Mint beszámoltunk róla, bemutatták Amerikában az „Óhazából az Újvilágba: A személyes történelem nyomában” című könyvet, amely az elfeledett magyarokról, az Amerikába kivándoroltakról szól, akik különböző korszakokban a magyar történelem viharai közepette kerültek Amerikába, akiket elfeledett az óhaza, de ők soha nem tudták elfeledni az óhazát. A könyv a személyes történelem útján ered az amerikai magyarok sokak által nem ismert életének nyomába.
A kötetet Dr. Fenyvesi Anna, a Szegedi Tudományegyetem Angol-Amerikai Intézetének vezetője, egyetemi docens, s Bakos Réka családfakutató szerkesztette. A könyv kiadója az AMERICANA eBooks, amely az AMERICANA – E-Journal of American Studies in Hungary könyvkiadó részlege, amelyet a Szegedi Tudományegyetem Amerikanisztika Tanszéke működtet.
A rendkívül értékes kötet két szerkesztőjével az Amerikai Népszava készített kettős interjút. A válaszokat a szerkesztők monogramjával jelöltük.
Bakos Réka és Fenyvesi Anna a magyar és az angol nyelvű kötettel a Pittsburghi Egyetem Cathedral of Learning épületében. Fotó: Peckham András
AN: Egyedülálló és hiánypótló vállalkozás az amerikai magyarok személyes történeteit bemutató könyv. Hogyan kerültek kapcsolatba Amerikával, az amerikai magyarokkal, a témával, és mi adta az ötletet, hogy meg kell örökíteni ezeket a személyes és családi történeteket az utókor számára?
BR: Anyai dédszüleim mindketten amerikás magyarok voltak, innen a kapcsolat. Gyermekként is tudtam, hogy jártak, éltek Amerikában, de igazán 5 évvel ezelőtt kezdtem el magam beleásni a témába, amikor magával ragadott a családfakutatás. Dédanyám Ellis Island-i hajólistája volt az egyik első dokumentum, amire online sikerült rábukkannom, és onnantól kezdve nem volt megállás. Egyre többet és többet akartam megtudni a kinti életükről, hogy hol laktak, mivel foglalkoztak, mikor és hogyan tértek haza a szülőfalujukba, Ricsére (ez utóbbira sajnos még mindig nincs válaszom). Dédapám, Deák József 1905-ben, András nevű öccsét követve vágott neki az Újvilágba vezető útnak, és Pittsburghben telepedett le, ahol egy acélgyárban dolgozott. Kint tartózkodása során elvesztette 2 gyermekét és első feleségét is (mindannyian Ricsén hunytak el, betegség következtében), a családi legendárium szerint öccse noszogatta, hogy nősüljön újra. Dédanyám, Jesztrebi Zsófia 12 évvel fiatalabb volt férjénél. Nem tudjuk, hogy mikor és hogyan ismerkedtek meg – de annyi bizonyos, hogy József kiutazása után többször járt Magyarországon, édesapja földjeit vásárolta vissza az Amerikában keresett pénzből. Dédanyám végül 1909 novemberében kelt át az óceánon, és 1910 januárjában esküdött örök hűséget dédapámnak a pittsburghi református templomban. Dédapám éppen itthon tartózkodott, amikor kitört az első világháború, rögtön besorozták és elvitték a keleti frontra, ahol 1916 nyarán fogságba esett. Sajnos nem tudjuk, hogy melyik táborban tartották fogva, így arról sincs információnk, hogy mikor szabadult. Dédanyám Amerikában élt a háború alatt, és valamikor 1920 előtt tért haza Ricsére, ahol 1921-ben megszületett első lányuk, majd 3 évvel később a nagymamám, Rebeka.
