Már az első eldöntendő kérdésnél beleszaladt a tisztázatlan problémába a tanármozgalom. Mint a „Szakmának sok, forradalomnak kevés” című cikkemben jeleztem, az alapvető probléma az, hogy a tanárlázadásban két dolog keveredik. Az egyik a szakmai kérdések rendszeren belüli megoldása, a másik a törvénytelen önkényuralmi rendszer megdöntése. A rendszert megdönteni akarók egy része azt reméli, hogy a szakmai elégedetlenség elvezet a rendszer megdöntéséhez. Ezért összecsúsztatnak össze nem tartozó dolgokat, de ez nem működik. Az lehet, hogy a szakmai következmények felgyorsítják a rendszer erózióját, és először csak az anomáliák ellen küzdenek. De a rendszer megdöntésének alkotmányos indokai vannak, és azokat nem lehet szakmai kifogásokkal helyettesíteni.
Ezért amíg szakmai szinten van az elégedetlenség, addig kénytelenek annak szabályait betartani, különben az is lehetetlenné válik. Ha pedig rendszerdöntésre érett a helyzet, akkor nem a szakmai követeléseket kell hangoztatni, és nem lehet a rendszer törvénytelen jellegét eltitkolni, és a rendszer érvénytelen törvényeit nem semmibe venni.
Március 15-én is ebből fakadt minden ellentmondás: a szakmai kifogások a rendszeren belül akarnak jobb munkakörülményeket, ami kezdetben méltányolható törekvés, a politikai szándék viszont a rendszer megdöntése. De amit a rendszeren belül akarnak megoldani, az nem vonja kétségbe a rendszer legitimitását és a törvényességét, ezért a rendszer törvényeinek és szabályainak betartásával kell eljárniuk. Ám a rendszer megdöntését szorgalmazók nem fogadhatják el a törvénytelen rendszer legitimációját, és helyesen teszik, ha az orbáni puccs által hozott törvényeket semmibe veszik, mert azoknak nincs alkotmányos alapjuk. Jogos a polgári engedetlenség.
Vagyis, már az első lépésben beleütköztek abba, hogy el kell dönteniük, mit akarnak. A rendszeren belüli szakmai reformokat vagy a rendszer megdöntését. A szakmai indok ugyanis alkalmatlan a rendszer megdöntésére és nem is vezet el odáig (lásd az első megoldhatatlan dilemmát a sztrájkkal), a rendszer megdöntésének alapja pedig éppen az, hogy az Orbán rendszer törvénytelen és illegitim, a törvényei és az alaptörvénye érvénytelen, amelyeket el kell törölni, ennél fogva az alkotmányellenes sztrájktörvényt sem kell tiszteletben tartani.
A sztrájkolni vagy nem sztrájkolni kérdésre tehát kétféle válasz van: amíg a tanárlázadás a rendszeren belüli szakmai követelések szintjén marad, addig be kell tartani a törvénytelen rendszer törvényeit, és akkor csak úgy sztrájkolhatnak, amit a fasiszta diktatúra alkotmányellenes törvényei előírnak. Ha a tanárlázadás nyíltan túllép a szakmai követeléseken, és a rendszert akarja megdönteni, akkor haladéktalanul és gondolkodás nélkül általános országos sztrájkra kell felhívnia mindenkit, függetlenül attól, hogy ki mit mond.
Ebben az esetben azonban a rendszer megdöntésének alkotmányos indokaira kell cserélni a szakmai indokokat, mert a tanári óraszámok nem legitim okai a rendszer megdöntésének. Ebben az esetben a március 15-én lecserélt 12 pontot vissza kell állítani eredeti funkciójába, az Alkotmányt kell követelni, és Pukli István félrecsúszott ultimátumát a nevetséges (és ebből a tisztázatlan helyzetből fakadó) bocsánatkérés helyett úgy kell módosítani, hogy mivel az Orbán-rendszer alapja a fülkeforradalom, ilyen jogi alapot azonban az Alkotmány nem ismer, ezért Orbán azonnal állítsa helyre a demokratikus alkotmányos rendet, amelyet államellenes bűncselekménnyel megdöntött, különben sztrájk, bojkott és polgári engedetlenség lesz. Ez a rendszer megdöntésének módja és korrekt jogi alapja.
Ehhez azonban el kell dönteni az alábbi kérdéseket: hogy szakmai követelések vagy forradalom, a rendszer legitimációja vagy a legitimáció elutasítása, Pukli érdekvédő a rendszeren belül, vagy forradalmár a rendszer megdöntésének szándékával. Ha nem döntik el, még azt sem lehet tudni, hogy sztrájkoljanak vagy ne, mert az egyik szerint igen, a másik szerint nem. Bármelyiket választják, jó döntés, mert akkor az abban vállalt célok elérésére van esély. A rossz döntés a nem döntés, hogy látszólag szakmaiak a követelések, de valójában politikaiak. A kettő nem keverhető össze, hiszen akkor még azt sem lehet eldönteni, hogy sztrájk vagy nem sztrájk. Ha szakmai, akkor Orbán törvényeinek tiszteletben tartása, ha rendszerellenes és forradalmi, akkor alkotmányos ultimátum és azonnali általános sztrájk.
Minden magból a saját fája származik. Nem lehet öszekeverni a magokat. Más a magja a szakmai követeléseknek és más a magja a rendszer megdöntésének. A szakmai magból nem lesz forradalom, a forradalom magva nem tűri a rendszer törvénytelen kereteit. El is válhat a kettő egymástól, nemcsak vagy-vagy, hanem is-is lehet, csak az nem működik, hogy a kettő egybe van csúsztatva. Ha ez így marad, akkor mindkettő elveszik: se a szakmai követelések nem teljesülnek, sem a rendszert nem döntik meg. Időrendben követheti egymást a kettő, haladhat egymás mellett külön-külön, csak össze nem keveredhet.
Szerény véleményem szerint a március 15-i hangulat, annak ellenére, hogy a kedélyeket lehűtötték és 1848 szellemiségét meghamisították, s egy rossz tartalmú ultimátumot adtak, a sztrájk meglebegtetésével nyitva hagyta az utat a rendszerellenes szándékoknak is. Ugyan a tanári követelések mögött álló tömeg egy része nem támogatja a rendszer megdöntését, de sokan támogatják. Ha nem várnak túl sokat, a mozgalom akár két részre is válhat a fenti logika alapján: a szakszervezetek tárgyalhatnak a kormánnyal, Pukli követelheti az alkotmányos alapok helyreállítását, a törvénytelen rendszer sztrájkjogot sértő szabályainak elutasításával is. Nagy lehetőséget szalasztott el március 15-én, de az idő hamar bebizonyította, hogy a szakmai követelésekkel álcázott rendszerdöntés nem lehetséges, fából vaskarika.
Egyelőre vágni lehet a Magyarország felől érezhető gyávaságot és félelmet. Ami kívülről nézve teljesen érthetetlen.
