Egyre kétségesebb, hogy a jelenlegi lengyel és a magyar vezetést demokratikus eszközökkel le lehet váltani, pedig a világ jobb lenne nélkülük.
A két küldetéstudatos, megszállott, az elmeháborodottság és a despotizmus gyakran párban járó jegyeit mutató eszelős politikus, a lengyel Jarosław Kaczyński és a magyar Orbán Viktor egymással versenyezve követnek el mindent az európai status quo megkérdőjelezése, Európa destabilizálása érdekében. Teszik ezt – minden értelmezhető, koherens elvrendszer vagy ideológiai alapvetés nélkül -, kizárólag aljas szándékból, a saját hatalmuk korlátlan kiépítése és fenntartása céljából.
Nem hisznek sem szociális, sem piacgazdasági premisszákban, elvetnek minden multilaterális kompromisszumokon alapuló szövetségi rendszert, amely – akárcsak mákszemnyire is – korlátozza egyéni hatalmukat, annak lehetőségét, hogy saját országuk polgárait teljesen az uralmuk alá hajtsák, a társadalom és a nemzetgazdaság minden stratégiai pontját az ellenőrzésük alá vonják.
A szélsőbaloldali és a szélsőjobboldali demagógiát a nacionalizmussal, a rasszizmussal, – igény szerint – az antiszemitizmussal és a homofóbiával keverik. Az egészet a 21. századi nemzetállam életképtelen víziójával hígítják, majd a helyi katolikus egyház hierarchiájának támogatását – a nekik nyújtott középkori privilégiumokkal és milliárdos anyagi támogatásokkal – elnyerve profán vallási köntösbe öltöztetik az egészet és magukat a keresztény Európa védelmezőinek állítják be.
Kettejük közül – országa nagysága és stratégiai jelentősége – miatt Kaczyński kapja a nagyobb figyelmet, de a nyugati nagyhatalmak agytrösztjei Orbánt tartják veszélyesebbnek, mert a felcsúti sokkal pragmatikusabb, rugalmasabb – ahogy ő mondja, „pávatáncos” -, míg Kaczyński egyszerű, mint a drót, de ő is a zseniális őrültekre jellemző következetességgel tör a célja felé, amelynek eléréséhez minden eszközt felhasznál. Orbánhoz hasonlóan a legegyszerűbb gondolkodású társadalmi csoportok idegszálain játszik egy hárfaművész virtuozitásával.
Míg Orbán erősen leragadt a Soros-kampány együgyű jelszavai mellett és azt már csak a teljes irracionalitás irányában tudja továbbfejleszteni, addig Kaczyński – a lengyel igazságszolgáltatás fölötti teljes politikai ellenőrzésére irányuló bukott puccsa után – nagyon gyorsan talált magának parádés helyettesítő témát, amivel lengyelek millióit lehet újrafanatizálni és felszakítani a már begyógyultnak hitt vagy a teljes gyógyulás jeleit mutató, a II. világháborúban ejtett kontinentális sebeket.
Lengyelország – egy a kormányzó párthoz a Jog és Igazságosság Pártjához (PiS) közelálló hetilap szerint – 6 billió dollár kártérítésre tart igényt a II. világháborúban történt német megszállása miatt. A folyamatosan Németország ellen heccelő „Sieci” című lapban egymást követik a németek mai aljas gaztetteit taglaló tudósítások, az olyanok, amelyek szerint fiatal németek Varsó központjában lengyel nemzeti zászlót tépnek és becstelenítenek meg. (Ma!) Könnyen túl lehetne ezeken lépni, ha a hivatalos lengyel politika nem állna teljes mellszélességgel ki a Berlinnel szembeni anyagi követelés mellett, amelynek nagyságát a PiS egyelőre hivatalosan még nem fogalmazta meg.
Maga Jarosław Kaczyński jelentette be a múlt héten, hogy augusztus 11-ig nyilvánosságra hozzák a lengyel képviselőház, a Szejm tudományos szolgálatának jelentését a német kompenzációs fizetésekről, hogy azt követően „történelmi ellenoffenzíva” indulhasson Berlin ellen. „Hatalmas összegről van szó és arról, hogy Németország hosszú ideig megtagadta a felelősségvállalást a II. világháborúban történtekért”.
