Felmondott a 168 Óra főszerkesztője és két helyettese. A közleményük szerint feloldhatatlan ellentét volt a tulajdonos és a lapvezetés között. Ezek állítólag anyagi természetűek voltak, de ismerjük az ilyen „feloldhatatlan” ellentmondásokat. Ezek azért vannak, hogy a főszerkesztő és két helyettese távozzon. Ha nincs ilyen szándék, akkor minden ellentét feloldható. De mégis mire számított Tóth Ákos és két helyettese, amikor az Orbán Viktor farzsebében tartott Köves Slomó szolgálatába szegődtek? Utolérte őket is a „feloldhatatlan ellentmondás”. Maga a sajtószabadság.
Ez azt jelenti, hogy vagy nem tartották be a láthatatlan, de jól érzékelhető határokat, vagy Orbán ezeket a határokat feszesebbre akarja húzni, amihez új emberekre van szükség. Olyanokra, akik elhiszik Tóth Ákosékhoz hasonlóan, vagy legalábbis úgy tesznek, hogy lehet Orbán Viktor kitartottjaként szabad és igaz újságot csinálni. Nem lehet. Orbán nem azért szerezte meg Köves Slomó nevén a 168 Órát és más strómanok révén más lapokat, hogy azok valódi újságok legyenek, amelyek a jogállamiságot védelmezik és a bemutassák a valóságot. Ezeknek a lapoknak egyetlen funkciójuk van, hogy Orbánt legitimálják és a sajtószabadság hazug látszatát keltsék. Írjanak minden baromságról, csak arról ne, hogy mi van az országban. Kössék le az emberek figyelmét kamuval.
Ezért minden ilyen esetben felmerül a morális kérdés, szabad-e ezt a szerepet elvállalni? Szabad-e Orbán pórázán csicskásnak lenni, és örülni annak, hogy a kijelölt szögesdróton belül jaj de jó cikket írtunk? Szabad-e a diktatúrát legitimálni? Megadom az egyértelmű választ: nem szabad. Az olyan lapoknál, amelyek áttételeken keresztül Orbán pénzén működnek, és a rendszer bekalkulálja őket, nem szabad dolgozni. Tisztességes újságíró vagy szabadon dolgozik vagy sehogy. Különösen egy olyan rendszerben, amelynek lényege az álcázás, a rejtőzködés, a hamis látszat fenntartása. Akkor legyen nyílt a diktatúra, legyen muszáj tankokkal járni az utcán, mert annál megalázóbb nincs, hogy a Mészáros Lőrinc bezárja a Népszabadságot.
Tóth Ákos egy olyan ember lapjához szegődött el, akinek minden porcikája Orbán markában remeg. Egy olyan zsidó rabbi csicskásainak szegődtek el, képzeljenek bármit is a „szabadságról”, amit kaptak, aki oda-vissza eladta egy illiberális fasisztának a teljes holokausztot, a legyilkolt 435 ezer zsidó áldozattal együtt. Aki milliárdokat vág zsebre azért, hogy letagadja a rendszer antiszemita alapjait és jellegét. Miközben sorban avatják a címeres antiszemiták szobrait. Ez az ember azzal álcázza és leplezi valódi kilétét és szerepét, hogy zsidó. Zsidó kézben a 168 Óra. Kinek lehet egyetlen szava? A Népszava pedig egy volt szocialista oligarcha kezében van, aki szőröstül-bőröstül be lett darálva a NER-be. Ezek a lapok mind Orbán tulajdonai. Orbán kezében vannak, és azért vannak, mert neki szüksége van rájuk. A hamis látszat fenntartásához. Addig lesznek, amíg ő akarja. Olyan ellenzéki lapok, mint amilyenek demokráciában vannak. Azt a hazugságot üzenik vele, hogy lám, ez is demokrácia.
Ne mondja Tóth Ákos azt, hogy nem volt mindig a hátsó gondolataiban egy anyag olvasásakor, hogy mi mehet át, ami nem sérti a jól ismert „tulajdonosi érdeket”. Ez a tulajdonosi érdek Orbán érdeke, a hatalmon levő despota érdeke. Ezt szolgálja ki mindenki, aki ezeknél a médiumoknál állást vagy pláne vezető szerepet vállal. Úgy kell tekinteni magukat, mint Orbán alkalmazottait. Akiket akkor rúg ki, amikor akar. Aztán jön egy másik kollaboráns, aki elmondja, hogy a 168 Óra, a Népszava és a többi, szabad orgánumok, „szabad kezet” kaptak, nincs tabu. S tekerik Orbánnak a malomkereket. Ennél az is jobb lenne, ha nem lennének. Ezzel nem mondom azt, hogy nem jelentek meg jó cikkek a 168 Órában, mert még nyílt diktatúrában is lehet jó cikkeket írni. Csak igazakat nem.
