…együttműködési kultúra nélkül, növekvő munkavállalói alávetettségben.
Ahonnan jöttünk
„Tiéd az ország, magadnak építed!” – harsogta Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyettes 1948 januárjában. Tömegek hittek e jelszóban, mert olyan világban akartak élni, amelyben a hatalom megszünteti a mindenkori tulajdonosok, munkáltatók, és a kiszolgáltatott munkavállalók közötti egyenlőtlenséget. S a felszabadulás utáni Magyarország – e hitnek is köszönhetően – olyan gyorsan épült újjá, indult el új fejlődési pályán, hogy annak még a nyugati megfigyelők is csodájára jártak. A társadalom és a demokrácia követelményei, formálisan, egy irányba mutattak 1945-1947 között.
A tömegek vágyait kihasználó politika s az eszközeivel visszaélő propaganda eközben sikerrel fedte el a demokrácia lényegéhez szervesen tartozó, az előző huszonöt év jobboldali, nem ritkán szélső-jobboldali rendszereivel folyamatosan szembenálló szakszervezetek (a szociáldemokrata tömegbázisok) felszámolását. Vezetőiket – koncepciós eljárásokban – leváltották. „Hithű kommunisták” lettek posztjaik betöltői. 19 ágazati szakszervezet olvasztótégelyébe kényszerítették az addig sokszereplős, színes szakszervezeti mozgalmat. Fölébük csúcsszervet tettek (Szakszervezetek Országos Tanácsa – SZOT) s annak párt-kinevezett, párt- és állami elit-testületekbe is beillesztett vezetőit.
A választott, bizalmat élvező, harcedzett szakszervezeti vezetők leváltásával fontos kultúrák tudóit, képviselőit likvidálta a politika. Ők ismerték ugyanis a szervezés, a közösségépítés, a munkavállalói (többségében foglalkoztatási, bér, szociális) célok megfogalmazása, a dolgozói egység megteremtése, a tárgyalási és vitaképesség, a kompromisszumos megállapodási képesség jelentőségét. Tudták a tiltakozási mozgalmak minden fajtáját és a sztrájkszervezés fortélyait is. Jól működő, teljes, demokratikus választásokon edzett, közvetlen bizalmon alapuló rendszert szüntetett meg – pontosan tudva mit és miért tesz – a hatalom. Az ’56-os Munkástanácsok e valódi szakszervezeti mozgalmat szervezték volna újra, de a kísérletnek, tudjuk, rövid idő adatott. Hamar helyreállt az „új rend”.
A valóság megkettőzésének hipokrita felfogása – a nyilvánosságnak mutatott „valóság” és a társadalmi, gazdasági tények, összefüggések, következmények ettől gyökeresen eltérő, kettős világa – ekkor s ezzel vált végképp az ezt követő 45 évet domináló, kétarcú rendszerré. Szerethetővé és gyűlölhetővé egyszerre.
Szerethetővé, mert többségükben igazi rendszerváltást jelentő eredmények születtek a szocialista rendszerben. (Esélyteremtés az általánosan jó színvonalú alsó-, közép- és felsőoktatásban, a kulturális alapellátásban, széles tömegeknek. Az egészségügyi, szociális- és nyugdíjrendszer kiterjesztése. 1960 után pedig a lakhatás, a mindennapi élet társadalmi feltételeinek pozitív reformja. Új jogrend kialakítása, benne az új, a dolgozói jogokat elismerő Munka Törvénykönyvével. A teljes foglalkoztatottság, a szociális biztonság megteremtése, és így tovább.)
S gyűlölhetővé is egyben, a sok bűn és hiba miatt. Nem mentség, de tény, ezek megtörténtét, mint korábban, úgy ’45 után is – csak más irányból – a hazánkra nehezedő külső nyomás determinálta. Kádár, a Varsói Szerződés és a KGST tagjaként, maximum a „legvidámabb barakk” státusz elérésére törekedhetett. Ezt sikerült is megvalósítania. A rendszer bűnei közül éppen ezért emelkedik ki annak a kettős társadalmi tudatnak megteremtése és fenntartása, amely hamis tudat tudomásul vétette az emberekkel a „mintha” rendszerét magától értetődő evidenciaként. Politikailag közömbössé téve így a társadalmi többséget.
Mintha valóban választások történtek volna, mikor választottunk, s nem csupán irányított, formális aktus részesei lettünk volna. Mintha demokratikus testületek és ekképp választott vezetők irányították volna az országot, s nem (tisztelet a kivételeknek) a nép nyakába ültetett párt-funkcionáriusok. (Jobbára ugyancsak antidemokratikus úton kiválasztottak). Mintha a baráti szocialista országok – a Szovjetunió vezetésével – valóban a barátaink lettek volna, s nem a kölcsönös politikai-gazdasági függés fortélyos rendszere tagjaként, „szem a láncban”. Mintha a szocialista eszme klasszikusai választ adtak volna minden felmerülő kérdésünkre. A marxi, engelsi, gramsci-i, lukácsi gondolatok összevetése a megtapasztalt valósággal nem új ellentmondásokra mutattak volna rá. Nem új kritika megfogalmazására, nem új cselekvési utak keresésére ösztönöztek volna minket. Mintha a szó és a tett egymással összhangban lettek volna.
