Kiemelt hírek

Hogyan vált a vezérkultusz nemcsak politikai konstrukcióvá, hanem társadalmi tapasztalattá? Miért került zsákutcába a magyar politikai élet, és hogyan épültek fel azok a mítoszok,...

Ha lebukik azzal, hogy az adócsökkentés helyett adóemelésre készülnek, akkor bedobja az 5 milliárd forint feletti vagyonok megadóztatását. Ez is a populista propaganda része, ami az irigységre épül: ne arra gondoljon a becsapott magyar ember, hogy hazudnak neki, és majd jól megadóztatják, hanem arra, hogy másokat, a gazdagokat adóztatják meg. Az érzelmekre ható propagandán kívül a bejelentés mögött semmi szakmai megfontoltság nincs: kiket érint ez a bejelentés, mire alapul, milyen következményei lesznek? Becsületes munkával szerzett, és már megadóztatott jövedelmet milyen alapon adóztatnak tovább? A lopott vagyont viszont nem adóztatni kell, hanem törvényesen visszaszerezni, elkobozni. Magyar nyilvánvalóan a fideszes oligarchák irányába terelné ezzel az ellenséges indulatot, de arra nem gondol, hogy eközben magát árulja el: semmiféle rendszerváltás, törvényes felelősségre vonás, vagyonvisszaszerzés nem lenne itt, hanem a rendszer és az oligarchák átmentése. Magyar az adóztatással legitimálná a fideszes oligarchák lopott vagyonát. Mindemellett a leginkább zavaró az erőszakosság, az indulatosság, a gyűlölet, ami Magyar beszédéből, magatartásából és reakcióiból árad. Ez az ember képtelen uralkodni magán, az ellentmondást nem tűri, racionális kritikára vagy kérdésekre indulattal és nem érvekkel válaszol. Aki nincs vele, az ellene. Annak pedig pofa be. Különben Rogán, propaganda, Gyurcsány, óellenzék. Nem ismerős? Megint ez kell? Ez még rosszabb, mint az elődje.

Orosz József tanulmányának utolsó három fejezete arra vállalkozik, hogy új alapokra helyezze a magyar politikai közösségről való gondolkodást. A „Karizma és köztársaság” című fejezet azt mutatja be, miként lehet a személyi lojalitás és a vezérkultusz helyett egy új köztársasági ethoszt teremteni, amely a közös részvétel és a politikai szenvedély erejére épít. A „Narratív politika és karizmatikus uralom” az úgynevezett Dark Enlightenment (Sötét Felvilágosodás) gondolatkörén keresztül elemzi, hogyan szivárognak be a 21. századi populista és autoriter politikákba a vezérközpontú logikák, s miként jelenik meg ugyanez a mintázat a mai magyar nyilvánosságban és Magyar Péter felemelkedésében. A zárszó végül kimondja: a valódi politikai fordulat nem új vezérek felemelkedéséből fakad, hanem abból, ha a társadalom képes lesz túllépni a megváltó vezetők illúzióján, és a részvétel, a pluralizmus és a kollektív felelősség kultúráját választja. Ez a hármas egység nemcsak diagnózist ad a magyar politikai kultúra mélyrétegeiről, hanem utat is mutat: a köztársaság nem a vezér helye, hanem a cselekvő polgárok közösségéé. Ahogy ígértük, a tanulmány hamarosan teljes egészében, e-book formájában is elérhető lesz.

