A magyar kormánymédiában megszólaltatott amerikai magyarok egyoldalú nyilatkozatai kapcsán az alábbi levelet kaptuk Amerikából a nyugati partról. A levelet változtatás nélkül szó szerint közöljük.
„A közelmúltban mutatták be a Fox News konzervatív politikai kommentátora,Tucker Carlson által készített dokumentumfilmet hazánkról “Magyarország Soros ellen: harc a civilizációért” címmel. Itt nálunk az egyesült államokbeli bemutató megelőzte a magyarországi vetítést. A HírTV kedvcsinálóként interjút készített néhány Amerikában élő magyarral. Elsősorban arra volt kiváncsi a riporter, hogy vajon milyen volt a dokumentumfilm fogadtatása az Amerikában élő magyarok körében.
Talán naív vagyok, és ez annak is köszönhető, hogy immár több mint negyed évszázada élek Amerikában, de akkor is meglepett az interjúalanyok kifejezetten egysíkú, árnyalatok nélküli nyilatkozata, ami személyes tapasztalataim alapján nem tükrözi sokunk véleményét az itt élő magyarok közül. A nagyobb hatás kedvéért a HírTV a “Végre egy igaz szó” főcímet adta az egyik interjút bemutató cikkének, ami egy pontos idézet az interjúból, arra utalva, hogy a visszajelzések között volt olyan vélemény is, hogy végre valaki elmondja az igazat hazánkról.
“Végre egy igaz szó.” Súlyos szavak ezek. Abszolút igazság nincs. Személyes nézőpontok vannak. Minden politikai rendszernek megvannak a kedvezményezettjei. Mi, az Egyesült Államokban élő magyarokként mindannyian kedvezményezettjei vagyunk egy olyan magyar politikai rendszernek, amelynek a korlátai között nem kell nap mint nap élnünk. Rálátásunk a magyarországi életre korlátozott, főleg másodkézből származó információkon alapul, elsősorban családtagjaink, barátaink, szeretteink történeteiből, külső megfigyelőkként.
Jó néhányan támaszkodunk nosztalgikus emlékeinkre, és azokra a látogatásokra, amiket külföldön élő magyarként szinte turista módra tapasztalunk meg időről időre. Miután befejeztük a tunkolós Jókai bablevest és a túrógombocót a kockásterítős étteremben, a bódító hársfa illatába burkolózva a Balaton partján ülve, jó esetben szeretteinkkel körülvéve, esetleg egy kis Tokajit szopogatva, melegség tölti el szívünk tájékát, és nadrágunkat kiengedve sóhajtunk egy nagyot: mennyire jó is itthon!
Aztán néhány nap (vagy tán néhány hét) elteltével, és azután hogy szüleinket elláttuk, hűtőjüket teletöltöttük, számláikat kifizettük, a maradék forint papírpénzünket a zsebükbe dugtuk (mert ugye nekünk van és nekik sajnos nincs), élményeinket ruháinkkal együtt visszatuszkoljuk a bőröndjeinkbe – bepakolva egy kis őrölt pirospaprikát (de csakis a piacosat!), egy üveg pálinkát, na meg néhány Túró Rudit. Ezt követően könnyes szemmel elbúcsúzunk fent említett rokonainktól és a szeretett óhazától a Liszt Ferenc reptéren, majd kissé megkönnyebbülve bekapcsoljuk biztonsági övünket a gépen, várva, hogy leszálljunk a köddel burkolt SFO-n San Franciscóban.
Visszaérkezve ide nem kell elgondolkoznunk azon, vajon mi lett volna az alternatíva. Milyen lenne vajon most épp Magyarországon élnünk képzett pedagógusként/mérnökként/kutatóként/közgazdászként/orvosként/fodrászként (helyettesítsd be a megfelelő szakmát), bérből és fizetésből? Vajon hányan szeretnénk magunk mögött hagyni mindazt, amit itt a kemény munkánknak – és lássuk be őszintén, egy nagy adag szerencsének – köszönhetően sikerült felépítenünk, és helyette otthon a hétköznapi magyar életet élni újból? Vajon meddig tartana, amíg felélnénk minden tartalékunkat arra, hogy valamilyen a normálishoz hasonló életmódot vezethessünk?
Vajon meddig tartana, mire már nem éreznénk azt a melegséget a szívünk körül napi szinten, viszont látnánk a mindennapi élet kihívásait feketén-fehéren? Vajon miért választjuk azt újra és újra, hogy a szülőföldünktől távol éljünk? Vajon miért is vagyunk itt mindannyian, és nem otthon, az anyaországban? És ha egy szép napon úgy döntenénk, hogy mégis csak hazatérünk, akkor lennének közöttünk, akiknek hazaszeretete, a magyar öntudata és büszkesége csorbulatlanul élne szívük mélyében továbbra is. És lennének közöttünk, akik túl fáradtak, megviseltek, talán némileg megtörtek, kiábrándultak lennének ahhoz, hogy mindezen morfondírozzanak, miközben két-három állás között rohangálnak azért, hogy a legszükségesebbeket előteremtsék.
Vagy esetleg azért, mert a gyermekeik “mássága” miatt a testi és lelki épségük biztonságáért aggódnak reggeltől estig. Lenne közöttünk olyan, aki kedvezményezettje lenne az otthoni rendszernek, és lenne olyan is, aki az áldozata lenne. Nincs olyan, hogy igaz szó amikor politikáról beszélünk. Csak személyes vélemények és különböző nézőpontok vannak. Az Észak-Kaliforniában élő magyarok között vannak, akik egyetértenek Tucker Carlsonnal, Trumppal, Orbán Viktorral és a Fidesz politikájával. Vannak, akik nem.
Akik nem értenek egyet a konzervatív, nacionalista, szélsőjobboldali politikai nézetekkel nem kevésbé magyarok, mint azok, akik azonosulnak ezzel a politikai irányvonallal. Annak, hogy valaki mennyire magyar, nincsenek fokozatai, sem politikai korlátai. Alkotmányos törvények határozzák meg, ki az, aki magyar. Minden vélemény számít, mindenki nézete fontos. Egy-két szándékosan kiválasztott hang nem reprezentálja a heterogén közösséget, amit az Amerikában élő magyarok alkotnak. Még az enyém sem.
Mathur Erika”