Mintha a teljes szervezettségű szakszervezetek, a munkahelyektől az országos szintekig, valóban élhettek volna azokkal a jogokkal, megtanult (a mind jobb színvonalú szakszervezeti iskolák képzéseiben elsajátított) együttműködési kultúrákkal – a munkahelyi egyeztetéstől a kollektív szerződés-kötésig, sőt, a szakszervezeti vétóig –, amelyeket törvények biztosítottak számukra. S ekképp a dolgozói érdekek képviselői lehettek volna. Mintha a teljes foglalkoztatottság munkát jelentett volna, nem gyárkapukon belüli, fizetett munkanélküliséget.
Mintha a szociális biztonság, „míg a világ világ”, az akkori rossz (pazarló és hiányt teremtő) struktúrában is fenntartható volna, s az állami adósságnövelés korláttalanul folytatható lenne. A „minthákat” sorolhatnám még oldalakon át.
Ahová érkeztünk
E „mintha”- rendszernek a lényegét élteti tovább – a tények, az összefüggések elemzései ezt a megállapítást igazolják – az a „mintha”- rendszerváltozás is (a szocialista rendszer külső és belső okokból, szinte önmagától való összeomlása után), amely 1989-90-ben kezdődött Magyarországon.
Már a folyamat kezdetét is e jól ismert „mintha” jellemezte. A társadalom által fel nem hatalmazott, nem legitim, politikailag és gazdaságilag a volt rendszer megszűnésére nem felkészült, következésképpen rendszert váltani nem képes, s politikai, társadalmi-gazdasági tudással, kultúrával, kidolgozott tervekkel nem rendelkező szűk „elit” tárgyalt ugyanis a rendszerváltozásról egyfelől és a régi rend már nem legitim képviselői másfelől. A „kerekasztal-tárgyalásoknak” mondott alkudozás (még az asztal se volt kerek), nyilvánosságtól elzárt, szűk, füstös parlamenti termekben zajlott. A paktumot pedig (benne az alkotmánymódosítást) a leköszönő, hitelét vesztett kormány által kézivezérelt országgyűlés szavazta meg. Ezek a rendszerváltozás elindításának tényei.
Az ország rendszert váltó „elitje” – amely a demokratikus, többpárti választáson erre felhatalmazást kapott –, érdemben máig nem tisztázott okokból, totálisan szakított ekkor a szocialista politikai, társadalmi, gazdasági rendszerrel annak demokratizálása helyett. Pedig tudható volt: a világ globális kapitalizmusaiban a társadalmi többség szegény, kiszolgáltatott, s ha teheti, mind erőteljesebben lázad a rendszer ellen. A mindezekkel szembeni esélyteremtő, fejlesztő, demokratikus modernizáció megvalósítása hazai illúziói éppen e kapitalizmusok önérdek-érvényesítésével, uralmi törekvéseivel voltak összeegyeztethetetlenek.
Ám, ha már így döntöttek a legitim hatalom birtokosai, a régi rendszer helyébe – kárenyhítésként – több, szabályozottabb kapitalista modell közül választhattak volna. Létezett ugyanis a világban a klasszikus, szabadversenyes, törvényekkel gyengén, puhán, de mégis korlátozott, tőke- és versenyközpontú kapitalizmus. Működött a szociális piacgazdaság kapitalizmus-modellje. A liberálisok hiába temették: működött, és társadalmilag támogatott volt, követendő példa lehetett volna a társadalmi szintű együttműködésre alapozott kapitalizmus, a „svéd modell” is.
Az 1990-ben választást nyert jobb-közép pártok képviselői a szocializmusban szocializálódtak, de magukban ekkor konzervatív politikust „ismertek fel”. A német mintát követve, a szociális piacgazdaság kapitalista modelljét hirdették meg kampányukban és kormányprogramjukban. Meghirdették, de a modellt komplexen soha nem próbálták megvalósítani. S amiben mégis kísérletet tettek rá, nem sikerült. A valóságban így „következetesen” folytatták a kibontakozó hazai vad-kapitalizmusban a korábbi rendszer „mintha”- politikáját.
A létező szociális piacgazdaság kapitalizmusa ugyanis óvja az államot. Állami vagyont, bevételeket gyarapít. Működési feltételeket tesz jobbá a széles értelmű közszolgálatok és közüzemek területein. Egyensúlyozó szerepe van az államnak, amely a társadalmi, szociális egyensúlyt törvények, adók, illetékek révén, és a tőkével, a munkáltatókkal (országosan reprezentatív munkáltatói kamarákkal) való megállapodásokkal érvényesíti. E rendszer-változatban a hatalom figyeli, és többségében be is fogadja a szociális partnerként elfogadott, országosan reprezentatív szakszervezetek követelményeit a foglalkoztatottság, a bérek, a szociális juttatások terén, s más kérdések megvitatása (pl. munkaügyi törvényhozás, költségvetési politika, EU-normák ratifikálása, stb.) során is.