Orosz József tanulmányának következő három fejezete szoros egységet alkot: mindhárom azt mutatja be, miként rögzült a magyar politikai kultúrában a vezérképzet, és hogyan torzítja el a demokratikus alternatíva lehetőségeit. A kollektív emlékezet csapdája című fejezet a magyar történelem feldolgozatlan traumáira – Trianon, megszállások, forradalmi vereségek – világít rá. Ezek a veszteségek kollektív frusztrációt szültek, amelyet a közösség újra és újra egyetlen vezető alakjára vetít ki. Így a politikai lojalitás intézmények helyett személyekhez kötődik, a demokratikus önszerveződést pedig a vezérkultusz szorítja háttérbe. Az Alternatív valóság és a demokratikus alternatíva torzulása azt mutatja be, hogy ez a minta a jelenben is folytatódik. A Tisza Párt és Magyar Péter jelensége nem rendszerszintű megújulást kínál, hanem a NER logikájának ellenzéki újratermelését. A sérelmi politika, a morális binaritás és a bűnbakképzés ugyanazokat a sémákat követik, mint a kormányzati kommunikáció – csak más szereplőkkel. Valódi pluralizmus és deliberatív vita helyett így az alternatív valóság is az autoriter nyelvi és érzelmi struktúrákat ismétli. A most közölt harmadik fejezet a magyar online média szerepét vizsgálja a vezérképzetek megerősítésében. A közösségi média algoritmikus logikája, a véleménybuborékok, a „lájkbajnokság” és a „horse-race” típusú újságírás mind hozzájárulnak a politikai infantilizációhoz és a kritikai diskurzus elsorvadásához. Vásárhelyi Mária elemzései és nemzetközi példák is rávilágítanak: a média gyakran – szándékosan vagy akaratlanul – részesévé válik annak a mechanizmusnak, amely karizmatikus vezéreket épít vagy rombol. Így a függetlenség illúziója mögött sokszor cinkosság rejlik, amely tovább szűkíti a demokratikus nyilvánosság terét.

Orosz József tanulmányának újabb fejezetei három összefüggő jelenséget vizsgálnak: a mélyállam kiépülését, a vezér utáni vágy történelmi és pszichológiai gyökereit, valamint a média szerepét a politikai illúziók fenntartásában. A szerző bemutatja, miként alakult ki Magyarországon egy olyan hatalmi struktúra, amely a formális intézményrendszert a Fidesz érdekeinek rendelte alá: a választási mechanizmus mellett a jogállamiság, az igazságszolgáltatás, a média és az államapparátus mélyrétegei is a politikai kontroll eszközeivé váltak. A tanulmány központi kérdése, hogy Magyar Péter és a Tisza Párt valóban képesek lehetnek-e nemcsak kormányváltást elérni, hanem rendszerszintű fordulatot is hozni. Intézményi garanciák, új alkotmányozás és demokratikus kontroll nélkül minden változás ideiglenes marad – a tét tehát nem csupán a kormányzati váltás, hanem a politikai jövő alapjainak újragondolása. Orosz rámutat, hogy a vezér utáni vágy nem Orbán Viktor korszakának sajátossága: sokkal mélyebb, történelmileg ismétlődő reflex. A magyar politikai kultúrában rendre vezéreket váltunk, nem rendszereket, miközben a demokratikus intézmények gyengék maradnak. A Magyar Péter körüli karizmavezérelt remény sem kivétel, hanem e reflex folytatása. A tanulmány arra is figyelmeztet, hogy a média – különösen az online szerkesztőségek – egyszerre lehetnek a kritikus közbeszéd őrei és a vezérkultusz cinkosai. Ugyanazok a platformok, amelyek karaktergyilkosságot folytatnak bizonyos szereplőkkel szemben, másokat látványosan építenek, így akaratlanul is hozzájárulnak a vezérképzet újratermeléséhez. A fejezetek közös tanulsága: valódi politikai megújulás csak akkor lehetséges, ha a társadalom túllép a „megváltó vezér” illúzióján, és képes önálló, intézményekre épülő önképviseleti formákat kialakítani.

