Van valami abszurd áthallása annak, hogy nemzeti zászlót kell kitűzni a magyar disznók fejére. Mármint a hentesboltokban, hogy jelezzék a disznó származási helyét. Hogy miért csak a disznóknál kell tudni, hogy nemzeti származású vagy nem, azt nem nagyon értjük, mert egyre több a nemzeti marha, papagáj, tyúk, sőt liba is, némelyik még dekázni is tud, a szamarakról, a bakkecskékről nem beszélve. Igaz, őket nem árulják a hentesek. Valamiért az fontos, hogy honnan való a disznó. Nem igazán világos, hogy ez most minőséget jelent, vagy a magyar nemzeti disznók elsőbbségét: „Támogasd a magyar disznót!”
A magam részéről már azzal is elégedett lettem volna, ha a disznókat megjelölik, hogy ne nézze őket senki szelíd báránynak. Az, hogy a disznót nemzeti zászlóval kell megjelölni, logikus, mert a nemzeti zászlót ők maguk sajátították ki maguknak. Volt idő, amikor felszólították egymást, hogy mindenki, aki disznó, tegye ki a kokárdát magára. Ezzel mutassa, hogy a nemzet a disznókkal azonos. Ez okozott némi kavarodást, mert a nem disznók, akik más tartalmat adnak a nemzeti zászlónak, éppen ezért nem disznók, csak azértis szintén kitették a kokárdát, és akkor már végképp nem lehetett tudni, ki a disznó, ki nem.
Állítólag nemcsak azt jelölik majd meg nemzeti zászlóval, hogy valami disznó, hanem azt is, hogy milyen nemzetiségű disznó. Ki kell tűzni ennek megfelelően az olasz disznókra, a lengyel disznókra, a szlovák disznókra stb. a saját nemzeti zászlójukat. Mint amikor március 15-én a lengyel disznók lengyel zászlókkal éltetik a magyar vezér disznót. Mivel zászló csak disznóra kerül, ezért a zászló nemcsak a származási helyet jelöli, hanem azt is, hogy a megjelölt állat egy disznó. Ezt nagyon jó tudni. Azt pedig megérdemlik, hogy nemzeti alapon megkülönböztessék őket, mert ők így szeretik. Mindegyik disznó, de nekik az fontos, melyik magyar disznó, melyik nem.
A disznók szeretik egymást. Röfit szeretik megvakarni. Szeretik szaporítani, hízlalni, egymást is, magukat is. Általában moslékot zabálnak, és belefürdenek a sárba. Tudományos akadémiát, tudományt, oktatást, kultúrát nem nagyon szeretik. A pénzt viszont nagyon. A magyar disznó büszke fajta, más disznóknál is különbnek tartja magát, és noha ez minden disznó sajátja, saját felsőbbrendűségét hirdeti, és vezető szerepre tör a disznók között. Amikor a disznók az állatfarmon átveszik az uralmat, a vezér disznó Napóleonnak képzeli magát, és korlátlan hatalomra tesz szert. A többi disznóba beleneveli a félelmet, az engedelmességet. Aki nem engedelmeskedik, arra ráereszti a kutyáit.
Napóleon disznó mindig először Süvi, a szóvivője útján kommunikál a világgal, és a szóvivői poszton való megfelelés, a teljes betörés, a teljes elaljasulás után lehet magasabb pozíciókba, miniszteri székekbe kerülni. A disznónak minél nagyobb disznóvá kell válnia ahhoz, hogy emelkedhessen a ranglétrán, ehhez pedig a legteljesebb mértékben ki kell szolgálnia a vezér disznót. Nem elég csak a stadionok VIP páholyaiba ülni Napóleon közelébe, a disznóságot és a teljes alávetettséget bizonyítani kell. Akkor lehet strómanná vagy kiskirállyá előlépni, ez nyit utat a vájúhoz is, ahol csámcsogva kell zabálni a moslékot.
Az ideológus disznók kora lejárt, ma már nem nagy kunszt kitalálni, hogy az egész nemzet disznó, és aki nem disznó, az nemmagyar. Nem tagja a nemzetnek, nemzetellenes. Ma már a gátlástalan hazudozás a disznók ismertetőjele és előrejutásuk záloga. A röfögésen múlik minden. Aki arcátlanul és gátlástalan képes arrogánsan röfögni, abból nagy disznó lehet. Arra még zászlót sem kell elhelyezni, messziről látszik. Akik csak titokban, a kabátjuk alatt mutatják, hogy disznók, azok kevesebbre számíthatnak, de így is előnyös lenne, ha rájuk kitennék a nemzeti zászlót, hogy mindenki lássa igazi disznó identitásukat.
Szerencsére, a disznók sorsa az, hogy levágják őket. Az emberek reménykedhetnek abban, hogy lesz még egyszer disznótor. Addig is bemehetünk a hentesboltba, rámutathatunk a nemzeti zászlóval jelölt disznóra, és mondhatjuk: „Egy magyar fasisztát kérek”. Ne legyen túl zsíros.
