Meglehetősen zavaros és furcsa történet az ellenzék köztársasági elnök-jelöltjének kiválasztása, amit végeredményben úgy lehet összegezni, hogy a Jobbik állított az ellenzéki összefogás nevében jelöltet, méghozzá az összefogás valamennyi pártjának ellenében, mert a Jobbik egyedül nem támogatta Iványi Gábort, amiből az lett, hogy az egyetlen ellenszavazó akarata lett meg a többi párttal szemben. A történet szépsége, hogy mindezt az egység jegyében, ami úgy néz ki, hogy ha el akarnak valamit dönteni, akkor az egyetlen vétózó akaratát kell elfogadni, különben döntésképtelenek.
Ez nagyon súlyos szervezeti, strukturális és működési zavart mutat, amelynek egyik végpontján a döntésképtelenség, másik végpontján pedig a zsarolás és a totális önkény áll. Mivel minden döntés a hat párt egyetértő szavazatával valósulhat meg, és bármelyik pártnak egyenrangú vétójoga van minden döntésben, bárki megakadályozhat bármit, aminek a vége a működésképtelenség. A másik oldalon viszont egy olyan zsarolási potenciál jön létre a vétójog miatt, hogy ha el akarnak valamit dönteni, akkor végül az összes többinek kell engednie az egyetlen vétózó párt javára. Ez nonszensz.
Így esett, hogy Iványi Gábor köztársasági elnök-jelölésével egyedül a Jobbik nem értett egyet, a Jobbik által jelölt Róna Pétert pedig az összes többi párt elutasította. A Jobbik a többségi akarattal állt szemben, de végül mégis az ő jelöltje győzött, mert a többiek számára az egyetlen alternatíva az maradt, hogy senki nem lesz jelölt. A minél nagyobb demokrácia érdekében létrehozott vétójog eredménye az lett, hogy nem a demokrácia (a többség akarata), hanem egy mindenkivel szembenálló kisebbségi akarat győzött, mert a többség a döntésképtelenség elkerülése miatt engedett.
Ugyanez a modell bénítja és teszi döntésképtelenné (sok esetben működésképtelenné) az Európai Uniót, mert még az EU alapszerződésével összefüggő kérdésekben is vétójoga van azoknak, akiket le kellene tudni szavazni, illetve akikkel szemben dönteni kellene. Ennek tökéletes példája volt a jogállami mechanizmussal kapcsolatos döntés, ahol éppen azok vétózhattak, akikről a döntés szólt. A csapdahelyzetből megoldást csak a kérdés Európai Bíróságra való utalása jelentett, amely most döntött is, de az ügynek ezzel még nincs vége.
Ezért az EU-ban is elindult egy folyamat, ami ennek az abszurd helyzetnek a megszüntetésére irányul. Nem felejtjük el, hogy Orbán teremtette meg azt a helyzetet, hogy az ellenzéki összefogásra szükség van, és emiatt kell összefognia egymással ideológiailag össze nem illő pártoknak is, s az összefogás érdekében kap mindenki ugyanakkora jogot, hogy ne lehessen senkit leszavazni. Ez a modell azonban a totális működésképtelenség modellje, amelyben a többségnek kell engednie a kisebbséggel szemben, ha az kitart a véleménye mellett, és azt akarják, hogy közös döntés legyen.
Ez teremt olyan abszurd helyzetet, hogy a Jobbik egyedül állíthat köztársasági elnök-jelöltet az összes többi párttal szemben, méghozzá arra hivatkozva, hogy olyan jelöltre van szükség, aki mögött egység van, aki mindenki számára elfogadható, miközben Iványi Gábor csak a Jobbiknak nem volt elfogadható, mindenki másnak igen, míg a nála sokkal súlytalanabb és kevésbé elfogadott Róna Pétert az összes többi párt elvetette és Iványi Gábor mögé sorolta. Így a leginkább megosztó és a legkisebb támogatottságú ember lett a jelölt, különben egyáltalán nem lett volna jelölt.
Ez közönséges zsarolás, amire a hatpárti konszenzuskényszer teremt lehetőséget, és ami megkérdőjelezi az összefogás működésének demokratikus jellegét és működőképes voltát. Orbánnak és a Fidesznek semmi mást nem kell tennie, csak rámutatni az általa létrehozott csapdahelyzetre, hogy a sokpárti ellenzéki koalíció nem tudott létrehozni egy működőképes stuktúrát, ami azt vetíti előre, hogy ez ellenzéki koalíció nem kormányzóképes, mert nem hozott létre egy olyan konstrukciót, amely működőképes és nem vezet káoszhoz.
Bármennyire jól hangzott, hogy 12 év után képes volt létrejönni az ellenzéki összefogás, és az egyenlő vétójoggal és konszenzuskényszerrel demokratikus mintaösszefogást hozott létre, ez csak úgy működőképes, ha a benne résztvevők együttműködők és hajlandóak a többséggel szembeni kompromisszumokra, a vétójogot nem saját akaratuk kikényszerítésére használják. Mint Amerikában a négy stoptáblás útkereszteződések, ahol a négy oldalról egyszerre érkező sofőrök kölcsönös megegyezése és udvariassága, együttműködése dönti el az áthaladás sorrendjét.
Az ellenzéki előválasztás első fordulójában az összefogás azt a benyomást keltette, hogy a résztvevők ilyenek és nagyvonalú együttműködők. Ez volt az összefogással szembeni remény és várakozás alapja is. A második fordulóban Márki-Zay Péter behozta ennek az ellenkezőjét (ami örökre megbocsáthatatlan neki), amivel lenullázta az ellenzék előnyét és hátrányba fordította azt, megfertőzte a hatpárti összefogást ezzel, amely elveszítette a báját és pozitív kisugárzását. Az együttműködéses konszenzusból zsarolás és önkényeskedés lett, aminek a működésképtelenség az alternatívája.
