A humor a politikai elnyomás ellen az egyik legősibb és legveszélyesebb fegyver. A megfélemlítést hatástalanítja és feloldja a félelmeket. A hatalom azért fél tőle, mert a számára legfontosabb tényezőt, a hatalom és az uralom alapját, a tekintélyt rombolja le. Amin nevetni lehet, attól nem kell félni. A nevetés nem a politikai rendszert változtatja meg, hanem a hozzá való viszonyt. Minden elnyomó hatalom tekintélyes akar lenni, amitől félnek. A hatalom pedig attól fél, ha nevetségessé válik. Ezért van az, hogy a diktatórikus rendszerek ösztönösen félnek a humortól, és ezért válik a humor a szabadság egyik legfontosabb eszközévé, s lesz az elnyomó rendszerek céltáblája.
Erről tartott sajtóbeszélgetést az Amercan Community Media amerikai humoristák, Herbert Siguenza, az SDSU ArtsAlive rezidens művésze és a Culture Clash alapító tagja, Emil Amok Guillermo, újságíró, humorista és koszorús költő, valamint Samson Koletkar, a Desi Comedy Fest és a Comedy Oakland társalapítója részvételével. Sokan azt hiszik, hogy a humor könnyű műfaj, pedig talán a legnehezebb, és nem veszélytelen. Sokan nem tudják, de sok esetben a humor és a humorista nagyobb ellenfele a hatalomnak, mint egy ellenzéki politikus. De ezt a műfajt nem könnyű csinálni. Meg kell találni a témát és a határt, hogy ne fordítva süljön el. „Hogyan lehet az ICE-ról viccelődni, amikor embereket hoznak ki az autóikból, az otthonaikból, elválasztják a gyerekeket a szüleiktől?” – tette fel a kérdést a Siguenza. Pedig még egy temetés is akkor jó, ha valaki vicceseket mesél az elhunytról.
A politikai humor gyökerei az ókorig nyúlnak vissza. Az athéni demokráciában Arisztophanész komédiái nyíltan gúnyolták a politikusokat, a háborút és a közélet visszásságait. A középkorban az udvari bolond volt az egyetlen, aki büntetlenül mondhatott igazat a királynak, éppen azért, mert tréfának álcázta az igazmondást. A humor mindig megtalálta az utat a hatalomhoz, mert a nevetés mögé rejtve kimondhatóvá vált az, amit másként tilos lett volna kimondani. A zsarnoki hatalomtól a kiszolgálói is félnek, a diktátorok környezete sincs biztonságban, ezért igazat már csak az udvari bolond mondhatott. A humor a diktátorok környezetében visszajelzés, míg azon kívül éles fegyver. A jó humor soha nem pártos, nem elfogult, hanem rámutat a visszásságra.
A modern korban a humor különösen fontos szerepet kapott az autoriter rendszerek elleni küzdelemben. A kelet-európai diktatúrákban a politikai viccek szájról szájra terjedtek, és egyfajta párhuzamos nyilvánosságot hoztak létre. Az emberek a nevetésben találtak közösséget, sokan a humorban találtak menedéket. Egy jól ismert vicc nemcsak szórakoztatott, hanem jelezte is: nem vagy egyedül, mások is látják a valóságot. A humor így nemcsak kritika volt, hanem közösségteremtő erő. A szocializmusban szállóigévé váltak bizonyos viccek, de a nyilvánosságban mindig tudták, hol van a megengedett határ. A vicceknek így is felszabadító hatásuk volt. Magyarországon Hofi Géza rendszerhű emberként konszolidálta is a rendszert, de a rendszerváltás előkészítője is volt.
A humor egyik legfontosabb funkciója, hogy oldja a félelmet. A diktatúra a félelemre épít, a humor pedig ezt a félelmet bontja le. Amikor valaki nevet egy hatalmon, már nem fél tőle ugyanúgy. A nevetés relativizál, leleplez, emberi léptékűvé teszi azt, ami addig félelmetesnek és legyőzhetetlennek tűnt. Ez a hatalom számára rendkívül veszélyes folyamat, mert a tekintély elvesztése gyakran megelőzi a politikai összeomlást. Először nevetnek a zsarnokon, utána már nem félnek tőle, és eljön az idő, amikor ellenállnak neki. A rendszerváltó haragot megelőzi a félelmet feloldó nevetés. Aki nevetségessé válik, az többé nem félelmetes. Siguenza szerint a humor antibiotikumként szolgál a szomorúság ellen a világban.
Az amerikai politikai kultúrában a humor intézményesült formában is jelen van. A késő esti talk show-k, a szatirikus hírműsorok és a stand-up comedy műfaja a politikai véleményformálás fontos terepei. Ezek a műsorok nemcsak reflektálnak a napi politikára, hanem értelmezik is azt. A humor itt nem menekülés, hanem értelmezési keret. Egy jól megírt poén gyakran pontosabban mutat rá egy politikai abszurditásra, mint egy hosszú elemzés. A humor leghatékonyabb formája az abszurd, amely leleplezi a hatalom fonákságait és ellentmondásait. A humorista nemcsak vicces, hanem szókimondó is. A tabukat először a humoristák törik meg.
A humor a fájdalomból, a feszültségből fakad, és amikor annyira nagy a feszültség, s a fájdalom annyira valóságos és túl sok, az a tökéletes pillanat a humorra. A humor mindig is benne volt az újságírói eszköztárban, alkalmazaa a Marry Poppins-elméletet: egy kanál cukor segít lenyelni a gyógyszert. A humort használni kell újságírásban is, mondta Guillermo, aki újságíróként nyúl a humor fegyveréhez. Azt mondja, hogy a humor szubjektív, nevetsz vagy sírsz tőle. De a humorista feladata, hogy kiszúrja a nagy buborékokat, s megpróbálja kideríteni és leleplezni az igazságot. A humoristának figyelnie kell önmagára, de nem alkalmazhat öncenzúrát az igazság kimondásában, tette hozzá. A humorista a legbátrabb újságíró.