Bár Kaczyński tartózkodott a „hatalmas összeg” meghatározásától, hétfőn egyik szövetségese a Kukiz ’15 nevű párt parlamenti képviselője Marek Jakubiak egy rádióinterjúban ennél direktebb volt: „Lengyelország soha nem kapott kártérítést a gigantikus háborús veszteségekért Németországtól, és ezeket a mai napig nem sikerült bepótolni” – jelentette ki.
Szerinte a jelenlegi rossz lengyel-német kapcsolatok erre vezethetők vissza. Varsó kártérítési igénye – Jakubiak számítása alapján – 1,5 billió zloty (mintegy 416 milliárd dollár, vagy forintban mintegy 100 ezer milliárd forint, azaz a magyar GDP közel háromszorosa) Ennek az összegnek a megfizetése lenne az ára annak, hogy a két ország partnerként tárgyalhasson egymással – a lengyel jobboldal szerint.
A PiS által már ellenzékben is hangoztatott jóvátételi követelésekkel szemben Berlin álláspontja az, hogy Németország már eleget tett a nemzetközi megállapodásokban reá rótt kötelezettségeinek. A kérdést az 1945-ös Potsdami Megállapodás és az 1953-as Londoni Adósságegyezmény szabályozta. Mindegyik dokumentumban a nagyhatalmak abból az elvből indultak ki, hogy elkerülik az I. Világháború után kialakult helyzetet, amelyben Németországot a háborús kártérítésekkel a porba sújtották és lehetetlenné tették talpra állását. Ezzel – Hitlert hatalomra segítve -, hozzájárultak a II. Világháborút megelőző helyzet kialakulásához.
A Potsdami Megállapodás értelmében Lengyelország területeket kapott a korábbi Németország területéből, a Szovjetunión határait pedig Lengyelország rovására nyugatabbra tolták. Moszkva rátehette a kezét a külföldi német követelésekre és az ipari létesítményekre, amelyekből neki kellett a Lengyelországnak járó kártérítést kifizetnie. Ezekkel és a Lengyelországhoz került kelet-német területekkel együtt 1953-ra a Lengyelországgal szembeni német adósságot 14 milliárd márkában sikerült megállapítani, amivel kapcsolatban az akkori lengyel kormány nem fogalmazott meg kifogásokat.
Utoljára 1991-ben, a két ország Barátsági Szerződésének megkötése kapcsán fizetett Németország összesen 2,5 milliárd márka értékű jóvátételt a németországi lengyel kényszermunkások miatt. Ugyanebben az évben az úgy nevezett Kettő-plusz-négy-Szerződésben a négy nagyhatalom és a két Német állam egyfajta békeszerződést helyettesítő dokumentumban végleg lezárta a jóvátételi ügyeket úgy Lengyelország, mint például Görögország viszonylatában is.
A jobboldali lengyel politika így a PiS is mindkét esettel kapcsolatban arra hivatkozik, hogy Lengyelország sem 1953-ban sem 1991-ben nem vehetett részt az őt érintő jóvátételről folyó tárgyalásokon. Mint ahogy egyébként még sokan mások sem. Ez az akkori nagyhatalmak döntése volt, és e nagyhatalmak képviselték az érdekszférájukba tartozó országokat, mint például Lengyelországét a Szovjetunió. 1991-ben a helyzet annyiban volt más, hogy a szuverén Lengyelország már akkor megfogalmazhatta volna ilyen irányú igényeit a tárgyalások előkészítő szakaszában, de nem tette.
Mindent egybevetve: Német részről az álláspont egyértelmű: a nemzetközi jog alapján Lengyelországnak nincs jogos követelése Németországgal szemben. A most beindított lengyel jóvátételi kampány mögött nem is áll semmilyen jogilag racionálisan megtámogatható érvrendszer. Az ügy tisztán politikai indíttatású. Varsó Kaczyński vezetésével csak és kizárólag a lengyel-német feszültség élezését és fenntartását akarja elérni, amitől egy megveszekedett dollár bevételt sem remélnek, a hasznot az ügy keltette pszichózisban és az ebből kivonható választói támogatásban, szavazatokban mérik majd.
