A vallástörténész filozófus „A nagy tengely” címmel foglalta össze Facebook bejegyzésében Orbán Kossuth téri építkezéseit, amelyek egy ember beteg lelkében zajló háború kivetített képei.
Nevet szerzett magának, amikor Nagy Imrének megadta a végtisztességet. Hazudott ott is, alakoskodott, konjunktúralovagként kihasználta a nagy lehetőséget, de legalább elbúcsúztatta azt, akit szimbolikusnak szánt módon, aljasul kivégeztek, s aki három évtizeden át jelképévé vált a diktatúrával szembeni ellenállásnak.
Most, majdnem három évtizeddel később, szimbolikusnak szánt módon, aljasul meggyalázza-megtapossa Nagy Imre emlékezetét, mert most már ő fél és retteg tőle, ugyanúgy, mint elődei, hiszen alakja akár újra jelképévé válhat a diktatúrával szembeni ellenállásnak.
Összegezzünk: a nagy tengely egyik végén a Szabadság téri hazug gyalázat, az angyal kezéből kihullani készülő országalmával, amelyre épp a rettenet jelképe, egy förtelmes, gyilkos sas készül lecsapni: a bűntelen, makulátlan és tiszta magyarság küzdelme a náci Németországgal. A tengely közepén a Nagy Imre helyére visszakerülő elviselhetetlen borzalom, a Nemzeti Vértanúk Emlékműve, amelynek tetején egy kőkoporsó, s a pillér egyik oldalán egy erőtől duzzadó férfialak, aki harcában épp triumfál, s megsemmisíti a sárkányszerű szörnyet: a mindig tiszta, hősies, felszabadító, harcra kész magyarság intemporális küzdelme a bolsevizmussal. A tengely másik végén, a Kossuth tér északi oldalán, Tisza István emlékműve, amelynek tetején egy halálra sebzett oroszlán vívja élet-halál harcát egy hatalmas óriáskígyóval: a magyar hősiesség összecsapása az idegen ármánnyal és összeesküvéssel.
Íme, a XX. század magyar történelme az Orbán-kifestőkönyv szerint.
De van ennek egy szubjektív vetülete is: én az akkor még Ságvári Endre tér 1. szám alatt laktam (mai Vértanúk tere), ide születtem, s itt éltem az egyetem elvégzéséig, közel negyed évszázadon át: itt laktak a szüleim, a családom, ide született a lányom, innen jártam iskolába, gimibe, az egyetemre (2-es villamossal mondjuk 6 percnyi utazás), a könyvtárakba (az Országgyűlési Könyvtár 30 másodpercre, az Akadémiai 3 percre volt), a nagymamám a Kossuth térre vitt rendszeresen sétálni, télen a Rákóczi-szobor jeges márvány talapzatán csúszkáltunk, a Kossuth térbe szinte belenövő Balassi Bálint téren rúgtuk Lacival és Andrással a labdát, a Szalai (máskor Szalay) cukrászda rumos dió fagylaltja és az indiáner volt a két nagy kedvencem, s a Kossuth tér füvére tett pokrócon, a fák tövében heverészett jóllakottan a lányom a reszelt alma elfogyasztása után.
Hogy jött ahhoz, hogyan is merészelte tönkretenni, szétbarmolni, megtaposni gyermekkorom emlékezetét, s beszennyezni azt ócska lelke sötétjének privát harcaival, beteges küzdelmeivel, súlyos pszichózisaival? Felcsúton tegye, amit csak akar, amit az ottani csókosai helyeselnek, s az alattvalói elviselnek. De tönkreverte Budapestet, az otthonomat. Harctérré alakította át, gyilkos, véres és hazug küzdelmek városává, egy ótvar nagy hazugsággá, miközben magának épített egy valóságos elmebaj-kastélyt odafönn, erkélyestől, mindenestől.
Eddig politikai nézeteimből és elveimből fakadóan, mostantól azonban már privátim, személyesen is utálom!