Mindezzel szemben hazánkban a rendszerváltozás utáni első kormány erőteljes (és dilettáns) privatizációs politikája az állami tulajdonú ipari, mezőgazdasági szövetkezési (a piaci), és a szolgáltatási szektorok drasztikus szétverését okozta. Mintegy 1,7 millió munkahely megszűnését idézve elő. Összeomlott a teljes foglalkoztatás. Óriási és máig kezelhetetlen munkanélküliség jött létre. Ez a társadalmi nyomornak a múlt század ’30-as éveiben leírt tényeivel szembesítette az embereket. Kilátástalanságot és kétségbeesést okozott, mert nem látszott (és máig nem látszik) kiút a nincstelenek társadalmi többsége számára. Ezért volt nagy – a rendszerváltozás utáni első kormányt is megbuktató – a felháborodás az életidegen politizálás miatt. A szakszerűség bűn, szocialista trükk csupán, mondta a politika – és visszautasított minden kritikát, ami arra próbálta ráirányítani a figyelmet, hogy az örökölt adósságcsapda mélyülését a piacok (főként keletiek) politikai okú felszámolása, a szakszerűtlenség és a korrupció politikában, gazdaságban való legitimálása nem állítja meg. Ellenkezőleg, államcsődhöz vezethet. Ez pedig elfogadhatatlan volt (s az ma is) a többségnek.
A „szociális piacgazdaság” politikája azonban megkívánta – a „mintha” – rendszer látszatának fenntartása jegyében –, hogy az új kormány érdekegyeztető struktúrát alkosson. A frissen létrejött, ám csak önmaguk által felhatalmazott munkáltatói szövetségekkel egyfelől, és a nagy létszámú szervezett tagságú, ill. az új pártok által támogatott, de tagsági háttérrel alig rendelkező szakszervezeti konföderációkkal másfelől. Ezen Érdekegyeztető Tanács (ÉT) tagjait (sem a munkáltatói, sem a munkavállalói szervezeteket) nem állították reprezentációs mérőpont elé. „Aki éppen arra járt”, tagja lett. Eközben a valóságban csak három munkáltatói szövetség s három szakszervezeti konföderáció rendelkezett mérhető társadalmi súllyal, lehetett volna szociális partner hazánkban.
A többszintű érdekegyeztetés országos centruma 1990 után az Érdekegyeztető Tanács (ÉT), majd az Országos Érdekegyeztető Tanács (OÉT), a közszférában pedig – végső kiforrottságában – az Országos Közszolgálati Érdekegyeztető Tanács (OKÉT) lett. A versenyszférában e szint alatt az Ágazati Párbeszéd Bizottságok – ágazati munkáltatói szövetségek és szakszervezetek – rendszere s a munkahelyi érdekegyeztetés, a kollektív szerződés-kötés helyszínei működtek.
A közszférában az országos szint előszobájában a közalkalmazotti (KOMT), a köztisztviselői (KÉF) érdekegyeztetés fórumai léteztek, s az ezek alatti ágazati (egy minisztériumhoz kötött) érdekegyeztető tanácsok, és az önkormányzati érdekegyeztető fórumok. A közszférára vonatkozó munkajogi törvények – a valóság tényeivel ellentétben – azonban nem mondták ki: itt az állam, illetve (korlátozottan) az önkormányzatok a munkáltatók. A „mintha” érdekegyeztetés ezért gyakran fulladt kudarcba. Munkahelyi, költségvetési intézményi szinten pedig okafogyottá is vált. E „mintha”- rendszerhez később a hatalom, európai példákra hivatkozva (holott pontosan tudta, hogy az európai civil társadalmak valódi ereje évszázados, demokratikus küzdelemben jött létre), hazai, pénz- és/vagy pártpolitikai függésben tartott „civileket” – tisztelet a kevés kivételnek – kapcsolt hozzá, Gazdasági és Szociális Tanácsot alakítva. Nem fejlesztve, hanem tovább gyöngítve az érdekegyeztetési rendszert.
A Tanácsokban a kormány – látszat szerint, alkotmányi felhatalmazással, de a partnerek jogainak érvényesíthetősége nélkül – tárgyalt foglalkoztatásról, bérről, szociális ügyekről, munkaügyi jogrend-változásokról. Nem megállapodási – a kormányra önkorlátozást kényszerítő – szándékkal, hanem csupán azért, hogy a tárgyaló felek „megismerhessék” egymás álláspontját.
E tripartit rendszerek nem voltak ismeretlenek a szociális partnerek számára, hiszen létrehozásuk (sokkal több reményre jogosító módon) makroszinten, a rendszerváltozást megelőző kormány idején megtörtént már. Ekkor született – jó pillanatban – az alkotmányerejű és időtállónak bizonyult sztrájktörvény is. A rendszerváltozás előtt az utolsó olyan törvény, amely érdemi tiltakozási jogot biztosított a dolgozóknak. Sztrájkot kizárólag szakszervezetek szervezhettek.
A rendszerváltozás utáni, többnyire formális érdekegyeztetés keserű kudarc volt a munkavállalók tömegeinek. Pedig már a kezdet kezdetén, az ún. „taxis blokád” idején bebizonyította az ÉT, hogy megkerülhetetlen szereplő a konfliktuskezelésben, azaz a társadalmi béke és együttműködés fenntartásában.
