Mint például amikor tavaly nyáron a gyűlöletkampány közepén a saját szavaimként tüntettem fel Orbán Viktor arabvédő, muszlimtámogató szavait és pár ezer forintért megreklámoztam a követői között, hogy a gyűlölködéssel reagálókat szembesítsem: ez saját vezetőjük szájából hangzott el egy évvel korábban egy arab bankároknak tartott konferencián.
Talán ebből is látszik, hogy nem vagyok kifejezetten a rendszer katonája – de a „másik oldalé” sem, hiába akarnak ezért egyből besorolni oda. Egyetlen párthoz sem kötődöm, amit csinálok, egyszerű közéleti blogolás. Nem fizet érte Soros – de a baloldal sem.
Nem én kiáltok…
This is „Nem én kiáltok…” by Ágoston László on Vimeo, the home for high quality videos and the people who love them.
Elmondom, mi volt a bűnöm, hogyan lettem „szerecsenmosdató”, „ökör”, „együgyű” és „óvodás értelmi szintű”, meg ami csak kifért a számomra sajnos kevéssé ismert szerző, bizonyos Zsebesi Zsolt tollán: volt pofám arra kérni az olvasóimat, hogy mondjanak egyetlen dolgot, amit megköszönhetünk Orbán Viktor kormányzásának.
Miért tettem ezt? Mert hiszek benne, hogy ugyanakkora baj valakit démonizálni, mint isteníteni. Mindkettő elvakultsággal jár. Orbán követőit arra kérném, hogy mondjanak legalább egy hibát, amit nem tartanak jónak a 12 év kormányzás alatt, az ellenzéket arra kérem, mondjon legalább egy pozitív elemet.
Édesmindegy, melyik oldalról jön a gyűlölködés, az gyűlölködés marad és éket ver magyar és magyar közé.
A Szerzőnek sajnos nem sikerült (jól) értelmeznie a szavaimat, amit meglehetősen sérelmezek, mert zavarba ejtő, hogy olyan ember próbálja alakítani a közvéleményt, aki maga sincs tisztában az elolvasott mondatok céljával és értelmével. Nagy felelősség az újságírás, nagyobb, mint elsőre gondolnánk.
Sajnos nincsen felkészülve a magyar értelmiség – vagy a magát értelmiségnek nevező réteg – a pártoskodás, a bipoláris látásmód elhagyására. Nem értjük még, hogy nem csak fekete és fehér létezik és hogy nem csak a rajongás-gyűlölet kettősségében lehet emberekre tekinteni. Így minden megnyilvánulásuk szükségszerűen a tömjénezés vagy a gyűlölködés eszköze lesz.Én szeretném, ha egy nap a gyermekem egy olyan Magyarországon nőhetne fel, ahol senkit nem anyáznak majd le azért, mert jót próbál mondani az ellenségéről. Egy olyan Magyarországon, ahol az újságíró megfontolja annyira a szavait, hogy puszta nagyotmondásból ne ártson az ügynek, amelyet szolgálni akar.
Amit egyedül sajnálok, hogy első felindultságomban – mikor megéreztem azt a szúrást ott, a bordák között, hátul -, rögtön válaszoltam erre a lejárató, gyűlölködő irományra. Pedig meg kellett volna várnom, hogy bennem is kicsit csituljon az indulat.
Hogy normális, nyugodt, személyeskedésmentes, békülékeny hangnemben tudjak válaszolni az engem ért rágalmakra. Úgy, ahogy az úriemberhez és értelmiségihez illik.
És ami méltó azokhoz az emlékekhez, amelyek az Amerikai Népszavához apám húsz év előtt itt megjelent szépprózái kapcsán kötnek.
A szerző Ágoston László operaénekes, blogger, a júliusban elhunyt T. Ágoston László fia
Kedves Ágoston László!
