Egy asszonyt holtan találtak a Dél-pesti Kórházban Budapesten. A mosdóban. Már öt napja feküdt ott. Holtan. Öt nap múlva vették észre. Ez volt a legfájdalmasabb az egészben. Úgy meghalni, hogy észre sem veszik az embert. Nem az a fájdalom ebben, hogy egy kórházban nem tűnik fel, hogy öt napja fekszik egy hulla a mosdóban. A magyar kórházak ismeretében ez senkit nem lep meg. Ez inkább csak mellbevágó. Nem könnyű ilyen brutálisan nyersen szembesülni azzal, hogy milyen a magyar egészségügy. Milyen hely az, ahol azt hiszi az ember, hogy majd megmentik az életét.
De ezen már nem lepődik meg sem élő, sem halott. Nem az a fájó, hogy milyen lett ez az ország. Ezen a felismerésen már túl vagyunk. Az igazán fájó az, hogy mivé lettünk mi, emberek. Az igazán fájó az, hogy ez az asszony úgy halt meg, hogy nem hiányzott senkinek. Öt napig senki nem kereste. Sem rokonok, sem barátok, sem ismerősök, sem szobatársak, sem orvosok, sem ápolók. Nem hiányzott senkinek. Ez a legszörnyűbb halál. Ha színpadi mű lenne, akkor a szerencsétlen asszony ezt próbából is tehette volna. Meghal, hogy megnézze, hiányzik-e bárkinek. És valószínűleg csak azért nem ébredt volna fel soha, mert belehalt volna, amikor a kísérlet végén kiderül, hogy nem hiányzott senkinek. Egy ember senkinek nem kellett, senkinek nem volt fontos. Így végződött az élete. Amikor megszületett, még nem így volt. Mindenki örült, boldog volt, sírt az anyja örömében, az apja a felhőkig ugrált boldogságában. Félve vigyázták az első lépéseit, boldogok voltak minden szóért, amit kiejtett.
Féltő szemek kísérték az első nap, amikor iskolába ment. Anyja már félórával előbb ott volt, mint ahogy végzett. Megszorongatták, megszeretgették, ha sírt, a könnyeit letörölték. Apja büszkén mutogatta. Az ő lánya. Felnőtt, szép volt, szerették és ő is szeretett. Nagy tervei voltak, egy részét megvalósította, egy része örökre az álma maradt. Voltak álmai. Voltak vágyai. Elképzelte magát, gyerekkori meséinek királykisasszonya volt, képzeletben korona volt a fején, és az a herceg fehér lovon, érte jött. Híresnek látta magát és szépnek, egész élete a csodavárásban telt, hogy ez csak most van így, csak most ilyen nehéz, csak most kell még egy kicsit kibírnia, aztán minden jobb lesz, szebb lesz, jön a csoda, és ő az lehet, aki mindig is szeretett volna lenni. De a csoda nem jött el soha, végig ilyen nehéz lett, az álmok pedig itt értek véget ebben a mosdóban.
Vagy lehet, hogy már kezdetben is nehéz volt. Lehet, hogy rosszul is kezdődött. De hatvan év alatt találkozott másokkal. Akik megszerethették volna. Akiknek fontos lehetett volna. Tett sok jót. Talán voltak gyerekei. Talán nem. Bárhogy volt is, amikor befejezte ezt az életet, úgy ment el a világból, hogy öt napon át senkinek nem hiányzott. Senkinek nem volt fontos, hogy mi van vele. Öt nap múlva úgy találták meg a női mosdóban, mint egy eldobott papír zsebkendőt. Itt meg egy asszony van. Fel kell takarítani. Egy nagy bomló fehérje. Nem idevaló. Szegény asszony mondta volna, hogy elnézést, hogy nagyon sajnálja, hogy bajt okozott, hogy szemeteli a drága kórház mosdóját, munkát ad másnak, bajlódni kell vele. Már így érezte akkor is, amikor az ágyon feküdt, hogy útban van, csak terhet jelent másoknak. Mondta volna most is, hogy ne tessék haragudni kedves, de nem tudta mondani, mert halott volt. Odaadta volna a büfében utolsó fillérjén vásárolt kis csomag kávét a takarítónőnek, hogy kárpótolja azért, mert zavarta a létezésével, hogy nem tudott úgy meghalni, hogy nyomtalanul tűnt volna el. Adna ő borravalót, ha tudna. De nem tud.