Év elején egy családfakutató csoportban bukkantam egy nagyon hasonló történetre, Szabon János mesélte el, hogy az ő dédapja is többször megjárta Amerikát, de végül hazatért. Felvettük a kapcsolatot, és kiderítettük, hogy dédapáink valószínűleg egy templomba jártak Pittsburghben. János ötlete volt egy Facebook csoport létrehozása amerikás leszármazottaknak, óceánon innen és túl. Az volt a célunk, hogy méltó emléket állítsunk a sok százezer magyar kivándorlónak, és hogy megosszuk az Amerikában szerencsét próbáló ősökről megőrzött fotókat, fiókban szundikáló dokumentumokat. 24 óra leforgása alatt több mint 250-en csatlakoztak a csoporthoz (Anna az elsők között volt), és elkezdtek özönleni a történetek.
FA: Nekem egyrészt a saját családtörténeti kutatásaimból jött a téma iránti érzékenység, másrészt az amerikai magyarok iránti szakmai érdeklődésemből – amikor az 1990-es években Pittsburghben PhD-ztam nyelvészetből, hamar megtaláltam az akkor még nagyon aktív nyugat-pennsylvaniai magyar közösségeket, és végül McKeesport református gyülekezetében gyűjtött nyelvi adatok alapján írtam meg a mesteri szakdolgozatomat, amely az amerikai magyarok magyar nyelvhasználatáról, és az abban fellelhető angol nyelvi hatásokról szólt. Akkoriban leginkább csak a nyelvhasználatuk érdekelt (még a 20-as éveim végén jártam ekkor), de mostanra ez a családtörténeti érdeklődéssel egészült ki.
Amikor beléptem a Facebook csoportba, és elkezdtem olvasgatni a sok-sok új tag posztját, amelyekben megírták röviden az amerikás felmenőjük vagy családtagjuk történetét, nekem egyből bekapcsolt a bölcsészagyam, hogy ezeket a történeteket össze kell gyűjteni, könyvbe rendezni, kiadni! Hogy megmaradjanak könyvtárakban, bekerüljenek a köztudatba, és a szerzők is – akik nagy része nem íráshoz szokott ember, hanem hétköznapi, családfájukat kutató emberek – megmutathassák a családtagjaiknak, hogy lám, most már meg van írva a dédapa története!
Nekem egyébként pont úgy jött ki a lépés az életemben (és akkor ezen a ponton nyilván el lehet filozofálni, hogy vannak-e véletlenek egyáltalán…), hogy a csoport megalakulása előtt egy hónappal tudtam meg, hogy megkaptam a Fulbright kutatói ösztöndíjat, amit tavaly megpályáztam, és nyáron mehetek újra huzamosabb időre, 5 hónapra az USA-ba, immár magyar nyelvi örökséget kutatni az Appalache régióba. Jelenleg is itt vagyok, a Nyugat-Virginia állambeli Morgantownban, és magyar sírokat fényképezek temetőkben egy nyelvi tájkép kutatáshoz, illetve magyar emigránsok leszármazottaival készítek interjúkat. Szóval emiatt is külön felvillanyozódtam, hogy csináljunk kötetet – közel 20 év mással való foglalkozás után visszajött az életembe az amerikás magyarok témája. Nagyon hálás vagyok a sorsnak (no meg a Magyar Fulbright Bizottságnak!), hogy újra ezzel foglalkozhatok.
AN: Hogyan kerültek a Facebook csoporton kívül személyes kapcsolatba a könyv hőseivel, milyen módszerrel rögzítették az elbeszéléseket? Milyen szempontok alapján válogattak a személyek és a történetek között?
