A Tanácsköztársaság születése a wilsonizmus bukásának első komoly példája volt. Még a tűzszünetek előtt a győztes hatalmak megállapodtak, hogy a békekötés a Wilsoni békeprogram alapján történjen meg, amelynek alapköve a nemzetek önrendelkezése volt.
Az önrendelkezésen alapuló wilsoni irányelv hasznos ürüggyel szolgált Magyarország szomszédainak, az antant „kis szövetségeseinek”, Szerbiának és főként Cseh-Szlovákiának és Romániának, hogy katonai erőszakkal foglaljanak el magyar területeket, amelyek a padovai fegyverszünet és a belgrádi fegyverszüneti konvenció szerint a békekötés előtt magyar közigazgatás alatt kellett, hogy maradjanak.
Mire a békekonferencia megkezdődött 1919. január 18-án, Magyarország feldarabolása részben már meg is történt. Míg a világháború első békekonferenciáján, az 1918 eleji breszt-litovszki tárgyalásokon az akkor még győzedelmes központi hatalmak a vesztes Oroszországot, és az önrendelkezés jegyében újonnan született ukrán államot is a tárgyalóasztalhoz ültették, a párizsi tanácskozásokon a vesztesek, mint Magyarország, nem vehettek részt.
A békekonferencián az úgynevezett „új államok” határait a Cseh-Szlovák és a Román-Jugoszláv területi bizottság térképezte fel, figyelembe véve a kis szövetségesek képviselőinek követeléseit is. Mivel egy magyar területi bizottság nem lett felállítva, az államközti határvonalak a szomszédok előnyére lettek meghúzva. A trianoni határ körvonalai már a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt elkészültek.
A Tanácsköztársaság születésének direkt okozója a hírhedt március 20-i Vix jegyzék lett. Ez a békekonferencia 1919. február 26-i határozatát tartalmazta, amely a románok további magyarországi terjeszkedését kívánta megállítani egy semleges zóna felállításával.
Károlyi Mihály elnök az ultimátum-szerű jegyzéket visszautasította, mivel úgy tűnt, hogy ezzel Magyarország feldarabolása folytatódni fog. Berinkey Dénes miniszterelnök és kabinetje lemondott. A Vix ultimátum okozta nemzeti felháborodás és elkeseredés lehetővé tette a Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Kommunisták Magyarországi Pártjának fúzióját és a kommunista típusú tanácsköztársaság kikiáltását március 21-e késő estéjén. Az új kormány, a Forradalmi Kormányzótanács, és a mögötte álló wilsoni szólamokból kiábrándult tömeg azt remélte, hogy a történelmi Magyarország integritása Szovjet Oroszország segítségével lesz megmentve. A szoros magyar-orosz kapcsolat reménye jegyében lett a kommunista vezér, Kun Béla, a Kormányzótanács külügyi népbiztosa és a kormány nominális feje.
A Tanácsköztársaság kikiáltását megrendülve fogadták a békekötők Párizsban. Attól tartottak, hogy a tanácshatalom Németországra is kiterjedhet. Míg a Tanácsköztársaság megszületése előtt Cseh-Szlovákia és Románia a magyarországi kommunista veszélyre hivatkozva folytatta a területi expanziót Magyarország kárára, március 21-e után a tanácskormány megsemmisítése adott ürügyet a beavatkozásra, aminek igazi célja továbbra is határaik kiterjesztése volt. Mivel Ausztria kivételével a közös határok még a Tanácsköztársaság születése előtt ki lettek jelölve a békekonferencia két területi bizottságában, a Négy Nagy tartózkodott attól, hogy újabb magyar területtel jutalmazza a kis szövetségeseket, mert a győztes nagyhatalmak vezetői úgy látták, hogy a kommunista hatalom születésében fontos szerepet játszott a nemzeti elkeseredés.
A békekonferencián az amerikai specialisták, akik a katonai beavatkozás mellett voltak, egy elenyésző kisebbséget képeztek és ezeknek a befolyása a vezetőkre marginális volt. Az 1300 tagú amerikai delegáció öt teljhatalmú megbízottjainak egyike, az elnök katonai tanácsadója, Tasker H. Bliss tábornok, március 25-i Wilsonnak írt memorandumában élénken ellenzett egy amerikai katonai beavatkozást a forradalmi Kelet-Európában, mert ezzel az USA hosszú évekre magára venné a megszállás okozta terheket.
