A jövő évi választásokat a Fidesz nyeri, ami a – már amúgy is halott – magyar demokrácia temetése és a magát demokratikusnak nevező ellenzék halotti tora lesz.
A nyárnak lassan vége és Magyarország befordul a jövő évi parlamenti választások célegyenesébe, de az ellenzéki oldalon az esélytelenek nyugalmával csepülik egymást a magukat demokratikusnak nevező ellenzéki pártok, pártocskák vezetői.
A közvéleménykutatások azt mutatják, hogy mintegy háromnegyed évvel a voksolás előtt a Fidesz őrzi előnyét és a kérdés még mindig csak az, meglesz-e megint a kétharmad, vagy csak az abszolút többség. (Ne idegesítse magát senki, meglesz – A Szerk.) Orbán Viktorék 30 százalék fölötti támogatásra számíthatnak a teljes lakosság körében az MSZP 10 százalék körüli eredményével szemben. Focinyelven 3-1 a Fidesz javára.
Németországban, ahol már idén szeptemberben az urnák elé szólítják a polgárokat, ugyancsak a jobboldali néppártok a CDU-CSU fölényét láthatjuk. Ott 40 százalék az uniópártok támogatottsága a szociáldemokraták (SPD) 24 százalékával szemben, de még 3 pártnak van 8-8 százalékos szavazótábora, míg Magyarországon a 11 százalékos MSZP mellett egyedül a Jobbik dicsekedhet hasonló népszerűséggel, a többiek inkább a futottak még kategóriában szerepelnek, kis eséllyel a bejutási küszöb megugrására. Itt tehát inkább 2-1 lehet a meccs állása, a magyar 3-1-gyel szemben. Berlinben az uralkodó vélemény szerint – mondjon is bármit Martin Schulz az SPD kancellárjelöltje – ezt a választást Merkel nyeri újra, és itt is csak a fölény nagysága a tét.
A különbség a két ország helyzete között azonban mégis óriási. És nem arra gondolunk, hogy az országot jelenleg egy nagykoalíciós kormány CDU-CSU-SPD irányítja, azok a bizonyos árkok nem olyan mélyek, vagyis a választók nem ég és föld között, vagy az ördögök és az angyalok között választanak, hanem csak a saját kis politikai preferenciáiknak adnak hangot, amely ma nagyjából annyit tesz: maradhat Merkel, de talán inkább a szocialisták nélkül, vagy inkább velük. Mindenesetre a kérdés Merkel személye és szó nincs nagy fordulatról, főleg semmilyen rendszerváltásról. (Igaz ma már Magyarországon is csak a kormányváltást hirdeti az ellenzék.)
A számok a németeknél egy olyan országban mutatnak meggyőző fölényt, ahol senki sem kérdőjelezi meg a demokrácia létét, a választás igazságos és az indulóknak azonos esélyt adó jellegét. A sajtó végzi a munkáját, mindenki mindenkiről és mindenről mindent megtudhat. A jelöltek vitába szállnak egymással, érvelnek és győzködik a választókat. A közszolgálati média semleges, egyetlen politikai opciónak nincs nyomasztó fölénye a médiapiacon, egyik párt sem panaszkodik pénzhiányra, a kampányhoz minden rendelkezésre áll, amire ilyenkor szükség van. Egyedül az dönt, hogy ki mennyire tudja meggyőzni a választókat, kinek hiszik el a németek, hogy jól, vagy jobban tudná kormányozni az országot a riválisnál.
A jobboldali uniópártok meggyőző fölénye ellenére a verseny mégsem tekinthető lefutottnak, már csak azért sem, mert az sem mindegy, ki mennyivel marad a porondon a szavazatok összeszámlálása után. Angela Merkel választási kampányának fő csapásiránya, hogy nem kell semmit sem tenni. Elég nyugodtnak mutatkozni, az ország helyzete (a gazdaság dübörög, rekordokat dönt a külkereskedelem: 1,2 billió euró fölötti export várható idén, rekord alacsony munkanélküliség, a migránsok nem látszanak a német utcákon stb.) magáért beszél.
A növekedési kilátások jók, az európai gazdaság is jól van, de a világgazdaság is biztató képet mutat, kivéve az erősödő protekcionista törekvéseket, főleg az USA-ban, de nem csak ott. Merkelnek nagyobb magyarázkodni valója nem a menekültkérdés miatt, hanem azért lesz, miért nem figyelt a kormány jobban a csaló autógyártókra, amelyek minden adattal, még a járművek zajértékével is átverték a hatóságokat, és kartelleztek, ahogy csak bírtak, ugyancsak a fogyasztókat károsítva meg.
Németországban tehát, bárki is nyerne – de a jelen állás szerint ez csak Merkel lehet – a vesztes gratulálni fog a győztesnek, sem az ország, sem a demokrácia, az ég adta világon semmi sem fog megrendülni, senki nem fogja azt mondani, hogy akkor most innen új világ kezdődik, és – ahogy Orbánék terjesztik – az ő vereségük az ország vesztét jelentené, győzelmük viszont hatalmuk végleges bebetonozásával lenne egyenlő. Természetesen az ellenzék sem azzal kampányol, hogy most vagy soha, már csak azért sem, mert eszébe sem jut senkinek, hogy a győztes személyétől függne az ország jövője, Németország gazdasági ereje, nemzetközi pozíciója. Szemben a magyar pszichózissal és valósággal.
