Érdekes eset történt Dél-Karolinában. Egy kiképzésből hazatérő katona fegyverrel kényszerítette egy iskolabusz sofőrjét, hogy útvonalát megváltoztatva, azonnal vigye őt haza. Szociálpszichológiai tanulmányt lehetne írni arról, ami ezután történt. Az eset egy modell, amikor egy ember erőszakkal átveszi az irányítást, és kényszeríti az embereket, hogy azt tegyék, amit ő akar. Tipikusan a diktátor és a társadalom képe bontakozik ki, hogyan reagálnak erre az emberek.
A megfélemlített, szolgalelkűségre, haszonlesésre szocializált közösség a meghunyászkodástól a csendes hallgatáson át a diktátorral való együttműködésig sokféle magatartást tanúsít. Kivéve az ellenállást és a szembeszegülést. Legjobb példa erre Orbán Viktor rendszere, amelynek lényegét tíz éven át inkább letagadta a magyar társadalom, az értelmiséggel és a sajtóval együtt, hogy ne kelljen szembefordulni vele. Mindenki kereste az érvényesülés lehetőségét, a kiskapukat, nem vett tudomást mások jogfosztásáról, üldözéséről, miközben a Kertész Ákos által megfogalmazott alattvalói attitüd jellemezte.
Egy nép mentalitása és szocializációja fejeződik ki minden olyan esetben, amikor erőszakkal rákényszerítik valamire, és a reakciók megmutatják a szellemiségét. Amerikában Trump nem tudta megcsinálni azt, amit Orbán Magyarországon, pedig szerette volna, és a végén soha nem látott mennyiségű ember ment el szavazni, hogy megszabaduljanak tőle. Visszatérve a dél-karolinai történetre, ez fejeződött ki abban is, ami az iskolabuszon történt, miután a fegyveres valami olyasmire kényszerítette őket, amit ők nem akartak.
A buszon ülő óvodás (!) gyerekek verbálisan nekiestek a támadónak, kérdésekkel bombázták, a helyzettel szembesítették, zaklatták, amit végül már nem bírt a fegyveres, és néhány mérföld után megkérte a sofőrt, hogy inkább álljon meg, és kiszállt a buszból. Az amerikai óvodás gyerekek a legtermészetesebb módon fordultak a támadóval szembe, nem hunyászkodtak meg, nem lapítottak, nem féltek, nem álltak egyesek mellé, hanem azt tették, amit egy szabad embernek ilyenkor tennie kell, ellenálltak. Pedig Orbán nem fegyverrel fenyegeti a magyarokat, azok mégis alkalmazkodtak, meghunyászkodtak, s azt kiválóan meg is tudják magyarázni. Az amerikai óvodásoknak ilyen magyarázatok eszükbe sem jutnak. Azonnal felismerik a „jogi” helyzetet, hogy ennek az embernek ehhez nincs joga, és ezt tudatják vele.
Amerikai magyarok ezt személyesen is megtapasztaltuk saját gyerekeinkkel Amerikában, hogy óvodás kortól kezdve tanítják őket az öntudatos szabad polgár felfogására, kisiskolás korukban már mindent tudnak a hatalmi ágak szétválasztásáról, amiről egy magyar felnőttet is hiába kérdezne valaki. Tisztában vannak a jogaikkal, azok fontosságával, a mások jogaival is, és azzal is, hogy azokat nem engedhetik meg elvenni, mert akkor elveszítenek mindent. A magyarok nem hisznek abban sem, hogy akkor járnak jobban, ha ellenállnak. A kollaborációban, a kiskapukban, az „egyéni stratégiákban” jobban hisznek. Keresik a hasznukat.
Pedig a dél-karolinai eset mutatja, hogy még óvodások is elkergetnek egy fegyverest, ha ellenállnak neki. Hiába a sok magyar közmondás, hogy sok lúd disznót győz. Tömegesen megmozdulni akkor tudnak, ha a saját közvetlen érdekeikről van szó. Az internetadóról vagy a Pfizer vakcináról. Esetleg még a disznósajtról. Nem tudják, hogy a legnagyobb veszteség az alkotmány és az általa védett szabadság. Óvodás gyerekek ezt már tudják Amerikában. Ez a különbség. Tisztelet a kivételnek.
(Ui.: Nem ellenérv, hogy mennyien szavaztak Trumpra, mert azok 80 százaléka olyan fehér vallásos amerikai, akiket a pénzéhes hazug prédikátoraik csapnak be Istenre hivatkozva, akitől félnek, hogy Isten nem szereti az alkotmányos szabadságot. De ezek vannak kevesebben, mert a hívő keresztények jelentős része is tudja, hogy ez hazugság. Magyarországon pedig nem is erről van szó.)