– kiáltott fel a félszemű zongorista a kocsmai lövöldözés kezdetén, amikor egy eltévedt pisztolygolyó teljesen megvakította. Talán nem véletlen, hogy ez a Rejtő-i hangulatú mondat jutott eszembe az épp aktuális „bürokráciacsökkentő” csomagról, amelyet a mai kormány is (elődeihez hasonlóan) meghirdetett, és szinte minden párt üdvözölt már. S azoknak a pártoknak a némasága mögött pedig, akik nem szóltak eddig, ne legyenek illúzióink: csupán a bűnösök cinkos hallgatása áll. Nincs olyan párt, hatalmi centrum ugyanis Magyarországon, amely az elmúlt huszonhat évben – kormányzati vagy önkormányzati hatalom birtokában – maga ne próbálkozott volna korábban ugyanezzel.
Az újnak feltüntetett mai kormányzati lemezen 600 ezer közszolgálati dolgozó „versenyszférába való átirányításáról” (s nem, mint előtte, az elbocsájtásáról!) énekelnek szirénhangon mindenféle államtitkárok, miniszterek, munkáltatói kamarai ölebek. Hamisan persze. Ezért nem is gondolom, hogy az ép hallású többség arany, pláne platina lemezként díjazza majd ezt a produkciót.
Történhet mindez azért, mert a hazánkban évtizedek óta folyó bokaszintű politizálás következtében szinte senki se tudja már, hogy mit jelent a bürokrácia fogalma, s hogy milyen mérhetetlen károkat okozott eddig is, és okozhat még a jövőben a társadalomnak a dilettáns hatalmak harca a „bürokrácia” ellen. A Kádár-rendszer is szitokszóként használta ezt a fogalmat. A munkás-paraszt hatalom ugyanis szemben állt a „nem termelő”, lebürokratázott értelmiséggel. Mai politikusaink tudják-e vajon, hogy ennek az ideológiának a „szerves” folytatói bürokrácia elleni harcukkal? Nyilvánvalóan nem.
Amint azt se tudják, hogy Magyarországon mindösszesen 720 ezer embert foglalkoztat az állami, önkormányzati rendszer, ami európai összehasonlításban az alsó egyharmadba tartozó, tehát alacsony létszám. Ebből elküldeni 600 ezret csak úgy lehetne, ha a kormány gyakorlatilag megszüntetné a köz szolgálatát jelentő tevékenységeket, s mindent a tőkések, a tulajdonosok magánérdekeinek, profittermelő, rövid távú céljainak vetne alá. A közérdek ilyetén felszámolása persze előbb-utóbb magának az állampolgári adófizetésnek a megszűnését is „eredményezné”, tehát az állam felszámolásának a következményével is együtt járna… No, de ki gondolkodna manapság hosszú távon, amikor a közszájon forgó bonmot szerint: hosszú távon mindannyian hullák leszünk.
Nagy felelőtlenség volna azonban a közszféra-felszámolás, és súlyos fenyegetés mindazoknak – a mai magyar társadalomban mintegy 4 millió embernek –, akik létminimum-szinten tengődnek, ezért a legnagyobb mértékben szorulnak rá a szociális, egészségügyi, oktatási és az egyéb közszolgálatokra. S végképp tönkretenné ennek a tervnek a végrehajtása a politikusok által (szóban) oly gyakran pátyolgatott, „megerősített” középosztályt, amely az eddig még éppen csak, de mindinkább prekárius szinten fenntartott létbiztonságát: értelmiségi munkáját, anyagi forrásait veszítené el a közszolgálatok felszámolásával.
Mindezt csupán azért, mert a hatalomnak dunsztja sincs arról, hogy mit jelent a bürokrácia fogalma, s mivel játszik, amikor bürokrácia-csökkentő slágereit megalkotja. S nem csak ez az egy, ami ma triumfál, nem tudja. Egy se volt (a 2002-2004 közötti szakaszt leszámítva) az elmúlt 26 évben, amely ismerte volna a valódi bürokrácia jelentőségét, s a mindenkori hatalom felelősségét a köz szolgálatának fenntartásában, ésszerű működtetésében.
