A március 15-i ultimátumnak vége, eddig tartott. Orbán közölte, nem kér bocsánatot. „Én úgy vettem, hogy ez egy tréfa. Olyan viccesen hangzott az egész” – mondta. Kitűnő válasz, erre nem is lehet mást mondani. Hiába próbálta javítani a Népszabadság az elhibázott követelést, hogy Orbán „a közoktatás állapota miatt” kér-e bocsánatot, mert ennek legalább lenne valami értelme, de az eredeti kérés arra vonatkozott, hogy „kérjen bocsánatot az elmúlt hat évben megalázott és megfélemlített emberektől”. Csak magát okolhatja, aki ezt kitalálta.
Az a helyzet, hogy egy ilyen parttalan követelést nem lehet teljesíteni. És nem lehet számon kérni sem. Ha most nem kér Orbán bocsánatot „az elmúlt hat évben megalázott és megfélemlített emberektől”, amiatt nem lehet sztrájkot tartani. Nem lehet megmondani, hogy miért sztrájkolunk. Nem Orbán hibája, hogy teljesíthetetlen az ultimátum. Nem azért teljesíthetetlen, mert nem akarja teljesíteni, hanem azért, mert rossz a követelés. Ebben a formában teljesíthetetlen. Hogy Orbán kérne-e bocsánatot bármiért, az ki sem derül, odáig el sem jutunk.
Ami a bocsánatkérést illeti, azt először mindig megelőzi a lebukás és a beismerés. Bocsánatot akkor kér az ember, amikor szembesítik valamilyen konkrét tettével, rábizonyítják, vagy elismeri, és utolsó mozzanatként megbánja és bocsánatot kér. Itt hiányoznak a bocsánatkérés alaki feltételei. Orbán esetében ez azt jelentené, hogy amikor megvádolják, beismeri vagy rábizonyítják a bűneit, akkor fel lehet szólítani, hogy most pedig kérjen bocsánatot azért, amit a magyar nép ellen elkövetett. De anélkül ez tényleg vicc.
Pukli kolléga időutazást hajtott végre, és beelőzött néhány elmaradhatatlan kelléket. Ezért a diktátor elmosolyodik. Röhög egyet, és teljes joggal azt mondja, ezt biztosan viccnek szánta, mert olyan viccesen hangzik. A legszörnyűbb az, hogy igaza van. S amikor felteszik neki a kérdést, nem fél-e attól, hogy akkor emiatt egyórás sztrájk lesz, akkor megint elmosolyodik, és azt mondja, hogy „én jövök dolgozni”. Tökéletes válasz. Ez a legmegszégyenítőbb. Ugyanis ennek az ultimátumnak a nem teljesítése semmiféle erkölcsi felhatalmazást nem ad a sztrájkra.
A „bocsánatkérés-ultimátum” fontos tanulság. Orbántól annyi mindent számon lehetne és kellene kérni, aminek értelme van, hogy felsorolni is nehéz lenne. Kivéve a bocsánatkérést. Előbb rá kell bizonyítani bármit. Nem a bocsánatkérés hiánya az ország legfőbb problémája. Bármilyen bocsánatkérés nem old meg semmit. A bocsánatkérés elmaradása sem, amíg nincs a diktátor leleplezve. Egy jó ultimátumnak éppen az a szerepe, hogy ezt megtegye. Világossá tegye a zsarnok bűneit, és önkényuralmi jellegét. Sztrájkot valós változások és értelmes célok érdekében lehet meghirdetni.
A legfőbb tanulság az, hogy gondolkodni kell. Nem elég fejjel rohanni a falnak. Hiába az oktatás szörnyűséges helyzete, hiába a csapdába esett emberek jogos haragja. Nem elég meghatódni attól, hogy sokan vagyunk a téren. Egy diktatúra megdöntéséhez ész is kell. A diktatúra megdöntését nem segíti, hogy elutasítunk minden gondolkodást, megfontolást, kritikát. Bármi van, az jó, hórukk, adj neki. Nem elég, hogy „valami elkezdődött”. Ez a dolgok érzéki szintje. Stratégiára van szükség. Különben a legjobb ügyek is elvesznek, és a vereségek még nagyobb letargiába süllyesztenek.
Ne szépítsük, a félresiklott ultimátummal Pukli és csapata veszített a tekintélyéből. Rosszabb pozícióból tárgyalnak, mint a bocsánatkérés-ultimátum előtt. Nem gondolkodtak. Nem lehet profi bűnözőkkel szemben úgy harcolni, hogy a következő lépést nem tudják, és a holnapi napra sincs tervük. Ha ez egy jó ultimátum lett volna, akkor Orbán elutasítása után öt perccel el kellett volna indítani a válasz reakciót. De ilyen nincs. Nem igaz, hogy bármit lehet csinálni, csak történjen valami, és bármi történik, vakon lelkesedni kell, mert ez önbecsapás. Nagy a tét, és nagy árat kell fizetni egy-egy hibáért. Az árt igazán, aki ellenségnek nevezi azokat, akik gondolkodást javasolnak. Az nem elég, hogy zúg az éji bogár, mert aztán nekimegy a falnak.
