A mögöttünk lévő évet – véletlenül idetévedt NER-hívők számára: esztendőt – az ország első embere a „családok évének” hirdette meg. Valóban emlékezetes év volt. A humánumtól, empátiától, jól felszereltségéről és higiéniáról híres magyar kórházakban az indokoltnál tízezrekkel több ember adta életét a 9. éve tartó politikai rendszerért, olyanok, akik élhettek volna még. A sok halál és temetés – nem vitás – összehozta a családokat, szorosabbra fűzte a rokonok közötti szálakat.
Karácsonyra a felcsúti nemzetvezető – a magyar társadalom szerető, óvó és védelmező édesatyja – kedves ajándékkal lepte meg fogadott gyermekeit, az embereket – véletlenül idetévedt NER-hívők számára: a magyar embereket. Mivel meglepetést akart szerezni nekik, mindenki megkérdezése nélkül, saját hatáskörben döntötte el, hogy bizony, bizony, az emberek szeretnének heti 40 óra helyett 48-at dolgozni, és még jobban vágynak arra, hogy a túlóráért járó fizetséget csak három év múlva kapják meg. (Szegény fejlődésben elmaradt franciák a maguk heti 35 órás munkahetével nem tudják, mi a jó. A gazdasági kudarcokat halmozó németek pedig hamarosan 28 órás munkahetet vezetnek be a magyarnál jóval magasabb bérekért.)
A zseniális ötlet azonnal alkalmat adott egy kis multizásra. A kormány propagandagépezete mindjárt a külföldi tulajdonú cégeket okolta azért, mert a 600 ezer külföldre emigrált magyar helyett is dolgoznia kell valakinek. Az persze senkit ne zavarjon, hogy Magyarországon a legnagyobb munkáltató maga az állam; a minisztériumok, a kórházak, az iskolák, az önkormányzatnak csúfolt állami alegységek, ahol köztisztviselők és közalkalmazottak serege működteti a rezsimet.
A felcsúti nemzetvezető jogász végzettségű csinovnyikjaival hipp-hopp megszövegeztette a törvényt, amit a Mr. 20% becenévre hallgató pártkatona egyéni képviselői indítványként benyújtott, majd – az álellenzék performansza miatt – botrányos körülmények között gyorsan megszavazták az országnak az ő mélyen tisztelt házában.
A rabszolgatársadalom törvénybe foglalása váratlan ellenállást váltott ki a régóta Csipkerózsika álmát alvó magyar társadalomból, és sorozatos, nagy létszámú tüntetésekkel tiltakoztak ellene. Hála Istennek a felcsúti nemzetvezető megőrizte hidegvérét, és pénteki rádiós igehirdetésében mindenkit atyaian megnyugtatott: senki se idegeskedjen a „hisztérikus sikongatás” miatt.
Amint az várható volt, a köztársasági elnök alapos vizsgálódás után, pennáját karcolósra hegyezve aláírta a nemzet édesatyjának karácsonyi ajándékát, az ellenzők által rabszolgatörvénynek nevezett törvényt, amely január 1-től lép hatályba. Véletlenül éppen az új év hajnalán, ami egybeesik a felcsúti nemzetvezető közel húsz éve áhított, budai Várba költözésével. A korábban műemléki védelem alatt álló, egykori Karmelita kolostor épületére kifejezetten neki épített erkélyről kikönyökölve, szotyolát köpködve önelégülten fog letekinteni a maga alá gyűrt, leigázott népére.
Bizakodva nézhet a távoli jövőbe addig is, míg megszületik a magyar Spartacus.