Ám a szakszervezetek hiába fogalmazták meg ekkor az új társadalmi-gazdasági berendezkedésre vonatkozó elvárásaikat a pártok és kormányok számára az igazságosság, az egyenlőség és szolidaritás alapelvei szerinti együttműködés kultúrájának fejlesztéséről, a társadalommal való konszenzusra törekvésről. Arról, hogy nem szabad visszatérni a ’45 előtti munkavállaló-ellenes politikai-gazdasági rendszerhez. Arról, hogy nem csak törvényekkel, hanem – a munka világában kiváltképp – társadalmilag támogatott megállapodásokkal (modern korporációval) kell a fejlesztő reformokat érvényre juttatni. S végül arról, hogy olyan érdekegyeztetési rendszert kell – garanciákkal és az annak megsértői elleni szankciókkal – megalkotni, a hatalom-megosztás alapintézményeként, amely felelős döntési helyzetbe hozza a szociális partnereket. E szakszervezeti törekvések illúzióknak bizonyultak.
A valóságban minden párt korlát- és kontroll-nélküli hatalomra törekedett, és törekszik ma is. A kormányok – két, rövid ideig tartó kivételtől eltekintve – az osztatlan, totális hatalom-gyakorlás intézményei lettek az elmúlt évtizedekben.
Ezért nem sikerülhetett megegyezésre jutni a szakszervezeti konföderációknak velük s a munkáltatókkal a ’90-es évek elejétől a privatizáció megfékezésében, de a hazai foglalkoztatás érdekeinek való megfeleltetésében sem. Sikertelen volt a keresetekkel kapcsolatos, az infláció meglódulása miatti reálérték-megtartó szándékok érvényesítése is. Sőt, a kormány 1992-ben – először állva nyíltan a munkáltatók pártjára – úgy alkotta meg az új Munka Törvénykönyvet és a Közalkalmazottak jogállásáról szóló törvényt, (később a köztisztviselői, a honvédségi- és rendészeti szolgálati törvényeket is), hogy kompromisszumos javaslatokat nem fogadott el. Sem munkavállalói jogokat, sem érdekérvényesítő képességeket, sem szerzett jogokat érintő, lényegi ügyekben. Megbontva ezzel az addig többé-kevésbé, de a látszat szerint fenntartott társadalmi egyensúlyt.
A szakszervezetek nem voltak felkészültek e kudarc-sorozatra, s az ugyanekkor kibontakozó, egyensúlybontó kormányzati propagandára, a szakszervezetekből való kilépésre buzdító erőteljes kampányra. Arra pedig végképp nem, hogy a kormány – hatalmával visszaélve – törvényt alkottat a Parlamenttel, amely arra kötelezi a dolgozókat, hogy új, írásos nyilatkozatot tegyenek: be akarnak-e lépni újra abba a szakszervezetbe, melyben tagok voltak. A szervezett munkavállalók millióit készületlenül érte mindez. Nem tudtak e súlyos támadásokra szervezett ellenszegüléssel reagálni.
A kort kutatók feladata (adatok, tények, testületi döntések, összefüggések alapos elemzése után) annak kiderítése, hogy a szakszervezetek miért nem indítottak harcot a privatizáció, a munkahelyek millióinak elvesztése, a bérek, szociális juttatások reálértékének csökkenése, a munkajogi egyensúly megbontása ellen. A szinte vad-kapitalista berendezkedés hazai munkavállalókat kiváltképp sújtó intézkedéseinek ekkor még eredménnyel lehetett volna ellenállni.
Mégsem bontakozott ki, elsősorban a piaci szférában – élen a még erős, gazdag, sztrájkképes szakszervezetekkel – tüntetésmozgalom, sztrájkmozgalom. Sem a dolgozók tömegeinek a korábbi köztulajdonból (kollektív tulajdonukból) való kifosztása, sem munkahelyeik eltüntetése, kereseti lehetőségeik megszűntetése, sem az 1945 előtti alávetettségük újrateremtése ellen. S később, az Európai Unióhoz való csatlakozás előtt, nem álltak ellen annak a nonszensznek sem, amely az EU alapelvek érvényesülésével (személyek, munkaerő, tőke szabad áramlása) – a hazai kereseti szint alacsony volta miatt – a csatlakozás után tudhatóan súlyos és behozhatatlan versenyhátrányt okozott. A szakszervezetek többsége, e tények ellenére is, „mintha”- szakszervezetként viselkedett.
Nem tértek vissza eredeti gyökereikhez, a szociáldemokrata hagyományokhoz sem. Inkább a „minden párttól való egyenlő távolság” elvét hirdették meg. Akár a kormányt alkotó pártok, ők is hipokritán választva szét elvet és valóságot. De mindenki tudta: nem párt-függetlenek. Kivéve a közszolgálati szakszervezetek többségét s konföderációit, a Szakszervezetek Együttműködési Fórumát (SZEF) és az Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülést (ÉSZT).