Orosz József tanulmányának újabb fejezetei azt a kérdést járják körül, miért tér vissza újra és újra a magyar politikai kultúrában a megváltó vezér iránti vágy. A szerző rámutat: a vezérkép nem csupán reflex, hanem gondosan felépített szimbolikus konstrukció, amely érzelmi és esztétikai mintázatokon keresztül válik politikai legitimációvá. A politika egyre inkább arcokra és karakterekre épül, nem intézményekre vagy programokra – miközben a társadalom leegyszerűsítő válaszokat keres a komplex világ kihívásaira. Ez a vágyódás nemcsak politikai illúzió, hanem pszichés menedék is: érzelmileg megnyugtató kapaszkodó a bizonytalanság közepette. A kollektív pszichológia így a döntéshozatal egyik fő motorjává válik: a polgár hajlamos saját felelősségét egyetlen vezetőre ruházni. Ezzel azonban a látszólag új alternatívák is gyakran a status quo-t erősítik, hiszen a személyi megoldások helyettesítik az intézményi megújulást. A tanulmány hangsúlyozza: a demokratikus társadalom alapja nem a karizmatikus vezető, hanem a kritikus gondolkodás, a szilárd intézmények és az élő, vitázó nyilvánosság. A „Ha nem ő, akkor ki?” típusú gondolkodás csapdája épp abban rejlik, hogy hamis alternatívát kínál. Orosz József írása arra figyelmeztet: amíg reményeinket kizárólag egyetlen emberhez kötjük, addig a valódi demokratikus megújulás elmarad.

Miért fordul a magyar társadalom újra és újra egyetlen ember felé, mintha tőle várná a megváltást? Miért hisszük, hogy majd jön valaki, aki rendet tesz, felszámolja a korrupciót, megállítja a lecsúszást és erkölcsi megtisztulást hoz? Orosz József tanulmánya ennek a visszatérő vágyakozásnak jár utána: annak a kollektív illúziónak, amely a csalódásokból, a kiábrándultságból és a demokráciába vetett bizalom megingásából táplálkozik. A vezér iránti igény nem csak diktatúrák sajátja. Amikor a demokrácia kiüresedik, intézményei gyengülnek vagy hitelüket vesztik, a társadalom könnyen kapaszkodót keres – és gyakran egyetlen emberben találja meg. Így születik meg a „megváltó” alakja, akit nem csupán megválasztani, hanem követni kell. A tanulmány azt is megmutatja, hogy a karizmatikus vezető figurája nem magától emelkedik ki: tudatosan felépített politikai szerep, amelyet propaganda, kommunikációs stratégia és marketing táplál. A közélet ilyenkor fokozatosan átalakul: a polgárból hívő lesz, a politikából érzelmi azonosulás, a viták helyét pedig a lojalitás veszi át. A most közölt fejezetek azt a folyamatot tárják fel, amelyben a demokrácia lassan nézőtérré változik: ahol már nem alakítjuk a történéseket, csupán tapsolunk – vagy fújolunk. Ez a könyv nemcsak arról szól, mit tesz a hatalom, hanem arról is, mit engedünk meg mi.

A történelem nem ismétli önmagát, mégis bizonyos minták, reflexek és játszmák rendre visszatérnek – más szereplőkkel, új szavakkal, de ugyanazzal az érzelmi és társadalmi logikával. Orosz József "Politikai illúziók és vezérképzetek: az illúzió politikája és a vezérképzet újratermelődése Magyarországon" című tanulmánya azokat a jelenségeket vizsgálja, amelyek sokunkban élnek: hogyan válhat a vezér nem csupán ki- vagy megválasztott vezetővé, hanem közösségi szükségletté, biztonságot ígérő szimbólummá egy megrendült világban. A tanulmány azoknak szól, akik nem elégszenek meg a felszíni politikai események értelmezésével, hanem a mögöttes társadalmi folyamatokat és emberi viszonyokat is meg kívánják érteni. Az Amerikai Népszava hétfőtől kezdve, tematikus csoportosításban, négy napon keresztül közli a tanulmány húsz fejezetét, majd a sorozat végén e-book formában is elérhetővé teszi a teljes művet. Ez a munka nem politikai portré, nem publicisztika, nem politikai kommentár – hanem elemzői megközelítés. A tanulmány vizsgálja, miért keressük újra és újra egyetlen emberben a megoldást, miért bízunk inkább a vezérben, semmint az intézményekben vagy a párbeszédben. Nem hagy figyelmen kívül olyan magyar online sajtóorgánumokat sem, amelyek függetlenségüket hirdetik, mégis cinkossá váltak a vezérképzet és -igény kialakításában. Orosz József következtetése egyértelmű: a vezérkép nem csupán a hatalom eszköze, hanem a társadalom mélyebb válságának lenyomata.

