát a modernitást is – az a fajta dualizmus hozta létre, amely azt föltételezte, hogy csakis az emberek rendelkeznek öntudattal.
Ez ab start nem igaz. De az sem, hogy ez a modernitáshoz lenne köthető. Ez a sokszor Descartes-nak tulajdonított nézet az öntudatot csakis emberi tulajdonságnak tekintette, és így kategorikusan elválasztotta az embert a természettől.
Igaz ugyan, hogy a fölvilágosodás emelte trónjára a rációt, és a dualizmus a racionális gondolkodás gőgjéből fakad, csakhogy a tételt az a tudomány cáfolja, amely szintén a racionális gondolkodás gyermeke. Az ember az utolsó száz évben megnövekedett szükségletei miatt irgalmatlanul felfokozta a természet legyőzését, kizsigerelését, és a dualizmus elméletével takarózott. Yuval Noah Harari izraeli történész-filozófus szerint előtte sem volt egy leányálom az ember kapcsolata a természettel, de ennek a dualizmusnak a tudatosodása által elszabadult a pokol. Nem szadizmusról van szó; tudatos apátiáról, érzéketlenségről.
Ez most a legnagyobb problémánk? Igen.
Ez a dualizmus, ez a hamis ideológia ugyanis nem csak ember és állat, ember és természet vonatkozásában működött. A történelem során, ha az emberek egy erősebb csoportja egy másik embercsoport ellen követett el valamilyen kollektív gyalázatot, mindig a dualizmusra hivatkozott, és mindig a vesztes, a megnyomorított (olykor egyenesen kiirtott) csoport rovására. Mi, persze, emberek vagyunk, de amazok nem emberek, tehát velük szemben nem vagyunk kötelesek empátiát, irgalmat, szolidaritást érezni.
Hogy a csirkét miért esszük meg, a Borcsa kutyát miért nem, arra családi körben azt a gyönge magyarázatot adtam, hogy „barátot nem eszünk”.
Aki nem akar végzetes ellentmondásba kerülni azzal a meggyőződésével, hogy ember és állat egy bolyból való élőlény, a különböző fajok között öntudatuk szintje csak fokozati, és nem lényegi (vagyis a fönt említett dualizmus nem létezik), annak tudomásul kellene venni, hogy nem csak barátot, de egyáltalán: élőlényt sem kéne ennünk.
A világot nem mi teremtettük, de aki teremtette, erkölcsöt elfelejtett a természetbe teremteni.
Az erkölcsöt – ezerszer leírtam már –, a ember találta ki saját használatra, mert nélküle nem lett volna képes közösségben, társadalomban élni: fölfalták volna egymást. A morál legmagasabb szintje szerintem az, amit a názáreti Jézus hirdetett. De amit a természetben találunk, hogy az élőlényeket a táplálkozás láncolata köti össze, és e láncolat csúcsán fejlett tudata és eszközei (technikája) révén az ember áll, az nem tekinthető erkölcsnek.
Hogy az ember tehát minden ragadozó legragadozóbbika, az tény. Hogy neki kellene először lemondania a ragadozásról – ez viszont már erkölcsi kérdés.
Néhány vegetáriánus, (vagy „vegás”) különctől eltekintve ez senkinek sem jut eszébe; közülük is a legtöbben nem morális, hanem egészségügyi okokból nem esznek húst. Ezek a szórványos tiltakozók semmi hatással nincsenek a vágóhidak, de elsősorban a csirkegyárak irgalmatlan technológiájára.
(Sokak szerint a növények is élőlények, de ezzel nem tudok mit kezdeni, mert ebből logikusan az következnék, ha az általános gyilkolásnak véget akarunk vetni, szűnjünk meg táplálkozni, vagy robbantsuk föl a Földet.)
Már csak azért is érdemes figyelemmel kísérni az erre vonatkozó kutatásokat, mert kiderül belőlük, hogy valamikor csakugyan harmonikusabb volt az ember és a természet viszonya, ha ideálisnak soha nem is volt mondható.