Holott, a tudatlanság vagy a félműveltség miatt keletkező – most ismét tervbe vett – károkozást megelőzendő, a szakirodalomban fellapozható lenne Max Weber érvényes, és a valódi demokráciákban ma is alkalmazott meghatározása a bürokráciáról. Azaz, a közérdeket jelentő közszolgálatról, a pártpolitikáktól független racionalitásról, és a szakértelemről, amely a társadalmak többségében a hátrányos helyzetekben élőknek az esélyek megőrzését biztosítja. Első szinten pusztán az életben maradásra, de feljebb lépve a szociális, kulturális nyomorból való kilépésre, a társadalmi mobilitásra is. A lámpásról van tehát szó itt. S a lámpafény védelmezőjéről: a bürokratáról, a szakértőről. A közigazgatási szakemberről (például a közjogászról), orvosról, pedagógusról, könyvtárosról, szociális munkásról, sőt, a rendőrről, katonáról, ügyészről, bíróról is, ha a fogalmat jól alkalmazzuk. Akiknek tanult szakmáik szabályai szerint mindig a hatályos jognak, továbbá a valóságnak, és a köz érdekeinek megfelelően kell cselekedniük, mert annak érvényesítői, a társadalmi közösség alkalmazottai.
Ezért kell szembeszállniuk a pártpolitikák önkényeivel, túlhatalmaival, és a közérdeket mindig felülírni akaró magánérdekkel. De lojálisnak kell maradniuk a szakmai szabályok és a jogszabályok kereteit át nem lépő, demokratikusan választott és így működő országos és helyi hatalmakhoz. A köz érdekei szerint.
Az elmúlt huszonhat évben azonban minderről szó se esett. A bürokráciát rendszerszerűen keverték, tévesztették össze a pártpolitikák vezérelte apparátusi uralommal. A bürokratákat pedig az aktuális parancsnak bármi áron megfelelni akaró apparatcsikokkal.
A közvéleményt megtévesztő, a hamisan bürokráciának nevezett, de valójában csak apparátusokkal és apparatcsikokkal szembeni jogos társadalmi ellenszenv fenntartásában a magánérdeket érvényesítő „új” magyar tőkéseknek volt és van történelmi szerepük, felelősségük. Azoknak, akik elsőként hozsannáznak most is a bürokrácia-csökkentés hallatán, hiszen az így megtakarítható közpénzt ők akarják lenyúlni. S a megtévesztésben a fő felelősség az őket (is) kiszolgáló sajtósegédmunkásoké, akik a megrendelt, vagy csupán saját műveletlenségük miatt előállított téveszméket úgy tették, s teszik „közkinccsé”, mintha a bürokrácia-fogalomnak más tartalma lenne, mint a szakértelem, s más hivatása lenne, mint a közérdek szolgálata…
A rossz politikák hamis érveléssel képviselt „olcsó” állama, láthatjuk, csak működésképtelen közigazgatást, oktatást, egészségügyet, szociális ellátást, kultúrát – s rendőrséget, honvédelmet, nem pártatlan ügyészséget és bíráskodást „eredményezett” mindenhol a világon, így nálunk is. S megbukott, mivel új egyenlőtlenségeket, a közszolgálatok nélkülözhetetlen tevékenységeinek súlyos hiányait hozta létre a társadalmakban.