De a program a lényeg helyett mellékes, másodlagos ügyeket sorol fel, amelyek Orbán rendszerében is bárhol elhangozhatnának (oktatás, egészségügy, energia, családpolitika). Ez a program a rendszerváltás megkerülésének programja. Nincs az országnak jogállami alkotmánya, nincsenek független intézményei, de Magyart az aszályhelyzet érdekli. Vicc. Közhelyek mellett ordas hazugságokat is elrejt a programban, miszerint 2035-ig tartana megszüntetni az orosz energiafüggőséget. Egész Európa egy éven belül megoldotta. Már aki akarta. De teljesen felesleges elemezni ezt a "gumicsont" programot, mert nevetséges, komolytalan, légből kapott üres ígérgetés halmaza, hogy senki ne gondoljon a lényegre. Magyar úgy ígérget, mint az életük végéig hivatalban maradt tanácselnökök. Az ígéretei erősen közelítenek a Kutyapárt vicces és önironikus ígéreteihez, a különbség annyi, hogy míg a Kutyapárt örök életet, Magyar 80 éves várható élettartamot ígér. Mi alapján ígéri? Orbánhoz hasonló a határidők meghatározása, hogy semmit ne lehessen számonkérni. Arról nem beszélve, hogy Magyar milyen alapon és milyen jogon akarja megmondani 30 évre előre, hogy milyen legyen Magyarország? Mi köze hozzá? Ha megválasztják, négy évre választják. Az egyik hazugsága az, hogy csak két ciklusban lehet valaki miniszterelnök. De a program alapján ő is egy emberöltőt kíván egyeduralkodóként a hatalomban tölteni. Mint mondta, "nem négy évre, hanem egy nemzedéknyi időre, sőt, amennyire lehet, minél messzebbre" szólóan hirdette meg "új Szent Istvánként" a programot. Itt van egy újabb államalapító király. Magyar még a hatalom közelébe sem került, de már egy nemzedéknyi időre meg akarja határozni Magyarország jövőjét. Ki kérte erre? Milyen jogon? Nem az övé. Mi azt gondolnánk, hogy ez nem egy ember, hanem egy ország feladata. A politikai vezető feladata az, hogy ehhez a jogállami kereteket megteremtse. Aztán majd az ország lakosai eldöntik, milyen országot akarnak és milyen országot építenek szabadon. Megint egy zseni uralkodó akarja boldoggá tenni a nemzetet, hogy helyettük eldönt mindent. Ez Orbán 2.0.

De a legnagyobb hibát harmadszorra azzal követte el, amikor azt a magyarázatot adta, hogy a hivatala közölte: "még várta a hivatalos és részletes tájékoztatást, a megerősítést a Munkács elleni rakétatámadás körülményeiről, felelőseinek és végrehajtóinak kilétéről". Ez a mondat elárulja, hogy az orbáni propagandában még nem volt eldöntött, hogy ki lesz a végrehajtó. Még nem döntöttek a "végrehajtók kilétéről". Miután Szamoa nem jön szóba a lehetséges végrehajtók között, ha nem az oroszok, akkor csak az ukránok lehettek. Ezt a módosítást és utána a magyarázatot nem lehet másképp értelmezni, mint úgy, hogy felmerült annak lehetősége, hogy a magyar kommunikációban ukránok lesznek a tettesek. Annak ellenére, hogy Zelenszkij és az ukrán külügyminiszter is elítélte a támadást. Sulyok lebuktatta az egész bandát, hogy megfordult a fejükben: a Munkács elleni támadást Ukrajnára fogják, ami a diplomáciai szokások szerint csak néhány órával szokta megelőzni a hadüzenetet. Aki ezt kitalálta, ezt a lehetőséget kockáztatta. De meggondolták magukat. Az "orosz béke" felkent európai apostola kevés híján beléptette Magyarországot az oroszok oldalán katonailag is a háborúba. A KGB-s észjárást ismerve az sem kizárt, hogy az egész a Kremlben megtervezett provokáció volt, hogy bevonják a háborúba Magyarországot.