Samson Koletkar szerint a humor egyetértés: ha nevetsz, egyetértesz velem. Ez az egyetértés nagyon azonnali dolog. A humoristáknak nincs szűrőjük. A sokk abból fakad, hogy valaki tényleg hangosan kimondta azt, amit mások nem mertek. Amikor az emberek nem nevetnek, egy kicsit megváltoztatják az elveiket vagy az igazságérzetüket. A humor segít visszatalálni önmagunkhoz. Ha valaha is azt mondod egy humoristának, hogy ne beszéljen róla, akkor még inkább arról fog beszélni. Mert akkor arról kell beszélni. „Néha olyan visszajelzéseket kapok, hogy enj vissza oda, ahonnan jöttél”. mondja. De minél többet hallottam különböző humoristákat, annál inkább rájöttem, hogy mindannyian egyformák vagyunk.
Koletkar szerint mindig lesznek olyan viccek, amelyek jobban gyökereznek a kulturális identitásodban. Amerika a „kimondhatod, amit gondolsz”, és a „viccelhetsz” előfutára. Amerika a stand-up Mekkája. Nincs még egy olyan ország, amely annyira szabad lenne a viccelés terén, mint Amerika. Onnan lehet észrvenni, hogy változik Amerika, ha változik a humorhoz való viszony. A humor mindig lázadás. Nem kell ahhoz diktatúrának lenni, demokráciákban is van elég alapanyag a humoristáknak. Demokráciákban éppen olyan szükségük van a humoristákra, mint a diktatúrák esetén. Például azért is, hogy ne legyen belőle diktatúra. Vagy kiderüljenek a hamis dolgok. Ez a társadalmi önvizsgálat és a társadalmi egészség része.
A humor eszköztára sokrétű. Az irónia finom eltávolítással dolgozik, a szatíra felnagyítja a visszásságokat, a paródia tükröt tart, a groteszk pedig szándékosan torzít, hogy láthatóvá tegye a torzulást. Ezek az eszközök nemcsak nevettetnek, hanem gondolkodásra is kényszerítenek. A jó politikai humor mindig több, mint vicc. Értelmez, leleplez és állást foglal. Felmerül a kérdés, lehet-e a humor kormánypárti. A válasz az, hogy lehet, de ritkán hiteles. A hatalomhoz közel álló humor könnyen válik propagandává vagy hízelgéssé. Amikor a humor nem felfelé üt, hanem lefelé, akkor elveszíti kritikai élét. Ugyanakkor léteznek esetek, amikor a hatalom öniróniát gyakorol, és ezzel próbálja erősíteni saját legitimitását.
Ez azonban mindig kockázatos játék, mert az önirónia könnyen valódi kritikává alakulhat. Az igazi diktatúráknak nincs humorérzékük és önkritikájuk. Ha egy hatalomnak van önkritikája és öniróniája, akkor már nem félelmetes hatalom. A diktátorok néha értik a humort, csak nem szeretik. A humoristák ezért gyakran válnak politikai célponttá. Nem azért, mert hatalmuk van, hanem mert hatásuk van. A humor képes befolyásolni a közvéleményt, formálni a politikai érzékenységet, és lebontani a propaganda narratíváit. A hatalom ezt pontosan érzi. Ezért próbálja delegitimálni, elhallgattatni vagy nevetségessé tenni magukat a humoristákat. A fasizmus először a humoristákat hallgattatja el, mondta Siguenza. Az udvari bolondnak is levágják a fejét, ha átlép egy határt, amit még a hatalom elvisel.
Az utóbbi években az amerikai politikában is megfigyelhető, hogy a hatalom egyre agresszívebben reagál a humorra. A kritikus műsorok és előadók rendszeresen válnak politikai támadások célpontjává. A hatalom retorikájában a humor nem vélemény, hanem ellenséges politikai támadás. A cél az, hogy a humort ne szórakoztatásként, hanem fenyegetésként érzékelje a közönség, ezért megpróbálják hitelteleníteni, kriminalizálni és politikai manipulációnak bemutatni. Gyakran arra törekszenek, hogy valakik által pénzelt és felbérelt ügynöknek mutassák be a humoristát vagy a műsorát. Ez a stratégia azonban gyakran visszafelé sül el, mert megerősíti azt az érzést, hogy a humor valóban képes megérinteni a hatalom érzékeny pontjait. Elhallgattatták ugyan Stephen Colbert esti talk show-ját, de Jimmy Kimmelt csak öt napra tudták leparancsolni a képernyőről, a South Park pedig még mindig fut.
A humor tehát nem pusztán kísérőjelensége a politikának, hanem aktív szereplője. Nem dönt kormányokat, de hozzájárulhat ahhoz, hogy a hatalom elveszítse a varázsát. Nem szervez mozgalmakat, de képes közösséget teremteni. Nem ad kész válaszokat, de segít felismerni a kérdéseket. Legfontosabb talán az, hogy a humor emberi marad egy embertelen közegben. Amikor a politika eldurvul, amikor a nyelv kiüresedik, amikor a félelem uralkodik, a humor emlékeztet arra, hogy van másik valóság is. Egy olyan valóság, ahol még lehet nevetni, és ahol a nevetés nem menekülés, hanem ellenállás.