„Jó kormányzást” emleget persze minden hazai párt, ám csak a saját érdekei szerinti önkényes – jobbára magánérdekek által vezérelt – értelmezésben. A számokkal, a statisztikákkal mindig hadban állva. Manapság például azt állítva, hogy a sikeresnek bizonyult skandináv modellben a foglalkoztatottak számának 10 százalékát teszi ki a közszolgálatokban alkalmazottaké. Ez nem igaz persze. E modellben ugyanis a lakosság létszámának 10 százaléka közszolgálati dolgozó. Micsoda különbség, gondoljunk bele! Ott persze, ahol – a szintén hamisan – a Churchillnek tulajdonított elv a valóságban is uralkodhat, amely szerint „csak azt a statisztikát tekintem hitelesnek, amit magam hamisítok”, minden megengedett…
A politika arról szaval, hogy ügyfélbarát közigazgatást teremt, de a valóságban hatalmaskodó apparatcsikok (és nem bürokraták) hajtják el az ügyfeleket az ügyfélszolgálati irodákban úgy, hogy nekik a megaláztatástól eszükbe se jusson még egyszer a közhivatalhoz fordulni. A pálya-alkalmatlan, de pártpolitikailag hű „tanárok” hatalom által ösztönzött károkozásai a diákok rossz tudásszint-felmérési eredményeiből derülnek ki. Ám, a mindennapokban, ennél sokkal egyszerűbben: általános műveletlenségükből, közgondolkodásuk szűkösségéből, manipulálhatóságukból. Az egészségügyi ellátatlanság által okozott halálok, a szociális gondoskodás hiánya miatti éhezések, benne a gyermekéhezés, a téli fagyhalálok, a mindennapi élet elbunkósodása az utcán, a lakóközösségekben, a buszokon, vonatokon: mind-mind a közszolgálatok évtizedes, rendszerszerű tönkretételére vezethetők vissza. S a közismert példákat sorolhatnám még napestig a közszolgálati szakterületek szinte mindegyikéből.
A valódi, Max Weber-i bürokrácia rendszerei háttérbe szoríttattak, bürokratái (szakemberei) kiszoríttattak az elmúlt évtizedek közszolgálataiból. Közérdek által vezérelt, pártpolitikáktól független racionalitást, szakértelmet alig találunk a mai rendszerekben, s a dolgozók többségének munkájában. Ezért érdemelnek kiemelt, nagy tiszteletet közöttük a kivételek, az „ellenállók”, akik az egészségügyben, a szociális ellátásokban, a közoktatásban, a kulturális alapellátásban vagy a tűzoltói munkában, a mentőzésben, a köztisztviselői körből, a rendőri, honvédelmi feladatellátásból kiemelkedve, hivatástudatukkal fontos közszolgálatokat tartanak még mindig életben.
Azt gondolom (s tudom, nem vagyok ezzel egyedül), hogy a közszolgálatok, a bürokrácia rövidtávú, hazug, ostoba politikákkal való tönkretétele nem tűrhető tovább. Komplex, rendszerbe foglalt, a társadalom valós érdekeinek alávetett, a társadalommal érdemi párbeszédben kidolgozott, s ezért az emberek által is tudatosan támogatott és védett, összehangolt fejlesztés-politikákra van szükség a magyar közszolgálatokban.
Hiszen, ha van közös érdekük a XXI. századi Magyarország polgárainak: esélyegyenlőtlenségektől sújtott, nyomorokba taszított, társadalmi mobilitás nélküli, jövedelmi kasztokba zárt, megmerevített társadalmunkban, akkor az a közszolgálatok újjáélesztése. Az ezzel szembeni „bürokráciacsökkentés”, azaz, a szakszerűség, a közfeladat-ellátáshoz kellő szakértelem felszámolásának folytatása – köztudottá kell tenni –, a kiszolgáltatott társadalom elleni bűntett.
Ha a pártpolitikák az általuk bővítetten újratermelt és tőlük függő apparátusaik szűkítését és bunkó magánhadseregükként foglalkoztatott apparatcsikjaik megfékezését hirdetnék meg, azt mindenki támogatná. Erről azonban, tudjuk, szó sincs. Ahol pedig – mint nálunk – a kontrolltalan párt-politikai önérdek-érvényesítés írhatja felül a közérdeket, ott a racionalitásnak, a szaktudásnak, az esélyteremtő közszolgálatnak semmi esélye az érvényesülésre.
Ezért kell gyökeres fordulat a társadalomban addig, amíg az önvédelmi reflex még él bennünk. Hiszen a közérdek csak általunk érvényesíthető! Csak mi, akik a jó oktatásra és a kulturális alapellátásra, az egészségügyre, a szakszerűen működtetett szociális ellátásra, a racionális igazgatásra, a pártatlan bíráskodásra, a védett közrendre, azaz, a közszolgálatokra együttesen rászorulunk, válhatjuk le a rossz pártpolitikákat. A társadalmi többség mi vagyunk. Nekünk kell tehát a növekvő hazai egyenlőtlenség, a kilátástalanság, a jövőtlenség elleni közös küzdelemre összefognunk!