BR: A könyvben szereplő történetek jelentős részét a leszármazottak osztották meg a Facebook csoportban és ők mesélik el a kötetben is, szövegeiket csak minimális, az érthetőséget és helyesírási konvencióknak való megfelelést szolgáló szerkesztésnek vetettük alá. A legfontosabb tényező az idő volt, számos történet azért nem tudott bekerülni a kiadványba, mert a szerzőnek nem volt ideje megírni. Illetve voltak néhányan, akik úgy érezték, hogy túl sok a kérdőjel, és inkább tovább nyomoznak, mielőtt szélesebb közönség elé lépnek. Fontosnak tartottuk, hogy minden jelentős kivándorlási hullámból legyen képviselőnk, így az első történetünk egy 1852-ben kivándorolt honvédőrnagyot mutat be. A legtöbb fejezet a századforduló nagy hullámához kötődik, vannak ’56-osaink is, az utolsó fejezet pedig egy DP-s (Displaced Person) család sorsát követi nyomon, akik végül egy évtizedes dél-amerikai kitérő után 1958-ban érkeztek meg az Egyesült Államokba. Lényeges szempont volt emellett, hogy ne csupán a kivándorlók életét, hanem az őket követő generációk sorsát is bemutassuk, így végül a kötet sokkal több lett, mint személyes történetek, vagy akár családtörténetek gyűjteménye, 4-5 generációt átfogó, élő családi krónikákat találhatunk a kiadványban, amelyek nem fejeződtek be, ma is íródnak, folytatódnak, ahogy a leszármazottak újabb nyomokra bukkannak és friss információkat találnak, ahogy egymástól régóta elszakadt családtagok találják meg egymást, leveleznek, találkoznak, és közösen őrzik tovább kivándorló őseik emlékét és hagyatékát.
FA: Tulajdonképpen nem válogattunk oly módon, hogy kizártunk volna bármilyen beérkezett történetet – mindent befogadtunk, ami beérkezett a (sokszor módosított) határidőre. Végül augusztus elején mondtuk azt, hogy akkor innentől már nem tudunk több történetet fogadni – csak azért, hogy elkezdhessük véglegesíteni a kötetet. Azóta egyébként vezetjük a listát Rékával, hogy ki az, aki kimaradt az első kötetből, mert már elkezdtünk agyalni a folytatáson, azaz a második köteten.
AN: Mi volt az, ami leginkább meglepte Önöket? Mennyiben különböznek ezek a sorsok az otthoni magyarok sorsától, illetve mennyiben tükrözi ezeknek az embereknek a sorsa a magyarországi történéseket, eseményeket, történelmi fordulatokat?
BR: A könyv fejezetei az Óhazába visszatérő és Újvilágban maradó kivándorlókat egyaránt bemutatnak, magukban hordozva ezáltal az elmúlt csaknem két évszázad teljes magyar történelmét: a forradalmat és szabadságharcot, a kisbirtokosok eladósodását a kiegyezést követően, az első világháborút, Trianont, a revíziós törekvéseket, a második világháborút, a holokausztot, a kitelepítéseket, a kuláklistákat és a téeszesítést, ’56-ot, valamint a rendszerváltozás utáni kárpótlási törekvéseket… Ugyanakkor betekintést nyújtanak abba is, hogyan alakult a kivándorlók és az őket követő generációk élete az óceán túlsó partján, az „ígéret földjén”.
Engem két dolog lepett meg, az első inkább egy felismerés volt, hogy milyen sokan vagyunk itthon olyanok, akik amerikás felmenőkkel rendelkezünk. Persze, ha belegondolunk, hogy a századforduló nagy kivándorlási hullámában érintettek nagyjából a harmada (azaz több százezer ember) hazatért, világossá válik, hogy az ő leszármazottaik ma már nagyon sokan vannak. Az is érthető, hogy ez nem feltétlenül volt része a családi beszélgetéseknek, hiszen a második világháborút követően ezeket az embereket megbélyegezték, földjeiket elvették, ha esetleg az Amerikában megkeresett pénzből egy kis vállalkozást indítottak, akkor a kizsákmányoló bélyeget is rájuk sütötték. Ez a megbélyegzés sok esetben a gyerekek és az unokák továbbtanulási- és munkalehetőségeit is meghatározta, tehát máig tartó hatása van. Valószínűleg ezért is tudnak a leszármazottak olyan keveset az Amerikában töltött évekről, az ’50-es ’60-as évek fojtogató közegében nem volt tanácsos ilyesmiről beszélni.
A másik meglepő, és szívemnek nagyon kedves dolog a harmadik, negyedik, esetenként ötödik generációs amerikai szerzőink erős kötődése magyar gyökereikhez, annak ellenére, hogy a századfordulós kivándorlók leszármazottai közül egyik sem beszéli már a nyelvet – de egyik szerzőnk például most tanulja.