Először arról szeretnék írni, ami az írásom lényege volt. Nem értek egyet a kezdeményezéssel. Azt károsnak tartom, mert relativizálja Orbán Viktor történelmi bűneit. Mert én történelmi bűnnek tartom a magyarországi demokrácia felszámolását, az önkormányzatiság kivégzését, a korrupciónak az orbáni rendszer alapelmévé tételét, a nyugati világgal, az európai és az atlanti demokráciákkal való értelmetlen konfrontációt, a teljesen kontra produktív és elvtelen közeledést, baráti kapcsolatok kiépítését olyan diktatúrákkal, mint Oroszország, Törökország, a magyarországi szociális háló felfejtését, a tömegek érdekeinek semmibe vételét, a szegényeknek az árokparton hagyását, az oktatási rendszer, az egészségügy szétzilálását, a kultúra állami mecenatúrájának megalázó intellektusú emberek kezére játszását.
Én és még sokan, akik egyetértenek ebben velem, mi nem akarunk „hidat verni a ketté szakadt ország milliói közé” bár tényleg „ többet akarunk, mint éjjel-nappal ócsárolni egymást”, de nem gondoljuk, „kell, hogy közös nevezőt találjunk”. Az én véleményem szerint, az orbáni rendszerrel, amely alkotmányos puccsal az általa bevallottan új rendszert, a NERT létrehozta, nem az lehetne a párbeszéd alapja, hogy „tudjuk elismerni egymás eredményeit a folyamatos acsarkodás helyett – legyen bár a többi döntés, elv, rendelet bármilyen hibás is.” Szerintem nem „innét tudunk elindulni egymás felé – és itt tudunk kilépni az érzelmi politizálás mocsarából az érvek és ellenérvek zöldellő mezejére.”
Szerintem nem a jót kell Orbán Viktor 12 éves kormányzásában keresni – főleg azok után, hogy a kérdés feltevője eleve azt sugallja, hogy lehetetlen nem találni, – hanem azt kell mindenki számára világossá tenni, hogy Orbán Viktor egy létező és európai mintára működő demokrácia lehetőségeivel élve, demokratikusan hatalomra jutva, olyan rendszert épített a régi helyére, amelyben utána demokratikus úton már senki juthat hatalomra. Ezért építette le a demokráciát, annak intézményeit, felszámolva a demokrácia immunrendszerét, a fékeket és ellensúlyukat, majd ezek hiányában törvényesítette az új rendszert, amely sem nem demokratikus, sem nem liberális, nem a piacgazdaságra, a vállalkozás szabadságára, a magántulajdon biztonságára, hanem arra épül, hogy a hatalom – a köz érdekére, a nemzetre, vagy a kereszténységre hivatkozva – bármit megtehet, amit akar, hogy vezérét, vazallusait gazdasági előnyhöz juttassa, hatalmát végtelen időkre bebetonozza.
Kedves László!
Azt írod, hogy a szerzőnek „nem sikerült (jól) értelmezni a szavaidat” és ezt sérelmezed, majd változtatás nélkül megismétled, hogy hidat akarsz építeni Orbán hívei és ellenfelei közé. Megerősítesz abban, hogy jól értettelek, amikor ezt így értelmeztem. Azt írod, hogy „Én szeretném, ha egy nap a gyermekem egy olyan Magyarországon nőhetne fel, ahol senkit nem anyáznak majd le azért, mert jót próbál mondani az ellenségéről.” Ezzel szemben „Én szeretném, ha egy nap a gyermekem egy olyan Magyarországon nőhetne fel, ahol senkit nem anyáznak majd le azért, mert jót próbál mondani a „politikai ellenfeleiről”.
Vagyis, ha nem ellenségek, hanem ellenfelek lennénk abban, hogy ki nyerje el a társadalom bizalmát és vezethesse az országot a szerinte legjobb irányba. Ehhez azonban demokráciára van szükség, szólás- és véleményszabadságra, igazságos és fair választási törvényre, 21. századi alkotmányra és az abban rögzített, a demokrácia védelmére szánt intézményekre. A közt és nem egy pártot szolgáló közszolgálati médiára. Mind olyasmire, amit Orbán Viktor (nem sátán) felszámolt, mégpedig azért, hogy senki más az általa helyesnek vélttől eltérő irányba az országot soha vezetni képes ne legyen, hatalomra ne kerülhessen.
