Orbán minden alkalommal bebizonyítja, hogy nem tud kibújni a fasiszta elődök bőréből. A fasizmus és a nácizmus a frusztráltak ideológiája és politikai rendszere. Minden diktátor a frusztrációja és a kisebbrendűségi érzése miatt diktátor. A diktátor mindig a frusztráltakat szólítja meg, azok pedig frusztrált önmagukat ismerik fel benne, ezért követik. A Vezér a frusztráltak között a legfrusztráltabb, ezért lehet a frusztráltak vezére. Innen jön az erő, a győzelem kultusza.
A német nácizmus a kollektív frusztrációból nőtt ki, s az élére egy frusztrált dilettáns festő állt, aki kudarcai okát a zsidó világ-összeesküvésben találta meg. Nem volt más dolga, mint a frusztrációt nemzeti szintre emelni, a nemzeti frusztráció okát a zsidóságban megtalálni. Ennyi elég egy diktatúrához, hogy a tömeg elutasítsa az emberi jogokat, demokráciát, mint a zsidó világuralom eszközét.
Lehet csűrni-csavarni az Orbán-rendszer definícióit, de ha eljutunk az alapjaihoz, ugyanazt találjuk. A „keresztény” magyar identitás ugyanúgy zsidókkal szembeni megkülönböztetést jelent, mint a két világháború között. A „keresztény” ebben az értelemben csak azt jelenti, hogy nem zsidó. A magyar „nemzeti” frusztráció alapja az antiszemitizmus, a zsidókkal és a zsidó mentalitással szembeni kisebbrendűségi érzés. A nemzeti sortstragédiák bűnbakja így mindenkor a zsidóság. Ezt lovagolta meg az SZDSZ-el szemben frusztrálódott Orbán.
Amikor valaki azt mondja, hogy „a vesztesek kultúrája helyett meg kell honosítanunk a győztesek kultúráját”, az kisebbrendűségi érzéstől gyötört, fusztrált ember, akinek élete örök bizonyítási kényszertől hajtott, hogy legyőzze ezt a kisebbrendűségi érzést. Kiéhezteti a zsidó értelmiséget, és kielégíthetetlen pénzgyűjtésbe kezd, hogy megmutassa, ő győztes. Ő Viktor. De soha nem nyugszik meg, hiába a százmilliárdok, a magánrepülőgépek, lánya karján a 12 milliós karóra. Ami belőle hiányzik, a zsidókban megvan, azt pénz nem pótolja.
A diktátorok ezért őrülnek meg a végére, ezért fullad a rendszerük népirtásba, pusztulásba és katasztrófába, mert a frusztráció nem enyhül, a kisebbrendűségi érzés nem csitul. Hiába fokozza az őrületig a hatalmát, gyűjti a csillagos égig a pénzét, alázza meg, tapossa el, és éhezteti ki, vagy gyilkolja le az ellenfeleit, akiknek van valamijük, amije neki nincs, semmi nem segít. Aki győztes, annak nem kell ezt demonstrálnia. Csak vesztesek verik a mellüket fél téglával. Aki fél, az kiabál. A győztesnek nem kell mutatnia, hogy győztes. Látszik rajta.
A nemzeten sem ez segít. A magyar nemzet nem lett boldogabb, egészségesebb és győztes a holokauszt után, hanem a holokausztban való gyalázatos részvételével a legsúlyosabb és be nem gyógyuló vereségét szenvedte el. Ezt a vereséget önmagára mérte, s amíg önmaga nem változik meg, addig a kudarcainak és frusztrációjának legfőbb okát, önmagát se képes legyőzni. Orbán Magyarországot a biztos és egyre súlyosabb vereségek útján indította el. A vereség és a vesztes helyzet annál súlyosabb, minél inkább győztesnek hirdeti magát.