Herbert Hoover, Wilson elnök gazdasági tanácsadója, szintén egy katonai beavatkozás ellen szólt, majdnem hogy marxista nyelvezettel: „mert ez évekre rendőri szerepre kötelezné Amerikát és arra késztetne bennünket, hogy helyreállítsuk a reakciós osztályok gazdasági dominanciáját az alsóbb osztályok felett”. Beavatkozást csak az esetben javasolt, ha a bolsevizmus keresztes hadjáratokat indít.
A Négyek Tanácsa, amely a legjelentősebb fóruma volt a békekonferenciának, március 25-én tárgyalta a magyar helyzetet. Wilson elnök kifejezte zavarát, hogy miként kezeljék a bolsevikokat Magyarországon, hiszen „a magyaroknak névlegesen mi barátai vagyunk”. Wilson szerint a kommunisták hatalomra jutását a román-magyar konfliktus okozta. Március 27-én Wilson megkritizálta az intervenció párti franciákat és kijelentette: „Ha ez a bolsevizmus [Magyarország] határain belül marad, akkor minket nem érdekel.” Nyilvánvaló, hogy Bliss és Hoover tanácsai közrejátszottak Wilson állásfoglalásában. Az amerikai békedelegáció vezetősége, Wilson, Bliss és Hoover, tehát a békés megoldásra tette a voksot.
Március 29-én a Négyek Tanácsa már Kun március 24-i üzenetét tárgyalta, amelyben Kun kihangsúlyozta a Tanácsköztársaság békés szándékát és mérsékelt programját. Kijelentette, hogy kormánya tiszteletben kívánja tartani a Paduai fegyverszünet és a Vix jegyzék elutasítása nem jelenti a fegyverszünet megszegését. Hogy elossza a nyugati aggodalmakat, rámutatott arra, hogy az oroszokkal való szövetség nem egy szerződésen alapul, hanem inkább egy informális megállapodáson. Kun, mintha megérezte volna Wilson álláspontját a határon belüli bolsevizmusról, hangsúlyozta, hogy a Tanácsköztársaság „minden tevékenységét az ország békés társadalmi újjászervezésére óhajtja fordítani.” A területi integritással kapcsolatban hajlandóságot mutatott a tárgyalásra „a népek önrendelkezési elvének alapján”, és meghívta a békekonferencia misszióit Budapestre. A jegyzék megtette a hatását. Wilson kijelentette, hogy „én elhiszem, amit mond”.
A Négyek március 31-i ülésén Wilson jelezte, hogy „Személy szerint én nem vagyok biztos abban, hogy a semleges zóna meghatározása bölcsen történt.” Érvelésében újból feltűnt az a véleménye, hogy a bolsevizmus alapjában véve egy nacionalista reakció. Ezért is hangoztatta, hogy „el kell kerülni, hogy túlzottan kemény álláspontunkkal egyik országot a másik után a bolsevizmus karmaiba kergessük…. A budapesti kormányt nem terhelik olyan bűntettek , mint amilyeneket az oroszországi bolsevistáknak rovunk fel. Ez a kormány valószínűleg nacionalista”.
Végül is a Négy Nagy elhatározta a Smuts vezette misszió tényfeltáró küldetését, és Smuts felhatalmazást kapott, hogy az új magyar-román összecsapások elkerülése érdekében, kisebb változásokat is végezhessen a semleges zóna határain. Budapesten a tárgyaló felek egyikének sem volt lehetősége elfogadni a másik kompromisszumos ajánlatát. Smuts üres kézzel hagyta el a fővárost, de abban a hitben, hogy a belső ellentétek Magyarországon hamarosan úgyis a Tanácsköztársaság összeomlásához fognak vezetni.
Április 15-16-án, tíz nappal a Smuts-misszió budapesti tárgyalása után, a román hadsereg megindította offenzíváját a magyar védelmi erők ellen, anélkül, hogy erre kapott volna a négy nagyhatalomtól engedélyt vagy ösztönzést. Április végére a románok elérték a Tisza vonalát.
Wilson április 26-án a Négyek Tanácsában reflektált a román katonai támadásra. Kijelentette, hogy „Fel kell kérni Romániát, hogy hagyja abba agresszív akciójukat Magyarország ellen…. Románia akciója határozottan agresszív volt és veszélyt jelenthet a békekötésre”.