FA: Engem is meglepett, hogy milyen sok embernek van a családjában ilyen emigrációs szál Magyarországon – olyan is, hogy visszatért az Újvilágból az ős, és olyan is, hogy az emigráns családtag leszármazottaival újonnan felvették a kapcsolatot –, és főleg az, hogy ezekről a történetekről milyen keveset tudtunk eddig! Nyilván voltak idők, amikor az emberek nem emlegették nyíltan az amerikai rokonokat, vagy azt a nagyon is sokaknál meglévő, traumatikus eseményt, hogy a visszatért amerikások által megvett, vagy visszavásárolt földeket hogyan vették el a téeszesítés időszakában, hiszen életek mentek tönkre, családok nullázódtak le újra. Most viszont a leszármazottak között sokan vannak, akik kutatgatják az amerikás szálat, bújják a hajóslistákat és amerikai népszámlálási íveket, és sorra göngyölítik fel, hogy mikor ment ki az ősük Amerikába, hol lakott, hol dolgozott, mi történt vele – és beszélnek a történetükről, illetve szívesen meg is írják azt, szerencsénkre.
AN: Nyilván különböznek az amerikai magyarok generációi egymástól, több kivándorlási hullámot ismerünk. Mégis, melyek voltak a legjellemzőbb kivándorlási motívumok, miért hagyták el az emberek Magyarországot, és miért választották Amerikát? Biztosan nem lehet összehasonlítani József Attila kitántorgó zsellérjeit azokkal a magyarokkal, akik a hollywoodi filmgyártás megalapítói voltak. A könyv tükrözi ezeket a különbségeket?
BR: Igen, minden kivándorlási hullámmal másfajta hátterű emberek érkeztek az Újvilágba, akik különböző óhazaképet őriztek és alakítottak tovább magukban. Balogh Balázs, aki a könyv bevezetőjét írta, nagyon szemléletesen foglalta össze, hogy a századforduló nagy kivándorlási hullámával érkezettek egy császárt hagytak a Monarchiában, és koronával fizettek, amikor elmentek. Akik a Horthy-rendszer végnapjaiban vagy Szálasi idejében mentek ki, azok még egy királyságot hagytak ott, egy ellentengernaggyal, és pengővel fizettek. Az ötvenhatos menekültek és a későbbi „disszidensek” a szocialista Magyarország minisztertanácsának elnökét hagyták maguk mögött, egy népköztársasággal, és forinttal fizettek. És nemcsak a háttér és az óhazakép volt különböző, hanem az újvilági befogadó közeg is, gondoljunk csak a lenézett „Hunky” nemzedék és az ’56-osok teljesen eltérő fogadtatására.
Ami viszont az én véleményem szerint összeköti ezeket a hullámokat az az, hogy háttértől és a kivándorlás időpontjától függetlenül az ideérkező magyarok úgy tekintettek Amerikára, mint a szabadság és a lehetőségek földjére, ahogy ezt Zukor Adolf (aki úgyanúgy Ricséről származott, mint dédszüleim, és aki később a hollywoodi filmipar egyik megalapozója lett) önéletrajzában meg is írta.
FA: Van azért kapocs az Amerikába kitántorgott zsellérek és a hollywoodi sztárok között – én pont az egyiküknek a történetét írtam meg a kötetbe (nem mondanám el, kiről van szó, el kell olvasni a kötetben, de annyit elárulok, hogy a jelszó: “Breaking Bad”), lévén nekem senkim nem volt a felmenőim között, aki Amerikába emigrált volna.
AN: Nem szeretnénk általánosítani, de érzésem szerint az anyaországi magyarok kisebb érdeklődést mutattak általában az amerikás magyar kivándorlók felé. Aki elment, azt leírták vagy elfelejtették. Kiválóságok egyszerűen kiestek a magyar kultúrából és a magyar mindennapokból, miután Amerikába kerültek. Legfeljebb néha lehetett hallani róluk. Sokan árulóknak is tekintették korábban, akik elhagyták az országot. Fordítva viszont nem igaz, az amerikai magyarok mindig nagy érdeklődéssel fordultak az óhaza felé, soha nem volt közömbös számukra Magyarország sorsa. A hazaszeretet mennyire jelenik meg ezekben az életutakban és sorsokban?