Ez azt is jelenti, hogy az ellenzék nem tudta átlépni saját árnyékát, nem volt képes felnőni a feladathoz, hogy legalább egy működőképes és vonzó konstrukciót hozzon létre. Ez mutatja azt, hogy az ellenzék pártjai nem elég érettek, felkészültek és alkalmasak arra, amire vállalkoztak. Az pedig az volt, hogy kísérletet tesznek a lehetetlenre, egy diktatúra demokratikus úton való leváltására. Az előválasztás első fordulójában még úgy tűnt, hogy ezt tényleg elhatározták, komolyan veszik, de Márki-Zay ámokfutása után/miatt feladták és látszik, hogy maguk sem hisznek benne, szétestek.
Ezzel visszajutunk az alapkérdéshez, hogy nem lehet Orbán kottájából játszani. Orbán rendszerének lényege, hogy egy magát demokráciának mutató diktatúra, és ha az ellenzék a látszat szerinti demokratikus játékszabályokkal próbálja legyőzni a diktatúrát, akkor ilyen ellentmondásokba és képtelenségekbe ütközik, Orbán pedig csak kiröhögi őket. Amikor pedig az ellenzék ezt tudja, és az embereket mégis elhiteti, hogy van esély Orbánt választáson legyőzni, hogy a maguk egzisztenciáját megteremtsék, az a világ legnagyobb aljassága.
Ezért mondjuk mi 2010-től, hogy Orbán eltávolításának legnagyobb akadálya az az ellenzék, amely nem mondja ki a diktatúra diktatúra jellegét, nem vonja meg a legitimációt és nem bojkottálja a rendszert. Az az ellenzék, amely nem úgy viszonyul egy diktatúrához, ahogyan egy diktatúrához kell, és ezzel bebetonozza Orbánt a hatalomba. Miután az már mindenki számára világos, hogy ez a rendszer Orbán egyszemélyes korlátlan uralmát jelenti, aki megszüntette a liberális demokráciát és felszámolta a jogállamot, halálos bűn erről legfeljebb beszélni és nem így viszonyulni hozzá.
Ebben az értelemben mondjuk mi, hogy amíg ez az ellenzék létezik, és becsapja az embereket azzal, hogy Orbán demokratikusan leváltható (holott látszik, hogy már ők sem hisznek benne, csupán egymással szemben próbálnak minél nagyobb szeletet kivágni a nekik hagyott egyharmados tortából), és az emberek ezt elhiszik nekik, addig Orbánt eltávolítani nem lehet. Ők Orbán rendszerének legstabilabb bástyái. Orbán uralmát csak egy olyan politikai mozgalom vagy lázadás képes megdönteni, amely a kollaboráns ellenzéket megkerüli és Orbánnal együtt őket is elsöpri.
Az ellenzéket valóban le kell váltani, de nem úgy, ahogy Márki-Zay Péter akarta, hogy magát teszi a helyükre, és Orbán „nem korrupt” másolataként egy másik diktatúrát hoz létre ugyanazon az ideológiai alapon. Mert Márki-Zay így akarta/akarja leváltani az ellenzéket, maga is belépve Orbán díszletparlamentjébe, saját politikai karrierjéhez felhasználva és nem elutasítva az egyenlőtlen és nem tisztességes választási bohózatot. Többnek gondolta magát, mint aki, és még a lenézett kollaboráns ellenzék szintjét sem érte el, még őket is lenullázta és történelmi vereségbe viszi.
2010 óta az ellenzék egyetlen esélye az volt, hogy annyira megszorongatja Orbánt, hogy mindenki számára kiderüljön, hogy őt demokratikus választáson leváltani nem lehet. Ez a felismerés kell az országnak, és ez hasznos lett volna. Ha erre a szintre képtelenek eljutni, akkor a létezésük és a kollaborációjuk, amivel a rendszet legitimálják, káros. Azt nem hittük, hogy egyszer nekik kell majd szurkolni, amikor az ellenzék oldalán is megjelenik egy potenciális diktátor, aki nem a fentiek miatt akarja leváltani őket, hanem azért, mert ő akar lenni egy másik Orbán. Szerencsére nem lesz.
Aki olyan hülyeségeket beszél, hogy a koalíciója összefogja a kommunistákat és a fasisztákat is (hacsak ez utóbbival kapcsolatban nem magára gondolt, mert ő az), s még csak most készül az óriási évértékelő beszédére, amit a Facebook posztja szerint megint ő maga ír (te jó ég!), de azt képzeli, hogy ő a megváltó, az tényleg egy alkalmatlan hülye, akivel nem lehet mit kezdeni. Az ellenzék vele visszasüllyedt a 12 éve mutatott szintjére, eljátszotta az esélyt is, hogy a választáson komolyabb csalásra kényszerítse Orbánt, hogy kiderüljön a valóság, hogy demokratikusan leváltani nem lehet.
Már bohózat, amit látunk, és ennek a bohózatnak a csúcsa, hogy a közös lista utolsó helyeit sorsolással akarják egymás között eldönteni. Nem véletlenül, a sorsolást azok támogatják, akiknek csak így van esélyük mandátumszerzésre. Ez már olyan, mint egy rossz komédia, amit gyenge színészek adnak elő. Ám elég intelligensek ahhoz, hogy ezt ők is tudják. Hogy a sorsvetés lesz-e a produkció negatív csúcspontja, az cseppet sem biztos, mert még vészesen sok idő, másfél hónap van hátra a választásig. Ennyi idő alatt még képesek túltenni az eddigieken.
