Jó esetben a diktátorok környezetében vannak olyan emberek, akik tisztában vannak azzal, hogy a „főnökük” szalonképtelen, korlátolt, műveletlen és bizonyos értelemben elmebeteg. Maga a diktátor lét a bizonyítéka annak, hogy valaki elmebeteg. Normális ember nem lesz diktátor, a korlátlan hatalom megszállottja, nem nyomja el, nem terrorizálja a környezetét, nem tapossa mások jogait, nem akar mindenható lenni, aki központosít minden hatalmat a kezében.
Az esetek többségében skizofrén paranoia áll a háttérben, diagnosztizálható elmebetegség. A diktátorok jelentős részénél ki is mutatták ezt a betegséget, amelynek jellemzője, hogy a betegnek nincs betegségtudata. A környezete azonban, amely közel áll a diktátorhoz, és az a feladata, hogy annak esztelen döntéseit is végrehajtsa, tisztában van azzal, hogy milyen veszélyt jelent a főnökük őrültsége. Ezért egy idő után felismerik a küldetésüket, hogy ezt valahogy leplezzék és ellensúlyozzák.
Sokszor kemény munkát igényel a részükről, hogy magát a diktátort megvédjék döntései súlyos következményeitől vagy a nyilvánosság előtti teljes lejáratódástól. A környezetében dolgozó emberek általában azonosulnak a céllal és a feladattal, ezért nem a diktátor elleni aknamunkának tekinthető, hogy próbálják leplezni a diktátor igazi arcát, az elviselhetetlen természetét, a bunkóságát, és próbálják a normális keretek közt tartani a működését.
Ez kivétel nélkül így van minden politikai, vallási, intézményi diktátor esetében, és ennek a sikere csak korlátozott mértékű lehet. Hiába próbálják megvédeni, moderálni és az őrültség határát súroló döntéseitől megvédeni a diktátort, azt csak egy mértékig lehet, mert ő nem akar moderálódni, legfeljebb a hiúságát védeni, hanem meg akarja valósítani elmebetegség által torzult önmagát. Csak egy ideig tartja hasznosnak a maga által választott ellensúlyt.
Most nyilvánosságra került a New York Times-ban egy névtelen levél, amelyben a Fehér Ház egy belső munkatársa írta le ezt a folyamatot. Nem Trump ellen szervezkednek, hanem érte, és az országért, a közös célért, amin dolgoznak. Bob Woodward legfrissebb könyve is arról számol be, hogy Trumpot hogyan próbálják megvédeni immorális, szörnyeteg voltától, és az országot egy idióta ember borzalmas döntéseitől és kézi rángatásaitól.
Tévednek, akik azt hiszik, hogy ez „összeesküvés” az elnök ellen, ez összeesküvés az elnök mellett, és ezeknek az embereknek igazából nem az lenne a dolguk, hogy leplezzék ezeket az őrülteket, és megpróbálják kifelé fenntartani a látszatot, mintha a főnökük normális és beszámítható lenne, mert ennek úgysem lesz jó vége. Látatlanban is megmondható, hogy a Németh Szilárdok szintje felett állóknak komoly gondot okoz Orbán moderálása és féken tartása. Orbán környezetében vannak olyanok, akik próbálják megvédeni őt is, az országot is.
Nagyon nehéz feladat ez, mert a diktátor terrorizálja is az embereit, akik félnek tőle, de tudják, hogy az ő feladatuk megvédeni a „karizmatikus” vezetőt attól, hogy szétverje azt, amiért elvileg dolgoznak, és el ne pusztítsa teljesen a hatalma alatt levő világot. Mindezt úgy kell megtenni, hogy a diktátor azt higgye, az ő ötlete volt lemondani az atombombáról vagy valamilyen súlyos bűncselekmény elkövetéséről, ami egyébként a szándékában állt. Úgy kell bánni vele, mint egy kisgyerekkel, akinek amúgy kés van a kezében.
Ami most Trump körül látszik, az ennek a mindennapos gyakorlatnak a nyilvánosságra kerülése. Trump közveszélyes őrült, totális elmebeteg, akinek nincsenek gátlásai, morális korlátai, önimádó pojáca, abszolút alkalmatlan, műveletlen bunkó, akit a környezetének kell megőriznie saját magától. Aki már látott közelről egy ilyen elmebeteg diktátort, annak nem volt meglepő, hogy miután megválasztották, Ivánka és a férje Washingtonba ment. Ők tudják, ki került a Fehér Házba, és amikor meghallották, hogy elnök lesz, a fejükhöz kaptak, hogy „Te jó ég, mi lesz ebből?”. Azért vannak Trump mellett, hogy vigyázzanak rá, a betegre, a hatéves gyerek értelmi és érzelmi szintjén álló, Peter Pan-szindrómás őrültre.
Ami kívülről látszik, az mindig az, hogyan áll a normalizálást végző környezet és a diktátor belső küzdelme és erőviszonyai, mekkora a betegre jó hatással bírók befolyása, s mekkora a diktátor gyengeségeit kihasználó és abba az irányba toló karrierista gazemberek hatása. Mert a diktátorok környezetében nemcsak olyanok vannak, akik próbálják őt féken tartani, hanem olyanok is, akik azzal szereznek maguknak mind befolyásosabb pozíciót, hogy abba az irányba tolják az elmebeteget, amitől éppen meg kellene óvni.
Magyarok ezt Orbán környezetében is láthatják, és ennek alapján kategorizálhatják, kiket tart Orbán „nehéz embernek”, akik sok esetben fognák őt vissza, és kik azok, akik azzal a szerepükkel szereznek pozíciót és befolyást, hogy azt mondják neki, amit hallani akar, és a tévedhetetlenségi tudatot erősítik benne. A gerinc nélküli emberek nemcsak kiszolgálnak és végrehajtanak mindent, hanem gyorsítják is a diktátor őrültségeit. Ezért egy idő után csak azokat szereti, akik megerősítik, és elbuknak, akik moderálják, s a valósággal szembesítik.
Ebben segítenek a diktátort negatív módon manipuláló, őt ugyanúgy gyerekként kezelő, de azért tőle félő gazemberek, akik azzal szereznek minél nagyobb befolyást, hogy még elébe is mennek a diktátor őrültségeinek, előre kitalálják, mit akar hallani, erősítve a valóságtól való elrugaszkodását és a hamis tudatát, a fejében levő alternatív valóságot. Ez vezet el a bukáshoz és a teljes lejáratódáshoz. A „karizmatikus” és populista hőzöngő diktátor képes a hatalmat megszerezni, koncentrálni, de ha elveszíti saját kontrollját, és kikapcsolja utána a környezete jobbik részének kontrollját, akkor elszabadult hajóágyú. Egy szörnyeteg.
Ez a küzdelem zajlik Budapesten is, a Fehér Házban is, és még számos helyen, ahol ordas diktátorok uralkodnak a maguk kisebb és nagyobb szemétdombján. Így kell értelmezni a New York Times-ban megjelent levelet, amely bepillantást enged ebbe a mechanizmusba. Képet kaphatunk abból, micsoda borzalom zajlik a Fehér Házban és ki az amerikai elnök. A napi eszelős twitterei csak a jéghegy csúcsa.