BR: A könyvben szereplő történetek alapján más kép rajzolódik ki. Számos esetben azt látjuk, hogy a kivándorló generációk és az Óhazában maradt rokonok között erős volt a kapcsolat, leveleztek, fényképeket küldtek, amíg lehetőség volt rá, csomagokat is; viszont ennek a generációnak a halálával, illetve a vasfüggöny leereszkedésével a legtöbb esetben megszakadt a kapcsolat. Ám most, hogy az internet segítségével messziről is kutathatóvá válnak az anyakönyvi, népszámlálási bejegyzések, az óceán mindkét partján azt tapasztaljuk, hogy így, több generációval később, próbálják felvenni és újra összefűzni ezeket a megszakadt szálakat. Számos könnyes egymásra találásról, rokoni találkozóról számolnak be a szerzők, van olyan is, aki még mindig próbálja felvenni a kapcsolatot, én pedig a könyvbemutató előtt találkoztam először dédapám öccsének leszármazottaival, akikről két évvel ezelőtt azt sem tudtam, hogy léteznek.
FA: Szerintem azért azok, akiknek rokonuk – testvérük, unokatestvérük – ment ki Amerikába, nagyon is számon tartották az emigránsokat, csak lehet, hogy privát módon: leveleztek velük, hazavárták, hazalátogatások alkalmával vendégül látták. Erről konkrétan a kötetben lévő történetekben is több helyen esik szó.
Az amerikai könyvbemutatón jelenlévő szerzők csoportképe. Fotó: Peckham András
AN: Ebben sem lehet általánosítani, de Magyarországon sokszor gondolták úgy, hogy Amerikában „kolbászból van a kerítés”, miközben sokaknak itt is nagyon nehéz volt az élete. Mennyire a siker, vagy mennyire a küzdelmes élet, esetleg kudarc határozza meg ezeket a történeteket? Egyáltalán mi számít sikernek és kudarcnak?
BR: Volt olyan csoporttagunk, aki azért nem szerette volna megosztani a szülei történetét, mert nem a tipikus „amerikai álmot” élték meg, de több megírt fejezetben is visszaköszön, hogy Amerika sok visszatérő számára sem volt az „ígéret földje”. Én úgy gondolom, hogy ennyi generáció távlatából a siker és kudarc nem az anyagiakban mérhető (főleg, ha abba gondolunk bele, hogy egy első világháború előtt hazatért amerikás magyart élete során hányszor döntötte még le a lábáról a történelem vihara), hanem az, hogy hogyan nevelték az utódokat, milyen értékeket adtak át nekik, és életükkel, döntéseikkel milyen példát állítottak leszármazottaiknak.
FA: Szerintem sem lehet általánosítani: volt, akinek a felmenőjét Amerikában ütötte el a villamos (konkrétan), volt aki családjával az 1920-as évek végén hazatért, majd a 1940-es évekre felnőtt egyetlen fia a II. világháborúban esett el. Véleményem szerint az emigráció egy nyilvánvaló nagy lehetőséget adott az embereknek, hogy jobb életet éljenek ők maguk és a leszármazottaik, de aztán az élet minden egyéb nehézségével ugyanúgy szembetalálták magukat. Nagy alázatra késztet engem az a kötetből kirajzolódó kép, hogy a hétköznapi emberek hogyan találták magukat szemben a történelem viharaival, csapásaival, és hogyan élték túl azokat, milyen döntéseket hoztak a túlélés érdekében.
AN: A közös munka során mi volt az, ami leginkább megfogta Önöket? Mire emlékeznek úgy, hogy ezért megérte elvégezni ezt a hatalmas munkát? Mit üzen az utókornak az amerikai magyarok sorsa és élete?