Pukliékat csak az mentheti meg, ha a tévedéseiktől függetlenül a tömeg fenyegeti az ország stabil működését. Ez fenyegetést jelent Orbánnak. Ezek a gyermekded ötletek nem. Ezek erősítik. Nem lehet sokat és nagyot hibázni. Odamenni a Kossuth térre egy kibelezett 12 ponttal, aztán meghirdetni egy ultimátumot parttalan és teljesíthetetlen követeléssel, amelynek nincs közvetlen köze a sztrájkolók követeléséhez, nemcsak felelőtlenség, de ártalmas is. Ha ilyenek miatt elbukik ez a mozgalom, mi lesz utána? A siralomház. Nem voltam jelen a mámoros tömegben, csak elolvastam Pukli úr beszédét, és megdöbbentem. Ilyen felépítetlen, tartalmatlan, rossz beszédet még nem olvastam. A beszédírásnak van technikája, egy beszédnek vannak elemei, van funkciója.
Nem arról van szó, hogy a forma lenne a fontos, távol áll tőlem az értelmiségieskedés. A tartalomról van szó. Elszalasztott lehetőség. Megint ott volt egy erőgép, és nem volt, aki kezelje. Nem felfordulást kellett volna csinálni, nem uszítani, de valami körvonalat adni, kontúrokat húzni, határokat és célokat kijelölni, az igazságokat a világ legszelídebb hangján kimondani, és nem hallgatni el. De itt a szöveg ennek az egyetlen tévedésnek a bejelentésére koncentrált, amit az értelmezhetetlen bocsánatkérés jelent, ezért már a sztrájkfenyegetés, amely kiváló gondolat, már rossz alapra épült. Ezért bármennyire kiábrándítóan hangzik, az ígéretes március 15-e ígéret maradt, a folytatás halva született ötlet. Azért, mert nem gondolkodnak. A baloldalon a gondolkodás tilos, aki gondolkodik, elemez, mérlegel, és nem lelkesedik bármiért, az ellenség. Ez nem Fradi-Újpest meccs. Hanem sakkjátszma.
Most minden azon múlik, hogy az általános elégedetlenség és az oktatás borzalmas helyzete képes-e túllendíteni az ügyet ezen a bukáson. A siker nem azon mérendő, hány kedves és jószándékú ember ment ki a térre, hanem a folytatáson. Sikerül-e túllépni, elfelejteni, valami új fogást találni, a kezdeményezést visszaszerezni, és a megtépázott tekintélyt helyreállítani. Ha sikerül, akkor nincs minden veszve. Ez most már nagyobb részt nem Puklin és társain, hanem az elégedetlen tömegen múlik. De ha Pukliék a facebookozók szintjén gondolkodnak, onnan vett jelszavak szintjén tárgyalnak, akkor ezt hamar agyonvághatják.
Szerintem az is rossz követelés volt, hogy ne Balog tárgyaljon, mert erre azt mondják, hogy ez a kormány. Ezzel a kormánnyal kell tárgyalni. A tárgyalófeleket nem ők jelölik ki. Erre mit mondanak? Hogy velük nem tárgyalunk? Nem lesz igazuk. Vagy ki kell lépni a játékból, hogy demokráciát játszunk. Ha mégis velük tárgyalnak? Vereséget szenvednek. Balognál nincs jobb tárgyalópartner, aki jól kifejezi ennek a bandának a lényegét. Buta, arrogáns, önállótlan, gerinctelen, a legjobb partner, hogy világos legyen az Orbán-rendszer természete és szándéka. Vajon jobb lesz, ha kapnak egy sima modorú, kedves, okos és dörzsölt tárgyalópartnert, aki ügyesen lekezeli a helyzetet, ad néhány kedvezményt, ami a rendszert nem érinti (a pedagógus 12 pontból 11 pont ilyen), és vége? Ha utána haza lehet ballagni? De ez a legkevesebb, ezeket túl lehet élni, de nagy hibák voltak.
Ha Orbán nem szállt volna még el teljesen, és a gőg helyett valami rugalmas gondolkodás maradt volna benne, akkor a tanárlázadás élére áll. Kifúrja onnan Puklit, teljesít a 12 pontból 11 pontot, a maradék 1 pontban egyeztetéseket ígér és elhúzza a végtelenségig. Mert „ő nem áll szemben a tanárok jogos igényeivel, oldjuk meg együtt a problémákat”. Majd az össszes szakma képviselőivel ennek mintájára létrehoznak egyeztető bizottságokat, ahol a másik féllel együtt betonozzák be a diktatúrát, ahol a tárgyalópartnerek öntik hozzá a betont. Ez a mechanizmus maga Mussolini fasiszta rendszere, amely kiküszöböli az ellentéteket az állam védernyője alatt. Ez lenne a pokol kapuja, és egyelőre ez csak Orbánon múlik. Szerencse lesz, ha a konfrontációt választja.
Ha ebben a mederben mennek tovább az események, nagyértékű fogadásokat kötök arra, hogy fél éven belül Pukli István politikai pályára lép. Az elhaló tanárlázadás erkölcsi tőkéjével beáll valamelyik kollaboráns parlamenti párt mellé képviselőjelöltnek, de még inkább saját pártot alapít, majd azzal helyet követel magának a kollaboránsok között a 2018-as választásokra. Az újabb kollaboráns „összefogás” listáján szerez néhány helyet és parlamenti pártként évi százmillió forintos állami támogatást Orbántól. És ha a rendszer ellenfelei nem hajlandók gondolkodni, csak minden megfontolást és figyelmeztetést ártalmasnak minősíteni, akkor az lehet az ígéretes mozgalom vége, hogy egy kollaboráns politikussal több lesz.
Igaz, akkor egy tanár helyzete máris megoldódik.