Magyarország jelenlegi helyzetében nem arra van szükség – szerintem – hogy a regnáló diktatúra jó oldalait keressük, és hidat építsünk a társadalom és a diktatúra közé, hanem arra, hogy egyértelművé tegyük: ezt nem szabad tovább folytatni, az orbáni illiberális, diktatórikus rendszer nem szolgálja Magyarország érdekeit, a társadalom többségének érdekeit sem, ezért e rendszert meg kell buktatni. Az alkotmányos puccsért és a korrupcióért felelősöket bíróság elé kell állítani, az okozott kárt – amennyiben lehet – meg kell velük téríttetni. Amennyiben Mészáros Lőrinc bemutatja azt a matematikai algoritmust, amelynek alapján véletlenszerűen mindig ő nyerte a legzsírosabb állami megbízásokat, azokat nem Orbán Viktor és emberei játszották a kezére, elsétálhat a milliárdjaival, de ellenkező esetben nem. Ez vonatkozik a többi kiskirályra és az állami megrendelésekből meggazdagodott oligarchára is.
Nem akarunk hidat építeni Rogán Antalhoz, Matolcsy Györgyhöz, Andy Vajnához, Garancsi Istvánhoz, Csányi Sándorhoz és társaikhoz. Annak ellenére sem, hogy mindegyikük tettei között egészen biztosan találhatunk olyat, amit meg lehetne neki köszönni. Azt akarjuk, hogy a törvények mindenkire vonatkozzanak és minimális erkölcsi normák legyenek érvényesek a politikusokra és az állami tisztségviselőkre is. Magyarország ne egy ócska banánköztársaság, hanem egy olyan normális demokrácia legyen, ahol a Nemzeti Bank elnöke, miután kiderül, hogy a szeretőjét a bank pénzéből szerette, hogy egy kereskedelmi bank elnökének lakásában lakott, és a legfőbb ügyész szinte teljes családját zsíros állásokhoz juttatja, akkor lemond, vagy lemondásra kényszeríthető. (A legfőbb ügyésszel együtt) Ahhoz, hogy ez megvalósuljon – szerintem – nem hidakra és a jó keresésére van szükség a diktatúra embereinek életrajzában, hanem eltávolításukra még a politika közeléből is.
Kedves László!
A személyemre vonatkozó megnyilvánulásaidat, az ügy iránt érzett elkötelezettségednek és lelkesedésednek tudom be. Én nem tartalak sem ökörnek, sem egyébnek, ilyen jelzőt veled szemben nem használtam. Minden minősítésemet az általad leírtaknak szántam, tehát azt bírálom, amit mondasz és nem téged, a személyedet. Jogod van úgy gondolni, ahogy gondolod, nekem meg jogom van azt gondolni, hogy nem jól gondolod, és amit állítasz azt hülyeségnek vagy akármi másnak tartani. Ez nem jelenti, hogy téged tartalak hülyének, vagy bármi másak. Amennyiben a szövegből ez mégis így jönne le számodra, akkor ezért az elnézésedet kérem.
Attól, hogy egy cikkeddel nem értek egyet, még lehet jó véleményem rólad. Úgy, mint Lionel Messiről. Amikor idióta módjára képes egy tizenegyest kihagyni, joggal ugrok fel a székből: „ez hülye!” Miközben az évszázad labdarúgójának tartom és hétről hétre csodálom minden megmozdulását. De, hogy a 11-es pontról egy állított labdát ne tudjon berúgni? Ez szörnyű! Még a „szerecsenmosdatásról” néhány szót: talán nem a szerecsenmosdatás volt a szándékod, de néha – mint én is, aki megbántottalak – tehetünk, írhatunk olyat, ami nem állt a szándékunkban.
Tisztelettel: Zsebesi Zsolt