Orbán kívül keresi az önbecsülés alapját, holott annak belül kellene lenni. Azt mondja, hogy „a közös nemzetgazdasági siker alapja a nemzeti önbecsülés”. Ez nagyon ingoványos talaj, egy nemzet önbecsülése nem függhet a nemzetgazdasági sikertől, mert az változhat. Nem lehet a gazdaság mindig csúcson, a gazdaság ciklikus változásokat mutat, önbecsülés nem lehet e ciklikusság függvénye. Orbán „gazdasági sikerrel” akarja még saját frusztrációját is csökkenteni, kompenzálni, bizonyítani. Ezért lop és rabol mértéktelenül.
A magyarok önbecsülése alapjául állított nemzetgazdasági siker is hazugság, mesterséges képződmény. Nem a magyar géniusz és a magyar szorgalom eredménye, hanem az Európai Unió támogatása a közös európai piac az alapja és ez a legfőbb motorja. Ha ezt kivonnák a „nemzetgazdaságból”, a „siker” kártyavárként omlana össze. Orbán személyes gazdasági „sikere” is csalás. Lopott pénz nélkül ugyanolyan csóró lenne, mint volt. Ebből a gazdasági sikerből az ő személyes érdeme, amire az önbecsülését alapozhatná, a nullával egyenlő.
Orbán azt ajánlja: „sikerként tekintsünk a saját életünkre”. Ebben téved ez az ember és az összes fasiszta diktátor. Az önbecsülést a sikerhez kapcsolja. Aki nem sikeres, annak nem lehet önbecsülése, és nincs önmagában vett értéke, méltósága. A tettekhez, cselekedethez kapcsolják az emberi értéket. Holott az ajándék, önmagában létező, függetlenül a tettektől és az emberi teljesítménytől. Aki a sikerével dicsekszik, egyrészt hülye, másrészt kevély, s nem tudja, hogy a fontos dolgokhoz képest semmit nem ér. Elszárad, mint a mező virága.
Mindenki annyit ér, amije van, hogy klasszikusokat idézzünk. Ezért nem tisztelik az emberi jogokat, s nem ismerik az emberi méltóságot, annak forrását. Az nem elég nekik, és nem jöttek még rá, hogy például a zsidók miért tulajdonítanak akkora jelentőséget ennek, s a nekik tulajdonított demokrácia és jogállam miért erre épül. Nem a zsidó világuralom miatt, szögezzük le a hülyék kedvéért.
Ennek a belső értéknek a hiánya kényszeríti ezeket az embereket arra, hogy hatalmasak és uralkodók legyenek. Azt hiszik, ha uralkodhatnak másokon, ha elnyomhatnak másokat, az majd megszünteti ezt a hiányérzetet és frusztrációt. De hiába taposhatnak azokon, akiket a kudarcaik miatt gyűlölnek, nem elégül ki a hiányérzet. Nem tudják, hogy az ellenfeleikké tett zsidók sikerei ebből a belső értékből és biztonságból fakadnak. Ami független a külső dolgoktól, a pénztől, a hatalomtól. A legszegényebb zsidó és szívében erős koldus erősebb, gazdagabb és győztesebb a titokban multimilliárdos és korlátlan hatalmú Orbánnál.
Ennek titkát nem értik ezek az emberek, hiába szólt erről a két világháború közötti magyar közélet. Nagy igyekezetükben éppen ellenkező irányba mennek. A külső dolgok felé, hamis vallás felé, üres dogmák és bálványok felé, amelyek meg nem elégítenek, be nem töltenek és távol tartanak attól, amit a zsidók ismernek, ami a belső önbecsülésüket adja. A hamis vallásba forduló identitáskeresésnél az ateista kommunista rendszer is jobb volt, mert az az embernek tulajdonított valami belső értéket. Nem a képektől, szobroktól, hamis dogmáktól és vallási rítusuktól vártak bármit. Épp az a „kereszténység”, amit az alaptörvénybe írtak, s ami szintén antiszemita tartalommal bír, az oka az ürességnek, a sikertelen frusztrációnak.
