Olcsó közhely, hogy a világ ma zavaros, felfordult, sokak számára érthetetlen és ijesztő, ráadásul háború van, amely a világháború és a nukleáris csapás veszélyével is fenyeget. Ilyenkor érthető, ha az irodalom bizonyos irányzatai, különösen a jövőre koncentráló tudományos- fantasztikus sci-fi regényírók egy jobb álomvilágba vezetik az olvasót a jelen borzalmai elől. Van is egy pozitív jövőt festő és képzelő sci-fi nemzedék, mely azonban nem a valóság elől való menekülés miatt látja pozitívan a jövőt, hanem egyszerűen a pozitív dolgokat ragadja meg, azokból pedig jó dolgok sülnek ki.
Az Ethnic Media Services érdekes kalandra vállalkozott, amikor ennek a nemzedéknek neves képviselőit szólaltatta meg egy sajtóbeszélgetésen, amelyen részt vett Ericka A. Hoagland, egyetemi docens a Stephen F. Austin State University-ről, ahol a posztgraduális tanulmányok koordinátora, angol és kreatív írás tanára, Az imperializmus és a harmadik világ című sci-fi társszerzője, Libia Brenda, író, szerkesztő és fordító, az Arizonai Állami Egyetem Tudományos és Képzeletközpontjának munkatársa, Ken Liu, a spekulatív fikció amerikai szerzője, Isis Asare, a Sistah Scifi alapítója, az első fekete tulajdonú, tudományra összpontosító könyvesbolt tulajdonosa, Samit Basu indiai regényíró és filmrendező, fantasy- és szuperhősregények, gyerekkönyvek, képregények, novellák és szépirodalmi művek szerzője.
A jelenlevők elmondták, hogy a sci-fi műfajában (is) megszűnt a férfiuralom, a nők legalább olyan arányban képviseltetik magukat, a műfaj pedig popularizálódott, hétköznapibb lett, és sokkal jobban illeszkedik a mindennapi életbe, mint a korábbi klasszikus sci-fi irodalom. Az is sajátos jellemzője, hogy a jövőben játszódó események olyanok, mintha most játszódnának, nem veszíti el a történet a realitás és nem röpítenek egy olyan távoli világba, ami talán soha nem is lesz. Az olvasó felismerheti benne a valóságot, a jövő pedig ennek szerves folytatása.
Ezért ez az új sci-fi irodalom sokkal népszerűbb és életközelibb, az emberek nem a fantázia termékének, hanem a mából létrejövő valóságos jövőnek látják, amiből a jelent is jobban megérthetik. Az érdeklődés azért is nagy, mert a rohamos technológiai fejlődés közepette, amikor már a mesterséges intelligencia a mindennapok része, amivel most ismerkedik az emberiség, de sem használni, sem kezelni nem tudja még, sokan nem tudják hogyan változhat meg a földi élet akár néhány év múlva.
A sci-fi szerzők új generációja abban is különbözik az elődeitől, hogy azok az érdeklődés felkeltésére szerettek nagyítani, túlozni és általában apokalipszist jövendölni, míg a mostani fiatal szerzők nem várják a rosszat, a pusztulást, hanem természetes életösztönük egy jó jövő felé vezeti őket. Azt mondják, hogy mindabból a forrongásból, ami ma van, kijöhet valami jó is, minden esély megvan rá. A világot végül is ugyanazok a szörnyeteg ideológiák és diktatúrák fenyegetik csupán, mint a 20. században, csak más formában, de ezeket fel lehet ismerni és meg lehet haladni.
Ez a generáció is használja a fantáziáját, de csak mint eszközt, mint abban a regényben, amelyben egy bálnát megmentő hőz megtanul a bálna nyelvén, aki viszont bölcsességeket mond el neki, amit nem vesz észre a természetben az ember. Hoagland szerint az írók új csoportja „alapvetően szép és fontos módon” formálja újra a sci-fit, és segíti a műfaj fejlődését azáltal, hogy szembeszáll korunk legnehezebb kihívásaival, beleértve a klímaváltozást, a rendszerszintű rasszizmust, a migrációt és a nagyhatalmi konfliktusokat.
A jövő „reményen alapuló” elképzelése sokakat az új irányzat mellé állított. Libia Brenda spekulatív és ismeretterjesztő regényeket is ír, és ő volt az első mexikói nő, akit Hugo-díjra jelöltek. „Tehát Mexikóban kicsit belefáradtunk a disztópikus jövőbe, és elegünk van a férfias, szupervertikális, szuperférfias, szuperkommersz sci-fi-ből” – mondja. „Tehát megpróbáljuk elképzelni a reményen alapuló jövőt. Nem olyan világot képzelünk el, ami lehetetlen. Olyan világot képzelünk el, amely egy változás eredménye.”
Amit viszont hiányolunk, hogy nem tudjuk, mi az a változás, ami ezt a reményteli jövőt elhozza. A sci-fi műfaj „punkosításának” is nevezik az új irányzatot, ami egyszerűen csak laza, oldott, vagány, okos és reményteli. Ken Liu díjnyertes amerikai író munkáinak nagy része a technológiára összpontosít – amelyet Liu tág értelemben „emberi mesterségként” határoz meg – és arra, hogy ez hogyan változtathatja meg a gondolkodásunkat és a jövő felépítését. „Az egyik gyakori refrén, amit hallok, az az érzés, hogy nem érzem magam teljesen otthon a modernitásban” – mondja Liu.
Fiatal korában Isis Asare könyvklubot alapított, és megosztotta barátaival az olvasás iránti lelkesedését. Ma egy Sistah Scifi online könyvesboltot vezet. Asare azt mondja, hogy „afro-futurisztikus varázslatok üstje a fekete nők által írt irodalom felemelésére” az ő könyvesboltja. „A fekete irodalmat nézve történelmileg nagy a koncentráció a városi fikciókban, nagy a koncentráció a hírességek életrajzaiban, de nem volt nagy hangsúly a fekete spekulatív fikcióban” – mondja Asare.
A világ másik felén levő Indiában Samit Basu elképzelt egy anti-disztópiás regényt, amely 2030-ban játszódik, The City Inside címmel. A tavaly megjelent regény a közeljövő Delhibe enged betekintést egy női főszereplő szemével, akinek a közösségi média befolyásolja a munkáját a tekintélyelvűség, az éghajlatváltozás és a társadalmi széthullás zavaró kérdései közepette. Basu azt állítja, meglepte, hogy a könyv indiai fővárosi helyszíne nem jelentett problémát az amerikai olvasóknak.
„Az egész világon lényegében ugyanazokkal a problémákkal küzdünk” – jegyezte meg Basu. „De ezeknek a problémáknak a sajátos helyi környezete a helyi kultúráktól függ, ahol az emberek megtapasztalják ezeket.” Viszont a világ egyre jobban uniformizálódnak, mindenki mindenhol érti ugyanazokat a problémákat, még ha más környezetben jelenik meg, akkor is. Az új irányzat pedig nem a távoli jövőről beszél, hanem tíz éves távlatokban, mert a fejlődés és a változás olyan gyors, hogy tíz év már futurisztikus távolságban van.