A magyarokkal kötendő békét, amelyet csak a határok végleges megállapítása után lehetett megkötni, felgyorsította a német delegáció május 7-i érkezése, hogy átvegye az előzetes békeszerződést, amelyben Németország háborús kollektív felelőségének cikkelye is szerepelt. Ulrich Brockdorff-Rantzau, a német külügyminiszter visszautasította a szövetségesek ezen álláspontját, és a Négy Nagy előtt kijelentette, hogy a tűzszünet óta százezrek haltak meg a blokád okozta éhínség miatt. „Gondoljatok erre, amikor bűn és bűnhődésről beszéltek”—jelentette ki Brocdorff-Rantzau. Beszédében felszólította a győzteseket, hogy adjanak egy igazságos békét a veszteseknek, mert „Wilson elnök elvei (…) kötelezőek lettek mindkét hadviselő oldalra – magukra éppúgy, mint reánk és volt szövetségeseinkre.”
A német külügyminiszter beszéde megtette hatását, és másnap, május 8-án, a Négyek Tanácsában Lloyd George bevallotta, hogy az éhező tömegek hírére „kényelmetlenül érezte magát”. Ezért azt is javasolta, hogy gyorsan kezdjék meg a békekötést Magyarországgal és Ausztriával, mert ott is éheznek az emberek. Wilson pedig javasolta, hogy a Külügyminiszterek Tanácsa ajánljon a Négyeknek végleges határokat osztrák-magyar területekre. Ezek a felgyorsuló fejlemények azt bizonyítják, hogy a büntető jellegű határok véglegesítését nem a Tanácsköztársaság politikája okozta, hanem főként Wilson elnök humanitárius aggodalma.
A Külügyminiszterek Tanácsa még aznap délután összeült, hogy elfogadja a területi tanácsok ajánlásait. Arthur Balfour brit külügyminiszter javasolta, hogy a határok végleges megrajzolásában mérlegeljék Magyarország szükségleteit is, amely nem lett elfogadva és a vitatott területek állandóan a magyarok kárára lettek meghatározva.
Négy nappal később, május 12-én, a Legfelsőbb Tanács (A Tízek Tanácsa). amely az öt nagyhatalom (beleértve Japánt) kormányfőiből és külügyminisztereiből állt, vita nélkül fogadta el a Külügyminiszterek Tanácsának határozatát. Az új határok a készülő magyar békeszerződésbe kerültek volna bele. Wilson elnök tehát, hogy véget vessen az éhínséget okozó blokádnak, elfogadott egy olyan határjavaslatot, amely meghazudtolta elveit, hiszen a déli és északi határok nem lettek etnikai határok. Ezek a sebtében elfogadott határok egy évre rá bekerültek a Trianoni békeszerződésbe is.
A békeszerződés felgyorsított átadását azonban veszélyeztette a román katonai terjeszkedés, és a vörös hadsereg sikeres hadjárata északon, a cseh-szlovákok ellen.
Ezért a június 9-i tanácskozáson Wilson elnök azt javasolta, hogy elejét vegyék a további összecsapásoknak, idézzék be a cseh-szlovák és a román állam képviselőit, és tudassák velük, hogy a tanács ragaszkodik a már tudtukra adott végső határozathoz a határokkal kapcsolatban.
A június 10-i délutáni ülésen megjelentek a behívottak, a cseh Karel Kramař és Edvard Beneš, s a román Ion I. C. Brăţianu és Nicolae Mişu. A tanácskozást Wilson elnök nyitotta meg és kijelentette, hogy „Kun Béla tehát, aki a román offenzíva következtében került hatalomra, a cseh offenzíva erősítette meg pozíciójában.” A román és a cseh delegáció azonban Károlyit okolta a magyar bolsevizmusért. Wilson elutasította a vádakat, és kihangsúlyozta, hogy a legyőzött országok jogos panasza okozza a bolsevizmust. Majd kijelentette: „Amikor meggyőzzük a magyarokat arról, hogy a már megállapított határokat senki nem fogja megsérteni, a bolsevizmus meggyengül, és végét járja majd.” Wilson tehát továbbra is úgy gondolta, hogy a vesztesek esetében a bolsevizmust nem ideológia, hanem a nemzeti önvédelem okozta. Szavai azonban azt is jelezték, hogy a kiszabott határok nagyjából etnikai határok lesznek. Ezért gondolhatta úgy, hogy a határok igazságossága a bolsevizmus összeomlásához fog vezetni. Ezért nyomatékosan kijelentette, hogy „a román hadseregnek nincs joga ahhoz, hogy tisztán magyar etnikumú területen tartózkodjék. Ha magyar lennék —bár örülök, hogy nem vagyok az —, én lennék az első, aki fegyvert fogna hazája védelmében”. Wilson megdöbbentő szavai további bizonyítékok arra, hogy az elnök a magyarországi bolsevizmust a nacionalizmussal kötötte össze.
