„A nagy világon e kivül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze;
Itt élned, halnod kell.” /Vörösmarty, Szózat/
A Fejér megyei kis faluból a budai Várba felkapaszkodott nemzetvezető éjt nappallá téve azon munkálkodik, hogy megvalósítsa Vörösmarty Mihály szavait. Az idézett strófa utolsó sorának első fele, a hazában élés a tudatosan szított egymás iránti izzó gyűlölet miatt egyre kevésbé lehetséges, amit ő is beláthatott, mert a koronavírus-járvány kezdete óta inkább a verssor második felére helyezte a hangsúlyt, és bizony igazi nemzetvezetőhöz illően, ismét helyesen döntött; a halálozásban – még nemzetközi összehasonlításban is – komoly sikereket könyvelhet el magának.
A koronavírus-járvány kezdete óta napról-napra csúcsokat döntöget az elhunytak száma. Mára meghaladta a 17 000-et (egy kisváros lakossága), és naponta közel 200-an követik az idő előtt távozott honfitársaikat, bár Vörösmarty feltehetőleg nem egészen erre gondolt, amikor papírra vetette a Szózatot.
Ám a Fejér megyei kis faluból a budai Várba felkapaszkodott egyeduralkodó mindenkire gondol és igyekszik a folyton elégedetlenkedők kedvét keresni. Teljes hírzárlatot, valamint cenzúrát rendelt el. A kórházakba se ki, se be, még egy légy sem repülhet be, hacsak nem mászik be valamelyik szétrohadt ablakpárkány alatt. Természetesen újságírók, tv-stábok sem mehetnek be, interjút nem készíthetnek, az egészségügyi intézményekben uralkodó embertelen állapotokat nem dokumentálhatják. És amiről nincs tájékoztatás, az nincs.
De minden rosszban van valami jó. A nemzetvezető elkészítette saját oltási tervét, ami sehol a világon nem működik olyan olajozottan, mint Magyarországon. Felállította a fontossági sorrendet, mely szerint a legjobbnak tartott Pfizer vakcinát megkapták és folyamatosan kapják a falábú futballisták, az olimpiára – ami vagy lesz, vagy nem – készülő sportolók, a magyar jog(talan)államot működtető kormánytisztviselők, az úgy nevezett igazságszolgáltatásban jeleskedő bírók, és más, magas pozíciót elfoglaló személyek. Jaj, majd’ elfelejtettük a legfontosabb embereket, az egyenlőknél is egyenlőbbeket, akiknek az élete a legtöbbet ér: a nemzetvezető és bandája családtagjait és üzletfeleit.
A program sikeres végrehajtásáért sokat tesz a Magyar Orvosi Kamara is, akik a tőlük megszokott módon nem az orvosokat képviselik, hanem a nemzetvezetőt támogatják. Csodával határos módon volt egy vidéki orvos, aki nem vállalta, hogy az Európai Gyógyszerügynökség (EMA) engedélye nélküli vakcinával oltsa be a pácienseit, mire milliós büntetést szabtak ki rá. A MOK természetesen nem őt védte, hanem oltásellenességgel vádolta, ami nem fér össze a hippokratészi esküvel. (Ha jól értjük: a le nem tesztelt és engedély nélküli vakcinával oltani viszont megfelel az orvosi eskünek a kamara szerint!)
Az említett oltási terv igen fontos része a totális káosz megteremtése azok számára, akik botor módon az oltásra várnak. Miután egy korábbi hétvégén jól bevált az egykori Ismerd meg hazádat! mozgalomra emlékeztető országjárás megszervezése – tömegeket küldtek a lakóhelyüktől 100 km-es vagy még nagyobb távolságra – ezt a módszert megismételték a rá következő hétvégén is. Egy másik szellemes praktika, amikor különféle oltópontokra zavarják emberek ezreit, akik az utcán a hidegben, a jeges szélviharban vacognak – a távolságtartás szem előtt tartásával –, egymás hegyén-hátán tolonganak, várakoznak csak azért, hogy kiderüljön: nem sikerült kiszállítani az oltóanyagot az adott pontra. Szerencsére a kórházakba vezényelt – szanitéc végzettséggel sem rendelkező – katonák fölöttébb előzékenyek az ott toporgó 80-90 éves emberekkel, amit a kirándulásokon részt vettek elbeszéléseiből tudunk.
A nemzetvezető tréfái alól a háziorvosok sem mentesek. Senki által nem ismert „logika” szerint összeállított listát kapnak a betegeket nem ismerő, nemlétező egészségügyi minisztériumtól, amelyen a beoltásra kiválasztottak nevei szerepelnek. (Szegény Kafka, ha ezt megérhette volna!) A megfélemlített orvosok szolgaian követik a sorrendiséget, s bár ők ismerik a legjobban a saját betegeiket, még véletlenül sem mernek változtatni rajta kor, betegség, veszélyeztetettségi szempontok alapján. A lista csattanója, hogy nem mellékelik hozzá a vakcinaampullákat – de legalább messzire elhallatszik a kacagás. Teszik mindezt azokkal a milliókkal, akik belementek a tavaly decemberben megkezdett össznépi játékba, az oltásra történő regisztrációba, melynek – a főadminisztrátor tájékoztatása szerint – semmi köze ahhoz, ki mikor kerül sorra.
Miután elfelejtik kiszállítani a vakcinákat az oltóhelyekre és a háziorvosokhoz is, elégedetten dől hátra a Fejér megyei kis faluból a budai Várba felkapaszkodott nemzetvezető. S ahogy egy háziasszonyt örömmel tölti el a teli kamra látványa, úgy örül ő is a raktárakban tornyosuló, több százezer visszatartott oltóampullának.
Néhány naiv polgármester, akik abban a tévhitben ringatják magukat, hogy a dilettantizmus a fejetlenség oka, felajánlották az önkormányzatuk segítségét, amit a nemzetvezető érthetően nem fogadott el, hiszen azzal megcsappant volna a készletállománya, ráadásul kínosan ügyel arra, nehogy például Budapest vagy Szombathely – megvetett ellenzéki városok – megoldják azt a problémát, amit ő szándékosan teremtett.
Summa summarum: minden a terv szerint halad, kötelességtudóan halnak az emberek, és nyereségesek a temetkezési vállalatok a magyar ugaron. Természetesen a kitűzött cél eléréséhez partnerek is kellenek, de ebben sincs hiány. A magyar társadalom öntudatos tagjai – a magánnyugdíj megtakarításuk után – készségesen adják oda életüket is a NER-nek, így gazdagítva a Nemzeti Elhunytak Rendszerét.