Magyarországon azonban már régen nincs demokrácia, gyakorlatolag egypártrendszer van. Orbánék – az álellenzék együttműködésével – megtévesztik a választók egy részét és orránál fogva vezetik a világot, legalábbis megpróbálják, azt sugallva, hogy Magyarország pont úgy választ, mint mondjuk Németország, és aki nyer, az a megszerzett mandátummal szabja meg az országban a politika irányát, pedig ez messze nincs így. A helyzet nem egy nyugati polgári demokráciára hasonlít, hanem az egykori szocialista tábor néhány országára, ahol – papíron – többpártrendszer volt, mégis mindenki tudta, hogy valójában egypártrendszer van. Lengyelországban például minden választáson a rendszerváltás előtt három párt is indult. A Néppárt (Stronnictwo Ludowe) a magánparasztság és a Stronnictwo Demokratyczne (a kisipar képviseletében).
Azért mindenki tudta, hogy a LEMP, vagyis a Lengyel Egyesült Munkáspárt osztja a lapokat és ő fog nyerni fölényesen, pont mint ma a Fidesz Magyarországon. Ezzel tisztában voltak az akkori ellenzéki pártok is, és ennek tudatában játszották a rájuk osztott szerepet. Persze ezt ők sem vallották be, ahogy a magyar, magát demokratikusnak nevező ellenzék sem, amely – ugyancsak miden alap nélkül – azzal kampányol, hogy mindjárt a történelem szemétdombjára küldi a Fideszt, pedig a szemétdombon már minden hely foglalt, a mai magyar ellenzék mellett nem sok hely van ott másoknak.
2018 minden látszat ellenére arról fog szólni, hogy a magyar ellenzék – ha összefog azért, ha nem, azért – súlyos vereséget szenved egy nem demokratikus és nem szabad választáson, amelyen el sem lenne szabad indulnia, és arról, hogy ez az ellenzék talán végleg leleplezi magát azok előtt is, akik még mindig hisznek vagy hinni akarnak benne. A jövő évi blama remélhetőleg örökre a porba sújtja és a jelentéktelenségbe fogja dönteni ezeket a tömörüléseket és lenullázza úgy az MSZP-t, mint a DK-t, de a többieket is. De még ez sem biztos, mert ennek már 2014-ben is meg kellett volna történnie.
Talán a Jobbik lehet a kivétel, amely megmarad a jobboldal legszélén, viszonyítási pontként a Fidesz számára, hogy lehetne rosszabb is, pedig nem. Ma a Fidesz a Jobbik tömegpártjaként funkcionál, amely Vona Gábor élcsapatának premisszáit fordítja le a tömegek nyelvére és csinál belőle néppárti politikát. Akkor is, ha Vona is ebbe az irányba szeretett volna nyitni, de ebben Orbán verhetetlen és a végén Vonát a saját pártja fogja elküldeni, hogy véget vethessenek a „cukiságnak” mielőtt beolvadnak a Fideszbe, vagy teljesen eljelentéktelenednek.
Magyarországon kétszer sikerült erőszakmentesen rendszert váltani az utóbbi negyed évszázadban. Egyszer 1990-ben szabad, demokratikus választások útján, és egyszer 2011-ben alkotmányos puccsal. Harmadszor nem fog sikerülni. Azért, mert az említett két esetben a rendszerváltás megakadályozásában érdekelt párt, nevezetesen az MSZP, vagy támogatta azt, vagy nem tudta megakadályozni, azaz nem volt ellenfél, akivel szemben a „rendszerváltóknak” erőszakot kellett volna alkalmazniuk.
Az orbáni illiberális, antidemokratikus rendszernek ma sincs a parlamentben, a legális politikai színpadon olyan ellenfele, amelyet a hatalom megtartása érdekében erőszakkal kellene legyűrnie. Az ellenzéki oldalon nem létezik olyan politikai párt, erő vagy mozgalom, amely felismerve, hogy a Fidesz-rezsimet demokratikus eszközökkel leváltani nem lehet, kész vagy képes lenne erőt állítani a diktatúrával szembe. Ez nem jelent mást, mint azt, hogy Magyarország 2018 után is tovább fog rohanni a vesztébe. Szemben a forgalommal az autópályán, miközben az ország kormányosa folyamatosan idiótát kiált a szembe hajtó európai vezetőkre.
A magyar ellenzék történelmi bűne, hogy harc nélkül átadta az országot a Fidesz megszálló erőinek. Zsebre tett kézzel, vagy a köz zsebében kutakodó kézzel, sunyin nézte végig, hogyan lopják el fényes nappal az országot nagystílű bűnözők és írják Orbán Viktor soron következő strómanjainak a nevére, hogyan erőszakolják meg a zsenge magyar demokráciát Orbán kopasz verőlegényei és nyáladzó kaszinóbárói. Képtelen volt alternatív intellektuális erőt felmutatni, nem beszélve az anyagi vagy erkölcsi erőről, amelyek nélkül Orbán Viktort és bandáját soha a hatalomból eltávolítani nem fog sikerülni senkinek.
A magyar demokráciába életet lehelni akaró és az országot Európába visszavezetni szándékozó politikai pártoknak (ha majd lesznek ilyenek) arra kell felkészülniük, hogy a lehető legkisebb veszteséggel, de határozott passzív ellenállással, bojkottal, és nem erőszakkal kell a hatalmat kitépni Orbán Viktor görcsbe merevedett karmaiból. Felejtsük el a választásokat és készüljünk a kemény landolásra. Minél korábban nyúlunk a rendszer bojkottjának eszközéhez, annál nagyobb az esélye, hogy megússzuk vérontás nélkül. Nem a demokrácia erőinek kell erőszakot alkalmazni, hanem a Fideszteszi ezt, mindjárt abban a pillanatban, amikor hatalma valódi veszélybe kerül.
Zsebesi Zsolt