Ennek az úttévesztésnek több oka volt és van. Nem lehetett ugyanis megtalálni – s mindmáig nem lehet – azt „a” klasszikus szociáldemokrata néppártot, mely a ’45 előtti baloldali szociáldemokrata küzdelmet (szakszervezeti tömegbázissal) folytathatta volna. A „lenge lányként” önmagukat kellető „szociáldemokrata” és egyéb pártocskák – a jobboldaliak, a polgáriak, a liberálisok és a „szocialisták” – hiteltelen blöffök voltak csupán. Azok ma is. A rendszerváltozás utáni „új” pártok többsége egy-egy szakszervezetet, konföderációt – kampány-ígéretekkel, képviselői mandátumokkal, kormányzati pozíciókkal és/vagy pénzzel, kapcsolatokkal – „támogatott”. De mindez sokkal inkább volt fojtogató ölelés, mintsem baloldali útválasztás, a dolgozókért, a munkanélküliekért, a szegényekért való kiállás, kötelezettség- és feladatvállalás, stratégiai pártdöntés. Valós cselekvésre, esélyek teremtésére, a rendszerváltozással okozott súlyos társadalmi nyomor felszámolására, s pláne működőképes, a többség számára reményt adó politikai-gazdasági rendszer-terv alkotására kísérlet is alig történt.
A pártok visszaéltek a reform-fogalom történelmi jelentéstartalmával is, amikor a restrikciót, a megszorítást akarták a többséggel elfogadtatni „reformnak”. Lejáratva a fogalom valódi – építő, fejlesztő, hazát és haladást együtt jelentő – tartalmát, megutáltatva még a szót is a társadalommal.
Visszatérve a gazdasági-társadalmi rendszerváltozás megkezdése első éveiben kialakult krízisre, a rossz döntések következményeire, azt gondolom, hogy az erőteljes és eredményt hozó szakszervezeti harc elmaradása okozta a ’90-es évektől a szakszervezetek társadalmi leértékelődését. Pedig az újból sokszínűvé, demokratikussá vált ágazati, szakmai szakszervezetekben és konföderációkban ekkor még volt tett-erő. Érdekvédelmi tudás és szervezett aktivitás hiányában azonban a taglétszámok erodálódása, a szakszervezeti vagyon (a SZOT- és az ágazati szakszervezeti vagyonok törvénnyel kikényszerített újraosztatása utáni) felelőtlen, kontrollálatlan felélése, a munkavállalói önvédelmi eszközök széles tárházának leértékelése, az együttműködési kultúrák, a társadalmi szolidaritás lassú felszámolása következett ezután.
E negatív trend, a dolgozói kiszolgáltatottság növekedése napjainkban – amikor már szakszervezetnek (nemzetközi joggal élesen ellentétes) törvény útján való betiltása is úgy történhet meg Magyarországon, hogy az nem vált ki elsöprő erejű társadalmi tiltakozást – tovább tart, sőt, fokozódik.
Csak a Horn-kormány (1994-98) jelentett, rövid időre, kivételt e folyamatból. A Bokros-csomag utáni, a károsan és feleslegesen okozott káoszból való kilábalás érdekében filozófiaváltásra, rendszerváltozást szolgáló megállapodásokra törekedve az országos érdekegyeztetés keretében. A Társadalmi Gazdasági Megállapodás (TGM) azonban – a totális piacpárti, állam-felszámoló hazai neoliberálisok ellenállása miatt – nem jött létre. A Három éves közalkalmazotti megállapodás – a közszféra-konföderációk (SZEF, ÉSZT) és szakszervezeteik nyomás-gyakorló akcióinak következményeként – eljutott ugyan az aláírásig, de vállalásait, a torz koalíció miatt fontos pontokban nem lehetett megvalósítani.
S valóban rendszert-váltó filozófiát akart érvényesíteni a Medgyessy-kormány 2002-2004 között. Új modellel, a „jóléti rendszerváltás” – választási győzelmet eredményező – programjának meghirdetésével, a szociális partnerekkel erről kötött megállapodásokkal, s a program végrehajtásának megkezdésével. Először (és mindeddig utoljára) volt ekkor egy kabinet, amely komolyan vette az esélyt a társadalmat fejlesztő reformokra. Tudatosan szakítva a „mintha”- rendszerrel. Pontról pontra haladva a szociális partnerekkel egyetértésben építendő úton. Ez a hitelesség, politikai korrektség és következetesség eredményezte, hogy a kormányt alkotó szocialista többség – először a ’90 utáni történet során – önkormányzati választást is nyert. A társadalom ugyanis azonnal és pozitívan igazolta vissza a szakítást a „mintha”-politikákkal. Felismerte a valódi, demokratikus fordulatot. A hazai politikában azonban büntetlenül senki nem lehet sikeres. Kivált akkor nem, ha a koalíciós partner (az azóta megszűnt SZDSZ) zsarolási pozícióban van. A Medgyessy-kabinet végül – korrupció elleni fellépése miatt – az MSZP liberálisainak aktív közreműködésével bukott meg. Ezután zavartalanul folytatódhatott a „mintha”-rendszerváltozás rendszere.