Mindezt – Orbánhoz hasonlóan – a jelenlegi varsó vezetés is annak tudatában teszi, hogy országa számára a gazdasági kapcsolatok Németországgal nem annyira meghatározóak, mint amennyire létkérdést jelentenek. Lengyelország Németország gazdasági köldökzsinórján lóg. Ennek elvágása az ország kivéreztetésével lenne egyenlő. A magyar politika és a lengyel nacionalista hőzöngés egyik meghatározó közös vonása, hogy beszélő viszonyban sincs semmilyen gazdasági realitással. Nem hogy nem szolgálja a magyar vagy a lengyel nemzetállam szuverenitásának erősödését, hanem kizárólag az ellen hat.
A két politikus – ráadásul – két olyan gazdasági-politikai és katonai szövetségi rendszerben folytatja – értelmetlen és önpusztító aknamunkáját, nevezetesen az EU és a NATO tagjaiként, amelyek nélkül nem csak a gazdasági prosperitásuk, remélt felzárkózásuk válhat beteljesületlen álommá a nyugathoz, de kockára tehetik országaik biztonságát, egy olyan helyzetben, amikor Oroszország szuverén államok területeit foglalja el Kelet-Európa tőszomszédságában és mindennapos veszélyhelyzetet hozott létre a Baltikumban.
Szíriában pedig Moszkva az Egyesült Államokkal szemben kísérletet tesz a visszamászásra a világ geopolitikai színpadára. Mindeközben Nyugat-Európa és az EU meggyengítése érdekében szélsőséges politikai erőket pénzel a kontinensen és immár joggal vádolható, az amerikai elnökválasztás eredményének befolyásolására tett kísérlettel is. Vagyis sokkal veszélyesebb világban élünk, mint akárcsak 10 évvel ezelőtt.
Oroszország egyszemélyi vezetőjük, bizonyos Vlagyimir Putyin a napokban érzékeltette, hogy kész jövőre újra indulni az elnöki posztért, amelyet először 2000-től töltött be és 2008-2012 között mint kormányfő vezette a háttérből az országot, hogy így játsszák ki az újraválasztást korlátozó törvényt. Putyin 17 év óta vezeti Oroszországot és haláláig vezetni szeretné. Pont mint Orbán és Kaczyński. Putyin már most a jövő évre szóló elnöki meghívást fogadott el Bulgáriától, azaz az egész világ tisztában van a putyini orosz rendszer antidemokratikus, diktatórikus jellegével.
A magyar és a lengyel társadalomban létérdeke, a két ország demokratikus ellenzékének kötelessége lenne megszabadulni Orbántól és Kaczyńskitől. Nagy szolgálatot tennének ezzel Európának és az egész világ biztonságosabb lenni e két politikus nélkül. Ma már sem Lengyelországban, sem Magyarországon nem lehet arra hivatkozni, hogy Orbán vagy Kaczyński demokratikus eszközökkel, demokratikus választások útján tartja fenn a hatalmát, élvezi a választók többségének a támogatását. Még akkor sem, ha a jövő évi, 2018-as magyarországi választásokon ismét a Fidesz nyer, és Kaczyński is képes lesz – nem sokkal azután – választási többséget szerezni.
Magyarországon Orbán hatalmon maradását egy torz és igazságtalan választási rendszer és a kormányzó párt média- és anyagi fölénye teszi lehetővé. Lengyelországban még Kaczyńskinek nem sikerült a sajtót, és az ellenzéki pártokat sem teljesen ellehetetlenítenie. Még nem. Nagy a valószínűsége, hogy a közelgő lengyel parlamenti választásokra, 2019-re ott is a magyarhoz hasonló helyzet alakul ki, lehetetlenné téve egy szabad választás megtartását. Ahogy ma Magyarországon, úgy várhatóan 2019-ben Lengyelországban is felmerül a kérdés, lehet-e demokratikus eszközökkel megfosztani diktátorokat a hatalmuktól. Akkorra már talán késő lesz, ahogyan ma már Magyarországon is megkésettnek látszik a helyes választ megfogalmazni és annak szellemében cselekedni.
Zsebesi Zsolt