BR: Ami a legjobban megfogott, az a hihetetlen kedvesség, segítőkészség és jó szándék, amit a csoport indulásának első napjától kezdve tapasztalhatunk. Teljesen ismeretlen emberek önzetlenül, néha még kérés nélkül is segítenek egymásnak, támogatják a másikat, ha elakad. Annak ellenére, hogy ez egy teljesen virtuális közeg, úgy érzem, hogy sikerült egy olyan közösséget formálni, ahol bármilyen, a mindennapjainkban sajnos egyre élesebb törésvonal fölött, közös örökséggel és közös célért tudunk együttműködni.
A Facebook csoporttal és könyvvel is az volt a célunk, hogy méltó emléket állítsunk annak a sok százezer kivándorló magyarnak, akik jegyet váltottak Amerika felé, hogy jobb életet teremtsenek maguknak és leszármazottaiknak. Reméljük, hogy a történetek segítenek megérteni és értékelni a kivándorló nemzedékek küzdelmeit és áldozatait, amelyek nélkül ma sokan nem lennénk ott, ahol vagyunk; és akik verejtékes munkájukkal az Amerikai Egyesült Államok és Magyarország gyarapodásához is hozzájárultak. A kötettel azonban nem csak a múltat szeretnénk felidézni, hanem azt is biztosítani, hogy az utánunk jövő generációk is megismerhessék déd- és ükszüleik történetét. Az ő bátorságuk, kitartásuk és áldozataik révén válhatott valóra sok olyan álom, amely az Óhazából az Újvilágba (és gyakran vissza is) vezető úton született.
És mivel a kiadványban bemutatott férfiak és asszonyok csupán egy apró szeletét alkotják annak a sok százezer amerikás magyarnak, akiknek sorsa még elmesélésre vár, szeretnénk majd egy második kötetet is, ahogy Anna már említette, hogy minden olyan történet bekerülhessen, amelyet az első könyvbe idő hiányában nem tudtak megírni.
FA: Sokszor ámultunk el, szorult el a torkunk a történeteken, néha sírtunk is a történetekben megjelenő emberi sorsokon. Számomra az volt a leginspirálóbb, hogy – a szigorúan szakmai publikációknál nem megtapasztalható módon – emberek életére tudtunk a könyv létrehozásával pozitív módon hatással lenni. Azzal, hogy emléket állítottunk az ősök áldozathozatala előtt, ahogy Réka is említette. De azzal is, hogy – miután a történetek a kötet által publikussá lettek – olyan emberek tudtak meg a rokonaikról, felmenőikről történeteket, vagy az életükről fontos részleteket, amiket eddig nem tudtak. És ez a tudás pozitív módon színezte át a már régen elhunyt rokonról a képet. Például kapcsolatba került velünk az egyik történet főszereplőjének dédunokája, aki egy szegedi, velem készített interjúból hallott először egy fontos mozzanatról a dédapja és nagyapja életéből, aminek kapcsán sokat finomult benne annak a megértése, hogy miken mehettek keresztül. Ugyanannek a történetnek az amerikai főszereplőjének, egy Szentes mellett 1944-ben katapultált fiatal amerikai pilótának a lányával nekem sikerült kapcsolatba kerülnöm itt Amerikában az ösztöndíjas időm alatt: elküldtem neki a történetet, és ez a most 70-es évei közepén járó hölgy így értesült arról, hogy az apja gépét Magyarország felett kilőtték, mert az apja soha nem beszélt a családjának a második világháborús élményeiről. És a hölgy biztosan nem talált volna rá magától a történetre, mert nem használ számítógépet, nem internetezik, email címe sincs. És most heti kétszer felhív, csevegünk, és mindig elmondja, hogy neki mennyit jelent, hogy ezekről az eseményekről most már tud.
AN: Nemrég volt a könyv amerikai bemutatója a Pittsburghi Egyetemen (University of Pittsburgh). Honnan jött ez a helyszín?
