Trump felszámolta az USA vezető szerepét a világban

1

Berlin úgy látja, hogy Európának a saját kezébe kell vennie a sorsát, mert az USA Trump irányításával nem képes betölteni a világot vezető szuperhatalom szerepét.

Donald Trump amerikai elnök a – máris történelminek minősített – május végi G7-csúcson két nap alatt felszámolta az Egyesült Államok vezető szerepét a nyugati világban. Az előtte megtartott NATO-csúcson nyújtott teljesítményével együtt az olaszországi Taorminában sikerült meggyőznie nyugati szövetségeseit, hogy alkalmatlan a világ ipari nagyhatalmai által alkotott szövetség vezetésére.

A Trump okozta sokk olyan erős, az alkalmatlanságáról kialakult meggyőződés olyan mély, hogy – a nem éppen felületes és elhamarkodott megnyilatkozásairól ismert – Angela Merkel német kancellár egy hétvégi választási rendezvényen már egyenesen kijelentette: „azok az idők, amikor feltétlenül másokra (értsd: USA) hagyatkozhattunk, egy kicsit odébb vannak”. ……”Nekünk európaiaknak ténylegesen saját kezünkbe kell venni a sorsunkat”.

A sarkos vélemény ugyancsak történelminek minősíthető. Különösen azok után, ahogyan még a Trump előtti amerikai elnököt Barck Obamát fogadták nem egy alkalommal a németek, ahová a második hivatali periódusának leteltével külön gesztus értékű búcsúlátogatást tett, megerősítve a közte és a német kancellár közötti, az államfők szokásos jó viszonyánál is közvetlenebbre érett kapcsolatát, amelyet – mindketten – a civilizációs, demokratikus és humánus elvekben meglévő egyetértésükre és a világ jövőjéről alkotott víziójuk hasonlóságára alapoztak.

Elsőként és elsősorban a német-amerikai kapcsolatokat sikerült Trumpnak néhány nap alatt földig rombolnia. Azt a kivételesen meleg német-amerikai viszonyt, amelynek látványos bizonyítékát legutóbb elődje, Barack Obama szolgáltatta május végi, nagy sikerű fellépésével a Berlinben megrendezett „evangélikus egyházi napok” rendezvényein, ahol 100 ezres részvétel mellett a reformáció 500. évfordulójáról is megemlékeztek. Azt a német-amerikai viszonyt torpedózta meg Trump, amelynek mély gyökerei egészen a hidegháború kezdetéig, a berlini fal felhúzásáig, a Nyugat-Berlinnek légi úton szállított amerikai segélyekig, az ominózus Kennedy mondatig (Ich bin ein Berliner!) nyúlik vissza.

Nem kizárt, hogy Donald Trum nem annyira semmibe veszi a történelmi kötődéseket, mint amennyire fogalma sincs a létezésükről. Véletlen, de elgondolkodtató egybeesés, hogy Trump nem csak történelminek, de botrányosnak is minősített első külföldi útjának idején emlékezett a világ John F. Kennedy születésének 100. évfordulójára. Személyében – minden ellentmondása ellenére – egy olyan államférfira, akivel nem illik egy napot említeni Trumpot és a hozzá hasonló amerikai elnökutódokat.

Angela Merkel továbbá kijelentette: természetesen a barátság az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával, mint ahogy a jószomszédi viszony más államokkal, mint Oroszországgal is, nagyon fontos. Németország és ezzel tulajdonképpen Európa viszonyának leminősítése az USA-val és Nagy-Britanniával a barátira, több, mint figyelmet érdemlő. A baráti szó helyén alig néhány hónapja még mindenképpen a „kivételes, szövetségesi viszony” állt volna.

A német sajtó árgus szemekkel figyeli a csúcs utáni reakciókat és megállapította: az amerikai vezetőszerepről a világban ma már senki sem beszél, kivéve az amerikaiakat. Washington partnereiben a nagyhatalomról alkotott korábbi kép helyet az a benyomás válik uralkodóvá, hogy a szuperhatalom vezetőre szorul, mert a jelenlegi Chefnek fogalma sincs számos globális összefüggésről. A németek úgy látják, hogy itt az ideje, aktívabb szerepet vállalnia Európának a szír, a líbiai, az ukrajnai és a koreai konfliktus rendezésében is.

Európánál távolabb tekintve: Kína már a februári davosi világgazdasági fórumon bejelentette igényét a „protekcionista” Egyesült Államok helyett a világ vezető gazdasági hatalmának pozíciójára, amit az USA-nál nagyobb GDP-jével is indokolt. Amint az USA kiszáll a klímamegállapodásból, – amiről Washington egyelőre lebegteti a végső döntést – Kína nyilván be fog jelentkezni, hogy itt is a világ vezető hatalmának adja el magát.

Miután – már a G7-csúcson is kiderült – a klímamegállapodás kérdésében az USA végzetesen elszigetelte magát összes szövetségesétől, teljesen nyilvánvaló, hogy a világ maradék része, mindenek előtt az EU, Kanada vagy Japán a kínaiak mellé fog állni az Egyesült Államokkal szemben. És akkor érdekes lesz újraértelmezni Trump szlogenjét arról, hogy „America firs” – elmélkednek német elemzők.

Hogy jót is mondjunk: a NATO-csúcson megerősítést nyert az egység az Iszlám Állam és általában a terrorizmus elleni harcban és Trump már szót sem ejtett a NATO felszámolásáról. A G-7-eknek sikerült elfogadtatni egy kompromisszumos javaslatot, ami valahogyan mégiscsak hitet tett a világkereskedelem szabadsága mellett a protekcionizmussal szemben. Nagyok azonban az ellentétek az USA és a szövetségesek között a bevándorláspolitika és a klímapolitika terén. A migrációs kérdésben Trump arroganciája odáig ment, hogy meg sem hallgatta az erre vonatkozó olasz határozattervezetet, látványosan oda sem figyel az olasz felszólalásra.

A klímakérdésben azonban világossá vált: amennyiben az amerikai elnök enged a lobbisták nyomásának, és kilép a klímamegállapodásból, nagyjából az egész világgal találja magát szemben. A szövetségesek azt is értésére adták, hogy nem retorikai, hanem valós gazdasági következményei lenének egy ilyen lépésnek. A francia elnök már meg is lebegtette, hogy az országába irányuló importban hátrányos megkülönböztetést fognak elszenvedni azok a vállalatok, amelyek olyan országból szállítanak Franciaországba, amely nem tartja be a klímamegállapodást.

Mindaz, ami május végén a G-7-csúcson történt – jó és rossz is – legalább annyiban értékelhető pozitívnek, hogy a július elejei hamburgi G-20-csúcs előtt sok mindenen túl vagyunk már. Nem állítható, hogy ennél már csak jobb lehet, de az sem, hogy megint mindent elölről kell kezdeni, mert új amerikai elnök van. Addigra valószínűleg többet fogunk tudni a végleges amerikai pozíciókról és magáról Trumpról is. Legalább azt, hogy ő lesz-e – és ha igen – akkor vajon meddig az Egyesült Államok egyik legócskább elnöke.

Zsebesi Zsolt





1 hozzászólás