Mert diktatúrában a sajtó nem szólhat másról, csak a diktatúráról. De hogyan szóljon a diktatúráról olyan sajtó, amelyet azért tart fenn a diktátor, hogy azzal a diktatúrát leplezze? Az igazság az, hogy nincs parlament, Orbánnak korlátlan hatalma van. Csaló választásssal létrejött álparlament van, amelyben az ellenzéknek semmiféle jogai nincsenek, amelyek egy parlamentben alapkövetelmények. Egyenlő, tiszta és szabad választások sincsenek. Szabad sajtó sincs, csak néhány olyan orgánum, amely magát tartja el, amelynek vezetői maguk a tulajdonosok és az éhenhalás küszöbén tengődnek a saját pénzükön. Vagy aki minden pénzt külföldi alapítványoktól kap. Ezeket még megtűrik, ki tudja meddig? De a közszolgálati médiumok, a nemzetstratégiai propagandagyár termékei, Orbán strómanok által fenntartott „ellenzéki” sajtója nem szabad. Ez hazugság.
Akik bármilyen szinten és módon részt vesznek az Orbán pénzén és bárki nevén fenntartott sajtóban, többet ártanak a magyar szabadság és demokrácia ügyének, mintha nem lenne semmi. Akkor inkább legyen 100 százalékos az orbáni propaganda, s tudja meg mindenki, hogy diktatúra van. Nyerjen Orbán 100 százalékot a választáson, és uralkodjon. Legyen nyilvánvaló, hogy ő kicsoda, a NER micsoda. Nemcsak morálisan helytelen közvetve Orbán által fenntartott „ellenzéki” sajtóban közreműködni. Hanem praktikusan is káros, mert bebetonozza, konszolidálja, leplezi Orbán rendszerét. Miközben a sajtó feladata éppen ennek ellenkezője. De legalább ne mondanák, hogy „szabad kezet” kaptunk. Mondják azt, hogy el kell tartani a családot, és ebből a legegyszerűbb. Erkölcsi kérdés, hogy ezt a módját kell-e választani.
Mert azért vannak ám, kedves kollégák, olyanok is, akik nem fekszenek le Orbánnak. Nem játsszák el azt a hazugságot, hogy ez nem Orbán lapja, hanem a Köves Slomóé, vagy a Leisztinger Tamásé. Az ATV hazugságáról már ne is beszéljünk, amely egy szekta tulajdonában van, amely egzisztenciálisan Orbántól függ, vezetője pedig Orbánnak kampányol. De azért a televíziója ellenzéki, ugyebár. Talál ehhez az álnoksághoz újságírókat, akik még azt is képzelik, hogy hasznos és tisztességes, amit csinálnak, miközben gazemberség. A baj az, hogy nem mondja meg nekik senki. A kollaboráns ellenzéki pártok főleg nem, mert a maguk területén ők ugyanezt csinálják. Cinkosan összejátsszanak a kollaboránsok, ellenzéki politikus és sajtó közösen tartják fenn a látszatot. Miért is? A pénzért. Amit Orbántól azért kapnak, hogy ezt a színjátékot eljátsszák.
Most ne beszéljünk róla, hogy Tóth Ákos távozásakor megsértette a 168 Óra korábbi vezetőit, munkatársait, akik az ő lapjánál százszor jobb újságot csináltak, mert valóban hetilaposok voltak, és nem az Orbán által megszüntetett Népszabadságból ejtőernyőzött napilaposok. Ezeknek a régi kollégáknak jelentős része soha nem vállalna ilyen szerepet, mint amit Tóth Ákos és társai Köves Slomó keze alatt vállaltak: megadták Obánnak azt az örömöt, hogy a 168 Órát megalázhatja. Mester Ákost távozásra kényszerítheti (ha mással nem a körülményekkel), szellemiségét kinyírhatja (erről beszélt Tóth Ákos), az újságját láthatatlan pórázon tarthatja. Nehogy azt mondja bárki, hogy nincs ilyen póráz. Éppen most, amikor „feloldhatatlan ellentmondások” miatt kell távoznia a lap eddigi vezetőinek. Jön most egy kezesebb bárány, aztán már ő sem lesz jó, jön majd egy még simlisebb. A végén összevonják a Klubrádiót és a 168 Órát, ami azt jelenti, hogy valójában mindkettő megszűnik, és feloldódik a semmiben.
Ez ennek az országnak a tragédiája. Hogy minden szemét munkára van ember. Aki pedig ezt nem vállalja, az hülyén haljon meg. Őket ezek közül egyesek még le is barmolják. Nincs összetartás, nincs ellenállás, nincs egyenesség, nincs becsület. Tisztelet a kevés számú kivételnek. Valami véletlen folytán én mindig ezekkel az emberekkel dolgoztam és voltam jóban. Ma is ezekkel vagyok kapcsolatban és baráti viszonyban. Miért van az, hogy nem százezren vagyunk? De lefogadok, ha egyszer ennek a mocsok rendszernek vége lesz, ez a sok kollaboráns lesz a legnagyobb ellenálló. Mi pedig akkor is a hülyék leszünk, akik ártottunk a radikalizmusunkkal. Ők viszont apró munkával megdöntötték a rendszert. Már most is mártírok, amikor Orbán a kollaboráns pozíciójukból kirúgatja őket.