FA: Mivel én a Pittsburghi Egyetemen PhD-ztam és most újra hosszabb ideig itt vagyok az onnan nem túl távoli Morgantownban, egyből a pittsburghi kontaktjaim jutottak eszembe, amikor Rékával elkezdtünk könyvbemutatón gondolkodni. Még PhD-s koromból ismertem a könyvbemutatót megszervező Csoman Katit, aki az esemény szervezője és házigazdája lett. Kati magyar származású, édesapja Csoman Endre ’56-os emigráns volt, a Pittsburgh környéki magyarság egyik világi vezéralakja. Kati néhány éve a Pittsburghi Egyetem híres nemzetiségi tantermeit és programjait egybefogó Nemzetiségi Tantermek és Interkulturális Csereprogramok (Nationality Rooms and Intercultural Exchange Programs, NRIEP) egység vezetője. A NRIEP nagyon fontos munkát végez helyben az egyetemen: azon túl, hogy egybefogja és szervezi az egyes nemzetiségi tantermek bizottságainak munkáját és kulturális eseményeit, ösztöndíjakat biztosít egyetemisták részére, hogy külföldre mehessenek a nemzetiségi tantermek „óhazáját” személyesen is megismerni nyári kurzusok, nyelvtanfolyamok, egyéb programok keretében. Mert bár manapság azt gondolhatjuk, hogy az online elérhető videókon és egyéb információkon keresztül mindent megtudhatunk egy-egy országról és kultúráról, ez igazából nincs így: a személyes élményt és részvételt nem tudja helyettesíteni a virtuális jelenlét.
Kati egyébként a kötet egyik szerzője is: megírta az édesapja történetét, így számára személyes vonatkozása is lett a könyvnek azon túl, hogy felkarolta a könyv ügyét, hiszen annak missziója – az interkulturális kapcsolatok, cserék támogatása – az általa vezetett egység missziója is.
Egyébként magyarországi könyvbemutatónk is lesz, Szegeden, 2025. február 7-én.
Fenyvesi Anna, Csoman Kati és Bakos Réka könyvbemutató előtt. Fotó: Peckham András
BR: Nekem személyesen rendkívül sokat jelentett, hogy pont abban a városban mutathattuk be a könyvet, ahol a dédszüleim éltek a századfordulót követően, ilyesmiről álmodni sem mertem. Ellátogattunk a templomba is, ahol több mint 100 évvel ezelőtt összeházasodtak. Egészen megrázó élmény volt átlapozni az anyakönyvet és megtalálni a házassági bejegyzést, felmenni ugyanazon a lépcsőn, ahol ők is minden vasárnap felmentek, ülni ugyanazokban a padokban, böngészni a néhány, még magyar nyelvű énekeskönyvet.
AN: Kiknek ajánlják a könyvüket?
BR: Elsősorban hazai amerikás leszármazottaknak és magyar gyökerekkel rendelkező amerikaiaknak (ezért is készült el angol és magyar nyelven is a kiadvány), másodsorban családfakutatás és történelem iránt érdeklődőknek, harmadsorban pedig mindenkinek.
FA: És persze azokat is érdekelni fogja a könyv, akik az USA emigrációs története és társadalomtörténete iránt érdeklődnek, hiszen bár az emigrációról “hivatalos” történelmi munkákból nagyon sokat tudunk, s egyéni munkákból a privát ember szemszögéből is, de egy közösség (és itt tág értelemben az amerikai magyarokat értem, szemben az amerikai olaszokkal, lengyelekkel, szlovákokkal stb.) oldala felől még nem sok munka térképezte fel a témát. Amióta az amerikai barátaimmal beszélgetek a könyvről, majdnem mindenki elgondolkodik, hogy jé, tényleg, milyen jó lenne egy hasonló gyűjtemény az amerikai olaszokról, vagy németekről – de nincs! Hát akkor most a magyarokról már van!
AN: Köszönöm a beszélgetést és olvasóink nevében is gratulálunk a könyvhöz, és köszönjük, hogy ezt a fontos és értékes munkát elvégezték. Sok sikert kívánunk a könyvhöz, és reméljük, hogy ez nem a vége, hanem a kezdete egy nagyszerű kezdeményezésnek.
