Az erdely.atlatszo.hu szerint egy erdélyi lány Londonban lemond a magyar állampolgárságáról, mert nem tud állampolgára lenni egy olyan országnak, amelynek ilyen kormánya van, amely „vaskerítést épít, az EU-ban egyetlen tagállamként nem hajlandó menekültet befogadni”. Hozzátette: „Ha ennyire gyökeresen másképp érzek és gondolkodom, mint a kormány, nem morális, hogy kihasználjam az útlevél adta előnyöket” – mondja a székelyudvarhelyi Nágó Zsuzsa. Az alábbiakban közöljük a hírportál Nágó Zsuzsával készült interjúját.
Nágó Zsuzsának augusztus 4.-én, helyi idő szerint 15 órakor van időpontja Magyarország londoni konzulátusán, amikor – amint a nyílt levelében megígérte – le fog mondani az ezelőtt egy évvel könnyített honosítással megszerzett állampolgárságáról. A székelyudvarhelyi lány korábban törökországi menekülttáborokban önkénteskedett, később pedig Budapesten segítette a szerb-magyar határon keresztül érkezőket.
Lemondasz a magyar állampolgárságodról. Miért?
Nágó Zsuzsa: – A menekültekkel kapcsolatban az én személyes meggyőződésem összeegyezhetetlen a magyar kormány álláspontjával. A pengés vaskerítés egyáltalán nem megoldás, csak egy gyáva, fasiszta lépés. A falon kívül a kormány más lehetséges megoldást még csak fel sem vetett. Egy kormány az állampolgárai nevében cselekszik. Én visszautasítom, hogy az én nevemben fal épüljön háborús menekültek ellen. Ez a lemondás az én tiltakozásom.
Erdélyiként ezelőtt nem sokkal kaptad meg a magyar állampolgárságot. Mi volt a motivációd, amikor kérted?
– Egy éve kaptam meg a magyar állampolgárságot. Azért kérvényeztem, hogy tudjak szabadon utazni, és segítsen a munkavállalásban. A magyarságomat egy hivatalos dokumentum megléte vagy hiánya semmiben nem befolyásolja.
Mélységesen elítélem a kormány hozzáállását a menekültkérdéshez. Úgy látom, hogy ha ennyire gyökeresen másképp érzek és gondolkodom, mint a kormány, nem morális, hogy kihasználjam az útlevél adta előnyöket.
Nekem elég a román útlevél, legfennebb nem utazom és dolgozom bizonyos országokban. A magyarságom változatlan, de ez által a kormány által vezetett államhoz nincs többé közöm.
Az állampolgárságnak mi köze van ahhoz, hogy az épp aktuális kormány egy kommunikációs kampányt indít?
– Egy demokratikus államban a kormány az állampolgárait képviseli, és az állampolgároknak is felelősségük van az adott kormány megválasztásában. Nem csak egy kommunikációs kampány az, ami most folyik. Amit a kormány tesz, az én szememben bűncselekmény.
Vaskerítést épít, az EU-ban egyetlen tagállamként nem hajlandó menekültet befogadni. Emellett olyan gyűlöletkampányt indít el (és engem nem érdekel, milyen politikai megfontolások mentén), aminek az egyik következménye, hogy az uszított magyarok közül van, aki képes egy 14 éves lányt kékre-zöldre verni, csak mert menekültnek nézi.
Mások „szabadcsapatokba” verődve gumilövedékekkel, botokkal, fáradt, beteg háborús menekülteken, gyermekeken, nőkön akarják levezetni a frusztrációjukat. Olyan embereken, akik mészárlások elől menekülnek, akik már így is borzalmas traumákon mentek keresztül, akiknek az utolsó reményük Európa, míg biztonságban haza nem térhetnek.
Olyan embereken, akik miatt én feladtam a munkahelyem, csak hogy segítsek, amiben lehet. Hogyan tudjak akkor a tükörbe nézni, ha ugyanakkor birka módjára tűröm, hogy a kormány az én nevemben (is) támadja ezeket az embereket?
Másfél hónapja várom, hogy pozitív irányban változik valamit a helyzet. Cikkeket írtam, menekülteknek gyűjtöttünk, osztottunk élelmet és játékokat Pesten már június végén, láttam, az utóbbi hónapokban milyen sokan teszik ugyanezt, szervezetten, keményen, odaadóan, Magyarország sok városában.
Tulajdonképpen civilek végezték a kormány feladatát az utóbbi két hónapban, mindenfajta állami segítség nélkül. A lemondást megelőző lépésem az volt, hogy petíciót írtam a fal ellen. Azt vártam, hogy mozgósítani fog embereket, és összefogja azokat, akik különböző okból, de nem akarnak pályaudvarokon, hidak alatt fekvő menekülteket látni.
Kíváncsi voltam, hány magyar van a fal ellen és követeli: álljon a kormány a menekülteket segítő civilek mellé, és vegye át a saját részét a menekültkérdés megoldásában. Azt vártam, összegyűl legalább tízezer, különböző hátterű ember, akik ugyanezt akarják.
Akik, ha másképp nem megy, velem együtt fognak a parlament előtt állni tiltakozásképp addig, míg a kormány felelősséget vállal és bocsánatot kér a gyűlöletkampány terjesztéséért, és végre lépést is tesz, hogy hatékony, emberséges megoldást találjon a menekültkérdésre.