Azt hiszem, voltak örömei is ennek a hölgynek az életében, akit hölgynek talán soha nem nevezett senki. Ha nevezte volna, ijedten kapta volna fel a fejét, majd fordította volna el zavartan a tekintetét. És voltak boldogtalan napjai is, azt már jól ismerte. De minden bizonnyal, ez az öt nap volt élete legboldogtalanabb öt napja, amikor öt napig halott volt, és nem hiányzott senkinek. Feleslegesnek érezte magát a világban, még a halálával is csak bajt okoz. Szegény orvosok, szegény kórházigazgató, mindenfélét irkáltak róluk az újságok. Nem akarta, higgyék el, nem akarta, nem akart senkit bántani, senkinek bajt okozni, már be sem kellett volna ide jönnie, hogy ne zavarjon senkit. Meghalt volna ő szívesen az ágyában, ott talán észrevette volna valaki. Csak nem tudta. Higgyék el, hogy nem tudta, hogy pont most fog meghalni, amikor kimegy a mosdóba. Ha tudta volna, el sem indul. Nem keresi ő a bajt.
Ott időzött a teste fölött a lelke, nem tudott elmenni. Vártak rá, de ő is várt. Várt valakit, aki érte jön, aki keresi, akinek hiányzik, akinek fontos, aki rémülten fölé hajol, akinek köszönhet, akitől csendben elbúcsúzhat. Ha nem is hallja. Aki egy könnyet, egyetlen könnycseppet hullat érte. Azért az egy könnycseppért minden megérte volna. Az egész élete, a sok fájdalma, küszködése, szenvedése, minden, amiért élni érdemes, benne lett volna ebben az egyetlen árva könnycseppben, amit elvihet magával, a ráncos, erőtlen, gyenge kezében. A bizonyítékot, amiért élni érdemes, megmutathatja bátran, hogy engem is szerettek. Valaki engem is szeretett. Itt van a bizonyíték a kezemben. Nem éltem hiába. De hiába várt. Öt nap múlva szakszerűen összecsomagolták, veszekedtek fölötte, hogy kinek a hibája, egy probléma volt csupán ott a kövön, nem egy elhunyt ember. Hiába várt, elment üres kézzel. Elment oda, elment ahhoz, aki őt mindig is szerette, aki soha nem hagyta el, és abban a boldogtalan öt napban is mindvégig ott volt mellette. Amikor majd találkozik vele, és szíve szakad, hogy üres a tenyere, nem tud egy csepp könnyet sem bemutatni, nem hozott magával semmit, akkor majd magához öleli az, aki őt soha nem feledte, s ad neki könnyeket. A sajátját, amelyeket érte egész életében hullatott.
Bűnös vagyok, gonosz, mondja az asszony zokogva, lábai előtt összeomolva, de felemeli őt az, aki meghalt érte, meghalt helyette, aki mindenét odaadta, akinek halála még nála is nyomorultabb volt. Életében először boldog lesz az asszony, mert szeretik. Mégiscsak érdemes volt élni.
Karácsony közeledik, amikor minden embernek eszébe jut, hogy szeretetre született. És körülnéz, hogy van-e aki szereti, akinek fontos, akinek hiányzik, aki keresi, akinek szíve szakadna, ha ő meghalna. Akinek könnyeit elviheti magával, ha mennie kell. Akinek a mosolyát, az ölelését, a szeretetét magába zárhatja, amíg maradhat. Gondoljunk azokra, akiket kaptunk, akikért felelősek vagyunk, észrevesszük-e, hogy itt élnek velünk és szükségük van ránk. Csak a mosolyunkra és csak a könnyeinkre. Csak egyetlen kicsi apró könnycseppre.