Mindennek tragikus-parodisztikus betetőzése a jelen. Az orbáni, ugyan már nem kétharmados, de ma is megfékezhetetlen, öntörvényű döntésrendszer, amely első intézkedései között szűntette meg az Országos Érdekegyeztető Tanácsot. Törölte a sztrájktörvénynek a sztrájk szervezését érdemben lehetővé tevő rendelkezéseit. Átíratta – nyíltan a munkáltatók megrendelései szerint, hatalmukat megszilárdítva – a Munka Törvénykönyvét. Saját hatalmi ambícióit biztosítóan, az „oszd meg, és uralkodj!” klasszikus parancsa szerint alakíttatta át a széles értelemben vett – közalkalmazottakat, köztisztviselőket, katonákat, rendvédelmi dolgozókat egyaránt magába foglaló – közszolgálati törvényeket. Névleg „Versenyszféra Konzultációs Fórumot” alkotott, de jogosítványait legyöngítette, szociális partneri körét mesterségesen, diktátummal szűkítette le. Még nem számolta fel, de már alig működteti az Országos Közszolgálati Érdekegyeztető Tanácsot. S eközben a múlt század ’20-as, ’30-as éveit, azok rossz emlékű (Mussolinit, Gömböst idéző) állami korporációs kísérleteit éleszti fel, amikor szakszervezeti jogokat vezényelt át kötelező tagságú, kormányzati irányítású, hivatásrendi kamaráihoz. Abszurd, a demokratikus jogokat és követelményeket semmibe vevő, dolgozói alávetettséget növelő rendszere fölött pedig már „él és virágzik” a Nemzeti Gazdasági és Társadalmi Tanács, sőt, maga a „Nemzeti Együttműködés Rendszere” is. Hiteltelenül.
Mit tehetünk?
Mit lehet tenni az elhibázott rendszerváltozás politikai, társadalmi, gazdasági korrekciója, a demokrácia követelményeinek valóban megfelelő, esélyteremtő, igazságos rendszer megalkotása, és a társadalmi együttműködés kultúrájának újjáélesztése érdekében – a szakszervezeteknek és konföderációiknak?
Ha nem a „csak egy forradalom hozhat változást” politikáját képviselik (amely csupán elodázza a cselekvést), akkor feladataik végiggondolásakor tudniuk kell:
– A világ munkaerőpiaca gyökeresen átalakul. Az ipari, a mezőgazdasági fizikai munka korábbi meghatározó szerepe – a modern gyártási-termelési rendszerek miatt – visszaszorul. A fejlődés, a keresletbővülés a szolgáltatásokat, s annál is meghatározóbban a diplomás képzettséget-szaktudást követelő munkát igényli. Az értelmiség sajátos, „termelő” ereje a közszolgálatokban mind elismertebb.
– A munkavállalók szegény, tulajdon híján kiszolgáltatott többsége, és a tulajdonosok, a hatalom-gyakorlók gazdag kisebbsége közötti klasszikus harc csak a szervezett, a nyomásgyakorlásra képes dolgozók érdekeit legitim módon szolgáló szakszervezetek s az állam, a reprezentatív munkáltatói szövetségek, mint partnerek közti nemzeti és nemzetközi tárgyalásokkal, megállapodásokkal folytatható.
– Mindez a korábbiaknál sokkal nagyobb felelősséget ró a diplomásokra, az értelmiségre. Kivált a szakszervezeti vezetőkre – itthon és külföldön egyaránt.
A jogos érdekek érvényesítéséhez pedig – véleményem szerint – minimum az alábbi feladatokat kell e fontos mozgalom újjáélesztése céljából megvalósítani.
1) Elsőként, a versenyszférában és a közszférában egyaránt, a tagtoborzást kell folytatni az ágazatai és a szakmai szakszervezeteknek minden munkahelyen. Pénzük többségét e célra fordítva, és mindaddig, amíg eredményt el nem érnek. A lehető legteljesebbé kell tenni a szervezettséget minden munkahelyen. A szervezett munkavállalók növekvő száma teheti ugyanis egyedül védhetővé őket a munka világában. A szervezet- és közösségépítés tehát az első feladat.
2) A foglalkoztatási, bér-, szociális, jogrendi, emberi-jogi céloknak a valóság és a lehetőségek ismeretében történő megfogalmazása, munkavállalókkal való elfogadtatása, a cselekvési egység megteremtése, tehát az aktív, kezdeményező, javaslatokkal pozíciót teremtő szakszervezeti filozófia érvényesítése a második.
3) Az országos ágazati és szakmai szakszervezeteknek azt kell ösztönözniük, hogy már a munkahelyi szakszervezeti közösségek is a legjobb szakembereket, a kiválóan teljesítő, bizalmat élvező dolgozókat válasszák szakszervezeti vezetőiknek. S ennek így kell történnie a magasabb szakszervezeti szinteken is.
Tudniuk kell, csak a kiemelkedő szakmai tudás és teljesítmény teremt tekintélyt. A rossz munka, a kontár munkavállaló nem védhető.