Nem így történt. Vagy azért, mert a magyarok nagy része tényleg támogatja a kormány menekültpolitikáját, vagy mert az úgynevezett politikailag semlegesek nem látják, hogy azzal, hogy nem foglalnak állást a fal és a kormány ellen, tulajdonképpen azt támogatják.
A lemondás az állampolgárságról az utolsó lépésem. Azért döntöttem így, mert egyszerűen nincs más eszközöm arra, hogy kifejezzem, mennyire elítélem a falat és a kormány passzivitását. És mert úgy gondolom, a beszédnek sok haszna nincs, ha nem követi azt cselekvés.
Három hónapot töltöttem egy táborban szíriai kurdokkal. Olyan, mintha a családomhoz tartoznának. Örülök, amikor látom, örülnek, és sírok, amikor szenvednek, amikor bántják őket. Semmi mást nem akarnak, mint túlélni, dolgozni és hazatérni, amint a háborúnak vége. Túl sokat kérnek ezzel? Hát ők nem emberek?
Székelyudvarhelyről a Törökország szíriai határa mellett levő Suruçban levő menekülttáborig, majd Budapestig és aztán Londonig hosszú út vezet. Mi volt a legfontosabb élményed az út során?
– Sok fontos élményem van, nem tudok választani. Csak néhányat említek meg. Ankarában télen láttam egy 11 év körüli szír gyereket, húzta maga után a szekeret, amibe kartont, műanyagot, üveget gyűjtött. Cipő, kesztyű nélkül, soványan, miközben havazott. Az ujjai kékek voltak. Soha nem fogom elfelejteni.
Vagy Isa (magyarul Jézus), a 12 éves szíriai arab fiú, aki a vonaton koldult, és akivel elmentem pelenkát vásárolni és sült gesztenyét enni. Suruçban az emberek kedvessége, önzetlensége, az, hogy ha nem volt épp pénzem kifizetni a teljes összeget élelemre, mosolyogva, szívesen, ajándékba adták.
Budapest, ahol kurd, török, afgán boltosoktól gyűjtöttünk alapanyagokat, s lencselevest főztünk száz embernek. Amikor az 50 literes leveses doboz annyira vágta a kezem, hogy nem bírtam tovább cipelni, és odajött egy hajléktalan férfi segíteni.
Mi lesz a következő állomás?
– Szeptembertől visszatérek Törökországba.
Egy ideális világban szerinted hogyan kellene kinéznie a magyar kormány menekültekkel kapcsolatos politikájának?
– Először is soha, semmilyen körülmények közt nem szabadna gyűlöletre gerjeszteni az embereket, főleg nem kiszolgáltatott háborús menekültek ellen. Csakis tisztelettel, emberséggel, együttérzéssel szabad róluk és velük beszélni.
Másodszor, a többi EU-s országhoz hasonlóan be kellene fogadnia egy bizonyos számú menekültet. A nemzetközi szervezetektől kiutalt támogatást az utolsó centig táborok és infrastruktúra kiépítésére kellene fordítani, hogy embereknek ne kelljen az utcán, parkokban aludniuk.
Olyan táborokra, ahol a menekültek, míg biztonságosan haza nem térhetnek, emberi körülmények közt élhetnek. A táborokat akár mezőgazdasági területre lehetne építeni, önkéntesek bevonásával zöldséget, gyümölcsöket lehetne ott termeszteni. Önellátó életmódra lehetne berendezkedni, ha a termelésből felesleg maradna, azt el lehetne adni a városokban.
Állatokat is lehetne tartani, például tehenet és kecskét ( a kecsketejet akár csecsemők is fogyaszthatják, kevesebb benne az allergén, mint a tehéntejben). Olyan mesterségek végzésére lehetne megtanítani a menekülteket, amiket egyre kevesebben végeznek, de amire szükség van: például kézművesség, lakatosmesterség, famegmunkálás, szőnyegszövés az asszonyoknak, stb.
Önkéntes alapon megpróbálhatná ebbe bevonni a saját állampolgárait is, a menekültek így hasznos, egyenrangú félnek érezhetik magukat, nem csak a segítség passzív tárgyának. A HDP táborok hasonló módon működnek olyan városokban is, ahol tízszer annyi menekültet lát el a város, mint a saját lakossága. És nincs ott sem lopás, sem rablás, sem erőszak.
Mit gondolsz: konkrétan milyen hatása lesz a gesztusodnak?
– Nem várok el semmit. Ez a lépés számomra fontos lépés, ezt diktálja belülről valami. Ha ez inspirációt nyújt másoknak is a cselekvésre, hogy felvállalják bármilyen formában is azt, amiben ők hisznek, akár a menekültekkel kapcsolatban, akár másképp, az szép lenne. De nem szükségszerű.
Amit a menekültekkel szolidarizáló civilek tesznek, napról napra, egyre nagyobb számban, szervezetten, odaadóan, úgyis megállíthatatlanul nő. Ezt semmilyen rendelet nem fogja tudni megszüntetni. Ez nekem elég.
S az is, hogy tudom, ez a példa nélküli civil összefogás előbb-utóbb úgyis cselekvésre fogja kényszeríteni a kormányt. A magyar állampolgárok nagy része már nem ugyanaz, mint ami a menekültek megjelenése előtt volt. És én ennek nagyon örülök.
Kérdezett: Sipos Zoltán