Ehhez pedig a Max Weber-i, pártpolitika-mentes, ésszerű, közfeladatnak alárendelt bürokrácia, szakértelem újjáélesztése szükséges. A közszolgálat tekintélyének, nélkülözhetetlen közbizalmának az újrateremtése a valódi lecke ma hazánkban. S benne a bürokrata (a szakértő) munkafeltételeinek, béreinek, pártpolitikáktól való védelmének, megbecsülésének megteremtése. Négy feladat megoldásával.
A közfeladatok szakszerű, korrekt és a társadalmi valóság szükségletei szerinti, esélykiegyenlítő célú számbavételével. Közszolgálati szakértők, és nem (mint a múltban történt már) gazdasági, profitorientált magáncégek által megvalósítva. A közfeladatok listáját és tartalmát a társadalom bevonásával, a szakszervezetek közül a közszolgálatokat képviselőknek az érdemi párbeszéd és megállapodás lehetőségét is biztosítva, kell véglegesíteni. Hiszen azért tartunk fenn államot és önkormányzatot, hogy minket, családjainkat és közvetlen közösségeinket – adófizetésünkért cserében – élhető, továbbörökíthető élet esélyeihez juttasson.
Ezeket az alapérdekeket kell érvényesíteni a modern állam és önkormányzat feladatainak összegzése során egy komplex közszolgálati kódex-törvényben, mégpedig olyanban, amelyet alkotmányerejű kétharmad véd a napi pártpolitikai beavatkozásoktól.
Ha rögzítettük (társadalmi konszenzussal, akár népszavazással is legitimálva), hogy mi a közszolgálat, a bürokrácia feladata, a létrejövő struktúrát, a régi-új közintézmény-rendszert és a közszolgálati szakterületek szakmai szabályait kell összehangolni. S erre a kiegyensúlyozott, szabályozott rendre kell feladatalapú finanszírozást, évente alkotandó, átlátható, érthető, társadalmilag ellenőrizhető állami és önkormányzati költségvetést alapozni. Tudható, hogy így nem lesz drágább az új állami, önkormányzati rendszer (ez elvégzett számítások sorának eredményeivel igazolt), mint a mai, hiányt és pazarlást elegyítő „olcsó”.
S végül, de nem utolsó sorban, a széles értelemben vett bürokraták (a szakértők és segítőik) létszámait a feladatok alapján, szakmai foglalkoztatási protokollok szerint kell meghatározni. Véget vetve a foglalkoztatottak számáról évtizedek óta folytatott ostoba, meddő vitáknak. A feladat-alapú foglalkoztatás ésszerű rendjébe tartozók mindegyikét közszolgálati foglalkoztatásba kell venni. Nem a magánérdekek, hanem a közérdek érvényesítésére képezve és kötelezve őket. A közszolgálati szakmák közép- és felsőfokú képzéseit megerősítve, fejlesztve. Olyan közszolgálati jogállást alkotva ezzel, mely érdemben védi a közérdekű tevékenységet és személyüket is minden pártpolitikai, s annak szolgálatába állított, pl. költségvetési fenyegetettségtől. S olyan jövedelmi viszonyok közé juttatva a közszolgálatokban dolgozókat, amely biztosítja mind a megélhetést, mind az értelmiségi munka újratermelésének lehetőségét számukra.
A valódi bürokrácia elleni harcot tehát be kell fejeztetni! Nem a csökkentésére, hanem fejlesztésére, a társadalom egészét segítő közszolgálatokra van szüksége a XXI. századi Magyarországnak. Olyan bürokratákkal, akik munkájukkal az államot, az önkormányzatokat, azaz minket, polgárokat, jól szolgálnak.
Ne „vak zongoristák” döntsenek a lámpa sorsáról! A klasszikus közszolgálatok bürokratikus rendszerei olyan társadalmi értékek, melyeket védeni és fejleszteni mindannyiunk elemi érdeke. Tudjuk ezt, s tegyünk azért, hogy a pártpolitikáké helyett a közérdek érvényesülhessen végre hazánkban is!
A szerző társadalomkutató, volt közszolgálati kormánymegbízott államtitkár