Orbán nem tud mást adni, mint ezt a hamis vallási nemzeti identitást és a külső gazdasági siker illúzióját. Csupa múlékony, látható, fizikai és anyagi dolgot, miközben ami hiányzik, az nem anyagi természetű. Az független az anyagi jóléttől, inkább a forrása annak. Önámítás ezekben bízni, ezekben reménykedni, mert csak még nagyobb lesz az űr, a szellemi halál, a lepusztulás és a frusztrált kisebbrendűségi érzés.
Amikor Orbán azt mondja, „ki kellene lépnünk a történelem balekjainak, balszerencsére ítélt szereplőinek ruhájából, és el kell kezdenünk győztesként viselkedni”, önszuggessziót javasol, ráolvasást. Csináljunk úgy, mintha. Játsszuk el. Ne törődjünk a tényekkel. Mohács egy sikeres, dicsőséges tervszerű visszavonulás volt. Veszteségeink nem valóságosak, és soha nem miattunk következtek be. Hajbókolunk az új török szultán előtt, majd azt állítjuk, amikor elment, hogy legyőzésüket demonstráltuk.
Orbán úgy változtatta meg a török elnöknek tett iszonyatos seggnyalást, hogy „nem mi látogattuk meg a Budán megmaradt magyar emlékeket, hanem a törökök látogatták meg Budán a megmaradt török emlékeket”. Csak, mellesleg, 150 évig tartották megszállva az országot. A valóságismeret, a reális történelemszemlélet szerinte az öngyűlölet, délibábok kergetése a hazaszeretet. Hazudjunk önmagunknak, hazudjuk magunknak azt, amik nem vagyunk. „Az öngyűlölet helyett a hazaszeret talaján állunk” – mondja.
Orbán szerint a mindennapi patriotizmus arról szól, hogy „hazánk minden magyar számára a büszkeség forrása is, mert a haza a mi közös teljesítményünk”. Ez is orbitális hazugság, a haza, amely ma Magyarország területén látható, nem „a mi közös teljesítményünk”, hanem kizárólag az övé és a tetü haverjaié, akik remélhetőleg a börtönben fognak egyszer rohadni vele együtt. Nekünk ez a Magyarország nem a büszkeség forrása, hanem a szégyenünk, és az is marad, amíg ez az Orbán által vezetett fasiszta bűnszervezet el nem takarodik.
De azt is szeretnénk tudatni ezzel az ostoba frusztrált pojácával, hogy a mi büszkeségünk alapja nem ez. A mi önbecsülésünk nem ezen múlik. A mi identitásunk enélkül is rendben van. Nincsenek komplexusaink, kisebbrendűségi érzéseink, mint ennek a felcsúti tökfejnek, s ezen az ő pitiáner uralkodása semmit nem tud változtatni. Mi nem szorulunk ilyesmire, nincs szükségünk semmi külső dologra, teljesítményre, mankóra, hogy az önbecsülésünk meglegyen. Ilyesmire csak ő szorul, de ha nem érti meg a zsidók és a zsidók hitének titkát, forduljon orvosához gyógyszerészéhez, természetes szinten is lehet kezelni a problémát.
Normális ember nem arra büszke, amire ő: „büszkék vagyunk arra, amit 30 nemzedéken keresztül itt a Kárpát-medencében hozzá tudtunk adni ahhoz, amit európai kultúrának, európai történelemnek, európai civilizációnak nevezhetünk”. Ez nem elégít meg, te hólyag. Ez nem ad önbecsülést, ez senkit nem érdekel. Leginkább azokat nem, akik valóban adtak valamit Európának és a világnak, mert volt nekik miből. De neked semmid nincs, amit te adhatnál Európának, hanem csak elveszel tőle. Rombolod, irigyen gyalázod a kultúrát.