Teljes harmónia csak az Édenkertben létezett. Az Édenkertet viszont nem most találták ki gonosz politikusok, az Éden az emberiség kollektív hite abban, hogy az Isten nem teremthetett ilyen pocsék világot. Eredetileg minden szép volt és jó, mindent áthatott a szeretet, nem volt erőszak, nem volt gyilkosság, nem volt „táplálkozás láncolata”, és egymás mellett legelészett az oroszlán és az őzike, ami azt bizonyítja, hogy az ember mégsem „sárkányfog-vetemény”, ha ilyen békésnek képzelte el Isten eredeti világát, melyet a bűnbeeséssel mi rontottunk el, mi, emberek.
(A bűnbeesés elemzésére nem vállalkozom, maradjunk annyiban, hogy a tudás, amitől a mitológia szerint Isten óvta az embert, de az ember mindenáron meg akarta szerezni, tette tönkre a paradicsomi állapotokat.)
Térjünk vissza oda, hogy az ipari fokozatú tenyésztésben élő állatok sorsa az egyik legproblémásabb etikai terület a mai emberiség számára, mivel komplex érzékelésekkel és érzésekkel rendelkező öntudatos élőlények millió élnek és halnak meg egy futószalagon. Harari nyersen kimondja, hogy az állatok a történelem legfőbb áldozatai és legfőbb szenvedői, valamint a velük való emberi bánásmód a történelem talán legnagyobb bűncselekménye. És ez nem csak mai jelenség. Csakugyan?
Az emberiség már réges-rég kimutatta a foga fehérjét – állítja a történész –, már negyvenöt ezer évvel ezelőtt kiirtotta az ausztráliai nagytestű állatok kilencven százalékát és már tizenöt ezer évvel ezelőtt az amerikai nagytestű állatok hetvenöt százalékát – nagytestűnek számít itt minden olyan állat, amely többet nyom néhány kilónál. Harari szerint minden archeológiai lelet újra és újra ezt a konklúziót erősíti meg: az emberiség még jóval a letelepedés, mezőgazdaság és eszközkészítés előtt kipusztította a Földön élő fajok ötven százalékát. Ha ezt elhinném, pontosan a dualizmust kellene bizonyítva látnom (csak fordítva), vagyis, hogy az ember kegyetlensége, ökológiai kártevése folytán tekintendő más minőségnek: de nem jobb, sokkal rosszabb minőségnek az állatnál!
Hohó! Álljunk meg itt egy baráti szóra! Már meg ne feledkezzünk arról a tényről, hogy a földön az élőlényeket a táplálkozás láncolata köti össze! Itt a küzdelem még csaknem egyenlő erők között zajlott, és sokszor az állatok irtották ki egymást, máskor, az állatok győzték le az embereket.
A Homo Sapiens megjelenése idején arányaiban még legalább annyi állat falt föl embert, ahány állatot az ember evett meg. Később az ember esze és szerszámai és társadalom-alkotó képessége révén megerősödött, és a tápláléklánc csúcsára került. De ez nem a dualizmust bizonyítja, ellenkezőleg: éppen azt, hogy minden élőlény egyetlen entitás; ha az ember egy állatfaj, akkor minden állat egy emberfaj (így leírva a tétel reciprokja furcsa, mi?!), a különbség közöttük tehát nem minőségi, hanem mennyiségi, más szóval: fokozati. Tessék föllapozni Darwint.
A sógorom disznót tartott. Én segítettem, amit kellett, hordtam a moslékot, kiganéztam az ólat, de igyekeztem minden kapcsolatot kerülni a hízókkal. Nem úgy, mint ő – vagy bármelyik állattartó parasztember. A sógor kimondottan szerette, dédelgette, simogatta, gyömöszkélte a disznót, beszélt, gügyögött hozzá, még dúdolgatott is neki, úgy bánt vele, mint egy jó kutyával. Tudvalevő, hogy a disznó az egyik legintelligensebb háziállat, ha szobatisztaságra lehetne szoktatni, a lakásba is beengedhetnénk.