4) Az így ki- és megválasztott munkahelyi szakszervezeti vezetőket az országos ágazati, szakmai szakszervezetnek ki kell képezniük az érdekek eredményes képviseletére. Tárgyalási- és vitatudással, kompromisszum- és megállapodási, együttműködési, kapcsolat-létrehozási, kapcsolattartási- és fejlesztési kultúrával bővítve ismereteiket. Minden tisztségviselőnek ismernie kell jogait, kötelmeit. Tudva, hogy csak jogilag megalapozottan folytathat eredményes, a dolgozók helyzetét ténylegesen jobbító küzdelmet. Értük és velük együtt.
A szakszervezeteknek meg kell tanítaniuk tisztségviselőiknek a munkaharc minden formáját és fortélyát. A tiltakozási mozgalmak minden fajtáját, módját, egészen a sztrájk-szervezésig, s ismereteiket folyamatosan bővíteniük kell. Csak így lehet újra létrehozni a működőképes, választásokon és bizalmon alapuló legitim, demokratikus szakszervezeti mozgalmat. A sokszínű, de a szakmai, az ágazati és konföderációs szinteken országosan összefogott szervezetrendszert.
5) A megerősödött, a szervezett munkavállalók számának gyarapodásával újra reprezentativitást, nyomásgyakorló képességet szerzett szakszervezeteknek stratégiai döntéssel kell szakítaniuk az eseményeket követő, azokra csak reagáló korábbi képviseleti gyakorlattal. Rég kiderült már ugyanis, hogy az nem vált be.
A „mintha”- egyeztetések csak akkor számolhatók fel, ha a szakszervezetek érdemi, szakérői munkát végezve, nem elégszenek meg a munkáltatói és/vagy kormányzati előterjesztések alapos bírálatával. Felelős, szakmailag vitathatatlan színvonalú javaslatokat kell tenniük. Először, a munkavállalók foglalkoztatási, bér- és szociális, valamint munkajogi, társadalmi és emberi jogi életfeltételeinek javításáért. Másodszor, a verseny-szférában a munkáltató-tulajdonos gazdasági sikerességéért, a közszférában pedig a közszolgálati munka eredményessége, társadalmi hasznossága fejlesztéséért.
6) 1989 után újra sokszínűvé vált hazánkban a szakszervezetek világa. Mégsem az együttműködés, hanem a konkurencia-harc jellemezte a szakszervezeteket. Holott a pluralizmusból általában nem széthúzás, nem testvérharc következik. A hazai szakszervezeteknek is szakítaniuk kell e hibás gyakorlattal, megalkotva az együttműködés kódexét, annak alkalmazását megkövetelve, rendelkezéseit maradéktalanul érvényesítve mind az ágazati, szakmai szakszervezetek, mind a konföderációk szintjén. Az együttműködés kultúráját ismerniük, érteniük és gyakorolniuk kell a szakszervezeteken kívül a kormányoknak és a munkáltatók szövetségeinek is ahhoz, hogy az érdekegyeztetési rendszer eredményes legyen.
7) A rendszerváltozás kezdetén megváltozott a szakszervezeti konföderációk struktúrája. Megszűnt az egyeduralkodó SZOT. Létrejöttek a versenyszféra, a közüzemi szféra, a közszféra nagy konföderációi. Mellettük alakultak más szervezési elvű, pártok által segített szakszervezeti konföderációk is. Feladataik – együttesen – sokrétűek és kiemelkedő jelentőségűek:
a) Szakszervezetek újraélesztésén, a szervezettség, a nyomásgyakorló erő növelésének segítésén túl, nekik kell megküzdeniük az alaptörvény (alkotmány) módosításáért. Azért, hogy érvényesíthetően rögzítse a szakszervezetei jogokat, alkotmányos védelmükkel együtt. Olyan alaptörvényért kell megharcolniuk, mely megteremti a kétkamarás parlament intézményét. Megjelenítve a második kamarában – a civilek, az egyházak, az etnikai és más képviseletek mellett – a szervezett munkavállalók szakszervezeti konföderációinak és a munkáltatók reprezentatív szövetségeinek legitim, az érintettek által választott delegátusait.
b) Módosíttatniuk kell, egyensúlyos munkáltatói-munkavállalói pozíciót hozva létre, a Munka Törvénykönyvét és a széles értelemben vett közszolgálatok munkajogi törvényeit. Ez utóbbiakat egy racionális kódextörvénnyé formálva. Megállítva, visszafordítva a dolgozói alávetettség rossz trendjét hazánkban. A közszolgálatoknál töröltetve a hivatásrendi kamarákat, kötelező tagságukkal együtt. Szakszervezeti-érdekképviseleti jogosítványaikat is elvéve tőlük, mert nem érdekképviseletek. Egyszerű egyesületekként pedig – ha létrehozza őket önkéntes tagságuk – olyan szakmai feladatokat ajánlva nekik, amelyeket önkéntes tagságuk szakmai kompetenciája, és a működő, joggal már rendelkező civil szakmai szervezetekkel való együttműködésük megenged.
