Ez sem mindenhol fordul elő, hogy a monori vonatra felszálló utasokat Monor helyett egy tolatómozdony kihúzta egy tárolóvágányra, és otthagyta a semmi közepén őket. El tudjuk képzelni, ahogy az utasok egy ideig nyugodtan ülnek, aztán nézelődnek, hol vannak. Türelmesen várnak, aztán fogy a türelem, egyre gyanúsabb a helyzet. Szociálpszichológiai tanulmány lehetne, meddig vártak, amíg a balhésabb utasok közül valaki kinéz, és megállapítja, hogy a szerelvény előtt nincs mozdony, és kitolva egy holtvágányon állnak. Eközben Monoron hiába várják őket, a várostól is elszigetelődtek, semmi befolyásuk arra, ami ott történik, kikerültek az életből.
Igazi kelet-európai abszurd, mint a Velencei-tónak háttal felállított székek, és nemcsak arról van szó, hogy át kell rendezni a híres „rendőr-postás-vasutas” sorrendet, mert ettől még a sorrend lehet ugyanaz. A MÁV mindig is lenyomata és tükörképe volt az egész országnak. A büdös, koszos vonataival, a bűzlő WC-kkel, az udvariatlan és bunkó kalauzokkal, a tujázókkal, a leszállításokkal, a vonatkereket kalapálókkal, akik a nyugdíjba menetel után sem tudták, miért kopácsoltak egy életen át. A MÁV szállította a deportáltakat Auschwitz-ba, és a MÁV húzta a szőkített olajat, amelybe a vasutasok a festéket egy belülre felakasztott vödörbe öntötték. Itt gazdagodtak meg a szakszervezeti vezetők a sztrájkokból, miközben a magyar vasútállomások a harmadik világbeli országokat idézik. Az egyetlen rendben tartott vasúton, Felcsúton pedig nem utazik senki. A mesevonat a diktátor gyerekkori álmait teljesítette be egy újraélesztő gép áráért.
Magyarország jelképe az is, ahogy a monori szerelvényt kitolták a holtvágányra. Magyarország lakói ülnek ezen a vonaton, és csendben nézelődnek kifelé az ablakon, és nem nagyon vették még észre, hogy a tárolóvágányon vannak. A szerelvény előtt nincs mozdony, a vonat nem megy sehova. Amíg a vonatban ülnek, a várost, az otthonaikat kifosztják, lepusztítják, átépítik, ijesztő és rémséges tereket hoznak létre. A vonaton nincs oktatás és egészségügy, néha végigmegy néhány kalauz, akik azt állítják, hogy a vonat robog, megelőz mindenkit, s az utasok ezt elhiszik. Bezáratnak minden ajtót, ablakot, hogy ne lehessen kilátni, még a függönyt is lehúzzák, mert elhitetik, hogy idegenek fel akarnak kapaszkodni, meg akarják enni az utasok szendvicseit, és el akarják venni a táskájukban levő keresztény kultúrájukat.
A MÁV közleménye nem árulta el, mikor jutott valakinek eszébe, hogy felhívja a vasúttársaságot, hogy a vonat áll, nem megy sehova. Ki volt az a bátor, aki merészelt kinézni az ablakon, és megállapítani, hogy a tolatóvágányon vannak, mozdony nélkül, a senki földjén. Hány óra múlt el, mire ezt valaki elhitte, és mennyi idő, amíg valaki végre intézkedett? Az intézkedés annyi volt, kiküldtek egy biztonsági őrt, aki végül tájékoztatta az utasokat a valóságról, szemben azzal, ami eddig a képzeletükben élt. Ezután az olajos és kátrányos síneken át visszakísérte őket a rideg pályaudvarra, ahol várhattak az újabb monori vonatra. Majd arra is felszállnak gyanútlanul, de abban senki nem lehet biztos, hova viszi őket. Monor a távoli messzeség, az elérhetetlen célpont jelképe, az élet szimbóluma, ahova nem megy soha egyetlen járat sem.
Az egészben a legszebb a MÁV közleménye, hogy „kártalanítja” az utasokat. Kártalanítja? Mivel? Mennyivel? Meg lehet ezt fizetni? Ki lehet ezt pénzben fejezni? Amikor Orbán zsarnoki rendszere véget ér, mit lehet csinálni? Mivel lehet kártalanítani az országot és a népet? Mekkora kártérítést kellene kapni érte? Az eszmei kárt ki fizeti meg? És mennyiből hajlandó tanulni ez a nép? Nem szállt még fel eleget a sehova nem vezető „monori vonatra”? Nem volt elég az ország kétharmadának elvesztése? Nem volt elég a horthyzmus, az antiszemita „keresztény-kurzus”, az egymillió halott, amit Horthynak és a hazug „keresztény-Magyarország” eszmének köszönhetünk? Ha meghallja ez az ország Auschwitz és a Don-kanyar után a „keresztény kultúra” és a „keresztény-Magyarország” kifejezést, hogyan nem lázad fel, hogyan nem ordít fel, hogy csak ezt ne. Nem kérünk belőle még egyszer.
Orbán kitolta a holtvágányra, a senki földjére, a használhatatlan nyomvonalra, a sehova nem vezető pályára Magyarországot és a magyar népet, amely nem hajlandó észrevenni, hogy miközben a világban már légpárnás vonatokon száguldanak az emberek, ők egy lekoszlott MÁV vasúti kocsiban ülnek a tolatóvágányon, és azt képzelik, hogy majd helyettük szól valaki, majd helyettük mozdonyt hoz valaki, majd valaki kifizeti a kártérítést. Azt hiszik, hogy az elveszett időt, jogot, emberi méltóságot kártalanítani lehet. A MÁV is csak a jegy árát fizeti ki, és azt hiszi, hogy ez kártalanítás. A holtvágányon ül az ország, és azt hiszi, hogy Monor felé robog, mintha Monor lenne a világ közepe, maga az élet, de még Monorra sem jut el soha, mert ezek a sínek nem vezetnek sehova. Csak a holtvágányra, a pusztulásba, a csendes halálba.
Ez az eset az, amikor az utasoknak kellene mondani, hogy „jegyeket kérjük ellenőrzésre”. Mert Orbán bűnszervezetének nincs érvényes jegye sem a vonat vezetésére, sem a holtvágányra való kitoláshoz. Még a mozdonyt is ellopták. Mészáros Lőrinc hetenként megszerzett sokmilliárdos állami megrendeléseit úgy adja a közvélemény tudomására a sajtó, mint a heti lottószámokat és az időjárás-jelentést. A bűnözőket nem üldözi a rendőrség, pedig Mészáros egy olyan bűnöző, mintha valaki kirabolná a Nemzeti Bankot. Ezt az embert tízszer kellene életfogytiglani börtönre ítélni a gazdájával együtt, akinek ő a strómanja. Az Orbán család egy maffia-család, amely nemcsak a pénzt, hanem az emberi jogokat, a tudást, a jövőt, és az emberi méltóságot is elrabolja. A világ első maffiája, amely nem harcban áll az állammal, hanem az államot foglalta el, s az állam pozíciójából működteti saját hasznára az egész országot.
És senki nem kiált, a vonat nem fütyül, senki nem mutatja fel a piros tárcsát, senki nem tiltakozik. Csak ül a holtvágányon.