Aztán eljött a disznóvágás napja, és a sógor (segítségemmel!) gond nélkül leszúrta kedvencét, földarabolta, elkészítette, és őt ette egész évben a család, még én is, ha meghívtak, csak én nem dédelgettem korábban. Én, elkorcsosult városi gyerek, úgy gondoltam: barátot nem eszünk, de a sógorom szerint a hízó éppen attól barát, hogy megesszük.
És pontosan így gondolták ezt őseink. Az ősember szerette, tisztelte, nagyra becsülte a vadász zsákmányt, sőt, ha elejtette, valamiképp kárpótolta is. Az ősember önmagával annyira egylényegűnek tekintette az elejtett és fölfalt állatot, hogy nem tudván koleszterinről, fehérjéről, kalóriáról, vitaminokról, úgy vélte, hogy egyenesen az állat lelkének, személyiségének, életerejének egy részét teszi magáévá, ha megeszi.
Olyan faj, amelyik megeszi fajtársát nem maradhat fönn: kiirtja önmagát. A kannibalizmus nem arról szólt, hogy az ember kínzó éhségében vagy falánkságában fölfalta embertársát. Az emberevés vallási szertartás volt, az ősember ha evett elfogott ellensége húsából, ellenfele erejét, kiváló harci tulajdonságait kebelezte be, és ugyanezért evett és ivott ősei, szülei, nagyszülei testéből és véréből, hogy magáévá tegye erejüket bölcsességüket, és hogy az ősök örökre vele maradjanak.
Ember és állat intenzív kapcsolatát, egylényegűségét bizonyítja, hogy az archeo-antropológia szerint a legtöbb embercsoport (horda, törzs) hitt abban, hogy valamely hatalmas állattól származik: oroszlántól, elefánttól, szarvastól, bölénytől, farkastól.
Egy kisázsiai pásztornép, a zsidó, jó ötezer éve, minden tudományos ismeret nélkül, kizárólag spekulatív alapon fölfedezte, hogy a létező világ egynemű, így hát tücsök és bogár, nappal és éj, ember és állat, nyár és tél, nap és hold nem külön entitások, semmi nem indokolja, hogy mindnek külön-külön istene legyen. Így talált rá a zsidóság az egyistenhitre, amiért aztán a többi egyistenhívő, aki a monoteizmust éppen tőle vette át: a kereszténység meg az Iszlám, a lehetőségek végső határáig hálás is volt a zsidóságnak.
Az egyistenhit is a dualizmus egyik cáfolata, különös, hogy erről éppen egy izraeli tudós hajlamos megfeledkezni.
A következő állomás ebben a folyamatban a vándorló-gyűjtögető nomád pásztorkodó életmódról a letelepedésre és mezőgazdaságra való áttérés volt. A városok és a kultur-területek környékén az ember kezdte elvenni az állatok élőhelyeit, ettől az állatok megzavarodtak, részben megtanultak együtt élni az emberrel, mint bizonyos majmok, egerek, patkányok, mókusok, galambok, verebek, svábbogarak; részben rájuk korábban nem jellemző vadsággal védték életterüket, mint a medvék, mosómedvék, vércsék, héják, aligátorok, farkasok.
Ezzel egyidőben a növénytermesztés és állattenyésztés során kialakult egy, a Földön korábban soha nem létezett új életforma: a háziasított állat. Mindenki, aki velük foglalkozott, az elefánt-vezetőtől a tevehajcsáron át a marhapásztorig; a juhászon, a kanászon át a háznál, istállóban lovat, tehenet, disznót, a ház körül baromfit tartó parasztcsaládig a zsigereiben érezte, hogy az állat igenis öntudattal rendelkező, észlelni érzékelni, szenvedni, örülni tudó élőlény, tanítani, nevelni lehet (majd’ azt nem mondom: lelke van). A dualizmussal csak a szadista, állatkínzó elmebetegek takaróztak.