c) Munkáltatói szervezetekkel is összefogva, a konföderációknak szükséges újraalkottatniuk – megállapodási célt fogalmazva feladatául – az Országos Érdekegyeztető Tanácsot (OÉT) s az Országos Közszolgálati Érdekegyeztető Tanácsot (OKÉT) is. Ez utóbbit úgy, hogy az állam és részben az önkormányzatok munkáltatói jogokat, felelősségeket kapjanak. S alattuk, az ágazati, szakmai érdekegyeztető tanácsokban így országos érvényű kollektív szerződéseket is köthessenek a tárgyalásokon arról megállapodó felek.
d) Véleményem szerint a konföderációknak nem az „egybeolvadásos”, hanem az „uniós” együttműködése a célravezető. Olyan unióé, amelyben az önálló, egyenrangú, egyenjogú konföderációk közös feladatainak eredményesebb ellátása a cél. Ezt létre is kell hozni. Megteremtve a nemzetközi képviseletekben (az ILO-ban, az EU-ban, a szakszervezetek világ- és európai szövetségeiben) a közös platformot. Újjáélesztve az oktató- és kutató munkát, a szakszervezeti szolgáltatások rendszerét. (Kiemelten a jogi, szociális, közgazdasági, kulturális és a közösség-építő területeken).
e) Megkerülhetetlen, de még nyitott kérdés a szakszervezetek és a pártok együttműködéséé. Annyi már biztos, hogy a pártoktól való egyenlő távolság tartásának elve életidegen, fenntarthatatlan. A pártpolitikai palettán azonban ma nincs számukra választható párt. Ezért – álláspontom szerint – a szakszervezeti konföderációknak részt kell venni a klasszikus, szociáldemokrata néppárt létrehozásában. Ez a párt a szakszervezetek politikai érdekképviseletét láthatná el – megbízásaik alapján és kontrolljukkal – mind a Parlamentben, mind az önkormányzatokban és az egyéb hazai/nemzetközi fórumokon. A széles értelemben vett közszolgálat dolgozóit ebbe azonban bevonni nem szabad. Az oktató, szociális, egészségügyi, kulturális, hivatali, fegyveres szolgálati és más közszolgálati munka ugyanis pártoktól független. Aki közülük mégis tisztséget vállal az új szociáldemokrata pártban (vagy bármely másikban), közszolgálati státuszáról le kell mondania. A két tevékenység egymással összeférhetetlen.
8) A súlyosan kudarcos elmúlt huszonhat év rossz bal- és jobboldali politikái egyenes következményeként hazánkban, látjuk, ma ismét radikálisan törhet hatalomra a szélsőjobboldal, amely, mint a történelemben mindig, újból „balról előzve” növeli népszerűségét. Ezt a szégyenletes, hazug és egyben óriási veszélyeket hordozó nyomulást a szakszervezetek, a konföderációk kiemelt feladata – a józan többséggel összefogva – megállítani. A szakszervezeti képzések újraszervezése azért (is) fontos, mert az ott tudást, baloldali közgondolkodást és közbeszéd-képességet szerzett dolgozók, a történelmi tapasztalatokat értve és jól értékelve, segíthetnek a falvakban és a városokban – a demagóg szélsőséggel szemben – a társadalmi önvédelmet megszervezni.
9) A közös konföderációs munka nélkülözhetetlen része az új kommunikációs – média- és sajtó- – politika kidolgozása, megvalósítása. Ennek a lényege, hogy a társadalom egészét szembesítse a munkavállalók helyzetével, s a mozgósítás az együttműködésre, a társadalmi szolidaritás, a szimpátia kifejezésére, s ha kell, a közös cselekvésre. Ehhez vissza kell vásárolni az amúgy is csőd-közeli helyzetű Népszavát, amely e munka bázisa volt egy évszázadon át, és lehet a jövőben is.
10) A szakszervezetek és konföderációk emberjogi civil szervezetek. Optimális esetben pártoktól alapvetően eltérő feladatokkal és struktúrákban jelenítik meg, érvényesítik a szervezett munkavállalók közel egymilliós tömegének akaratát. Társadalmi bizalmat élvezve, legitimen, demokratikusan, és mindig a jog talaján állva. Tudatva mindenkivel, hogy a társadalmi jólét, a közjó már nem magától értetődő adomány, hanem olyan életminőség, amelynek minden egyes eleméért – együttműködve egymással, szolidárisan – meg kell küzdenünk.
Ha a szakszervezetek megerősödnének, képessé válhatnának segíteni a mintha-rendszer-változás kudarcos évtizedei társadalmi-gazdasági, politikai folyamát a többségnek kedvező, demokratikus, igazságos mederbe visszaterelni. Mindez elemi érdekünk, mert mindenki felelős azért, hogy – az elődeinktől kapotthoz képest – milyen politikai, gazdasági, szociális, jogi, oktatási-kulturális, egészségügyi és társadalmi mobilitási rendszert hagyunk örökül az utánunk következőknek. Itt és most kell tehát megharcolnunk – túllépve „e mai kocsmán” – azért a rendszerért, amelyben a pozitív fordulat bekövetkezik, mert amit az elmúlt huszonhat évben létrehoztunk, a jövőnek átadhatatlan.
A szerző társadalomkutató, volt közszolgálati kormánymegbízott
(Megjelent a Kritikában.)