A Négyek június 11-én elfogadták a Külügyminiszterek Tanácsának jelentését a végleges határról.
A versailles-i békeszerződés idejére már az osztrák-magyar határ körvonalai is kirajzolódtak. Ausztria, miután június 2-án megkapta a békeszerződés tervezetét, amelyben az 1867-es közös határ volt megadva, az önrendelkezés nevében egy népszavazást javasolt nyugat Magyarország egy részére, a Burgenlandra, ahol a német anyanyelvűek voltak többségben.
Burgenland végleges hovatartozása azonban csak azután dőlt el, hogy Wilson eltávozott Washingtonba, hogy a német békeszerződést elfogadtassa a Szenátussal. Wilson útban hazafelé azonban még elküldte Lansingnak álláspontját. Rádiótáviratában azt üzente, hogy „én teljesen egyetértek azzal, hogy a határokat újrarajzolják az etnográfiai vonalak mentén, feltéve, ha ez nem okoz komoly károkat.” Wilson válasza megpecsételte Burgenland hovatartozását, hiszen ez a mezőgazdasági terület potenciálisan fontos volt Bécs élelmezése szempontjából. A Négyek Tanácsának utóda, a Delegációk Vezetőinek Tanácsa (Council of Heads of Delegations), július 11-én, Lansing külügyminisztert beleértve, Burgenlandot Ausztriának ítélte.
Négy nappal korábban, július 7-én, amikor a tanács az osztrák-magyar határ átrendezését tárgyalta az osztrákok javára, Lansing kijelentette, hogy „talán kívánatos az osztrákokat buzdítani a kapujukban álló bolsevik Magyarország fenyegetése miatt, és annak érdekében, hogy eloszlassa azt a hajlamot, hogy Németországhoz csatlakozzanak”. Míg a magyar bolsevik veszély nyilvánvalóan csak ürügynek szolgált, addig az Anschluss-t igazi veszélynek találták a békekötők, hiszen ez a lépés Németország megerősödését jelentette volna. A Négyek Tanácsa ezért már április 20-án betette a készülő német békeszerződésbe az Anschluss tilalmát. Ez a lépés meghazudtolta a wilsoni önrendelkezés elvét.
Tehát az osztrák-magyar határmódosítás igazi célja nem a Tanácsköztársaság megbüntetése volt, hanem az, hogy kompenzálják és megerősítsék Ausztriát, és ezzel gyengítsék az Anschluss szirénhangját. 1919. július 20-án, amikor Ausztria megkapta a békeszerződés újabb szövegtervezetét, ebben a Burgenland, beleértve Sopront, már Ausztriához tartozott.
A végleges magyar határ körvonalát az osztrák-magyar határ kivételével már a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt kijelölték. A Tanácsköztársaság 133 napja alatt a határok véglegesítve lettek, de azoknak kisebb-nagyobb módosítása is akkor történt meg, beleértve az osztrák-magyar határt. A Magyarországot körülvevő határ július 11-re megegyezett a Trianoni határral. Wilson elnök a békekonferencián az etnikai határok megvonása mellet kardoskodott, de végül is elfogadta azokat a közös határokat, amelyek nagyszámú magyar etnikumot hagytak a környező országokban. Mindezt főként a békeszerződések mielőbbi aláírása miatt tette, és nem azért mert a Tanácsköztársaság Magyarországát kívánta megbüntetni. Wilson elnök úgy látta, hogy a magyarok többsége nemzeti elkeseredésből választotta a bolsevizmust és maga is kijelentette, hogyha magyar lenne, fegyvert fogna a román agresszió ellen. A román hadsereget a békekonferencia parancsa sem tudta visszavonulásra kötelezni a Tisza vonaláról. A Vörös Hadsereg július 20-án támadásba indult a Tiszántúl felszabadítására, amely kudarcba fulladt, és a vereség direkt okozója lett a Tanácsköztársaság augusztus 1-i összeomlásának. Addigra már Wilson Amerikából szemlélhette a magyarországi helyzetet, de abba már nem kívánt beleszólni.
Peter Pastor magyar származású amerikai történész, a Montclair State University emeritus professzora. A cikk a 2015. március 23-án az ELTE-n rendezett Tanácsköztársaság-konferencián „A Magyar Tanácsköztársaság és a békekötő Wilson elnök” címmel elhangzott előadás írásos változata.