Valakinek tán nem tetszik a háziállatok szoktatása, idomítása? Nem elég humánus?
És a gyerek bilire szoktatása, családi, társadalmi éltre való nevelése, idomítása, az tetszik?
Külön fejezet a kutya. Óriási irodalma van. A kutya olyan régen és olyan közel él az emberhez, hogy gyakran többet tud rólunk, mint mi magunk. A kutya szeretete, ragaszkodása, hűsége, tisztessége legendás. Nincsenek előítéletei. A fájdalmat is elfogadja a kezedből, mert nem tételezi föl, hogy bántani akarod. Lehetsz rongyos, büdös, öreg, tetves, csúnya, púpos, kurva, rablógyilkos; a kutyád imádni fog. A kutya a dualista ostobaság legfőbb cáfolata. A kutya jobb, mint az ember. De kitől tanulta?
(Ha nem tudsz felelni rá, legalább te tanulj tőle.)
A dualizmus, már céloztam rá, nem csak az állattól, természettől választja el az önhitt embert, de ha az emberek egy csoportja valami kollektív disznóságot készül elkövetni az emberek egy másik csoportja ellen, mindig dualista elméletekkel takarózik.
Itt az amerikai földrészen történelmileg is, máig élő következményeiben is közel van hozzánk az amerikai rabszolgatartás. A szabad USA déli államaiban sem volt jobbágyság, hát a nagy gyapottermesztő latifundiumok számára nem volt munkaerő. Erre a földbirtokosok kitalálták hogy Afrikából vásárolnak (potom pénzért) feketéket rabszolgának, akikkel aztán az ókori rabszolgatartókat is megszégyenítő kegyetlenséggel bántak.
De a mégoly pénzéhes keresztény amerikaiak is érezték, hogy itt valami nincs rendben, az egész rabszolgarendszer Jézus igéivel nem egyeztethető.
Nosza, jól jött a dualizmus! Kitalálták, hogy csak a fehér ember ember, csak őt teremtette isten saját képére és hasonlatosságára, a fekete nem ember. Barom, vagy annál is alábbvaló. Így aztán a a rabszolgatartó minden morális felelősséget elhárított magától.
Vörösmarty sok ezer kilométerről már a 19. század közepén így látta mindezt.
Hogy még alig bír a föld egy zugot,
Egy kis virányt a puszta homokon, _
Hol a legkelendőbb név az emberé, (…)
Kivéve, aki feketén született,
Mert azt baromnak tartják e dicsők
És isten képét szíjjal ostorozzák
Az örmény népirtást azzal indokolták törökök, hogy az örménynek nincs emberi habitusa, kártevő, alsóbbrendű lény, féreg. Minket Isten alkotott saját képére, de az örmény nem ember, ha útban van, ki lehet irtani, mint a férget.
Mi ez, ha nem dualizmus?
A kiirtandó embereket „kártevőknek”, „baktériumoknak” „patkánynak” minősítő szóhasználat Hitlernél nem véletlenül ismétlődik. Mert ugyanarról a dualista ideológiáról van szó, amiről föntebb beszéltem.
Ugyanerre a mintára tartotta Hitler fölsőbbrendűnek, Herrenvolknak a germán fajt, melynek élettér kell, és ezért a szláv és egyéb európai népek nagyját ki kell irtani, a maradék pedig rabszolgája lehet a német Übermenschnek. A zsidó Unmensch. Nem-ember. Féreg, patkány, az írmagja is kiirtandó.
Mi ez? Kristálytiszta dualizmus.
A következmény: hatmillió zsidó ellen elkövetett genocídium, gáz- és tűzhalál, plusz a második világháború 52 millió áldozata.
Ötvenkét millió ember erőszakos halála úgy függ össze a csirkegyárakkal, hogy a gyalázatot mindig a dualizmussal, a másság fölfokozásával magyarázzuk. Azt mondjuk: én igen, ő nem.
Mi igen, ők nem.
Minket megillet az empátia a szolidaritás, mondjuk ki: a szeretet, őket nem.
