Felnőttkorba lépett Bartus László kortalan szatírája, a „Fesz van – a Hit Gyülekezete másik arca” című könyv, amely 1999. június 11-én jelent meg. A huszadik évforduló alkalmából néhány részletet közlünk a könyvből, amely hamarosan hasonmás kiadásban újra megjelenik a könyvesboltokban.
Egyházpolitikai futball
Magam sem tudtam, miért, egyszer Németh Sándor különösen a kegyeibe fogadott. Ezt onnan lehetett tudni, hogy a Petrõcz fiúk széles mûmosollyal üdvözöltek, Szekeres Gyuri pedig (mint egy karizmatikus barométer) vállamat átölelve közölte: „Nagyon szeretlek, barátom.” Ilyenkor mindig megkérdeztem: „Valami baj van?”
Ellenkezõleg, a lehetõ legnagyobb megtiszteltetés ért. A baloldali blokkba akarnak ültetni, közvetlenül Németh S. Judit mögé. Egy pillanat alatt felfogtam, hogy megtérésem óta a legkomolyabb kihívás elõtt állok. Életveszélyes hely. Elfogadni épp olyan kockázatos, mint visszautasítani. Aki itt melléfog, egy életre elvágta magát. Én egyébként sem szerettem az elöl ülést („és a piacokon való köszöntéseket”, ahogy Jézus mondta). Fõleg azért nem, mert az elsõ sorokban olyan intenzitással kellett bólogatni a prédikációkra, hogy az ember nem tudott odafigyelni arra, mire bólogat. Ezt hívták úgy, hogy „támogatod a szolgálatot”. Ha az igehirdetés akadozott, és a vezetõ lelkész valami hatásosat akart mondani, hogy átlendítse magát a holtponton („Jézus feltámadt”, vagy ilyesmit), akkor nekünk felemelt kezekkel vissza kellett kiabálnunk, hogy „Halleluja”. Ha erre sem jött semmi gondolat (inspiráció), akkor még egyszer, hangosabban: „Hallelujaaaa.” Németh Sándor innen merített bátorságot igehirdetés közben. Nem is tudott soha másnak beszélni, csak saját, jól bejáratott közönségének. Ahányszor kimozdult a gyülekezetbõl, felsült. Jeruzsálemben – ahol kétezerötszáz gyülekezeti tag vett részt – saját konferenciánkon egyszer sem mert kiállni, mert idegenek is jelen voltak.
De ha igét hirdetett, mindig magáról beszélt. Ha böjtölt fél napot, a prédikáció a csípõs halászlérõl, a finoman fûszerezett, rezgõ húsokról szólt. Németh Sándor ilyenkor kívülrõl fújta Frédi és Béni szövegét a kõkorszaki csülökrõl. Márkus Joe azonosította is az igét: „Frédi levele 2,4.” Ám ha túlette magát, azt kiabálta a mikrofonba, hogy „ne zabáljatok!”. Németh S. Judit elõadásaiból is tudhatták a fõiskolások, hogy éppen mivel viaskodik a Németh család. A zsoltárokban – valami csoda folytán-mindig ezekkel küszködött Dávid.
Ezen az estén Németh Sándor nosztalgiázott. Azokról az idõkrõl beszélt – ahogy a könnyebb érthetõség kedvéért lefordítottuk magunknak -, amikor utolsó normális éveit élte, és földi halandókhoz hasonló, emberi gesztusai voltak. Például megtudtuk, hogy a Fradinak szurkolt. Megrendítõen adta elõ azt a Honvéd-Fradi meccset, amikor kikapott a Fradi, és emiatt õ sírt. (Ilyen pillanatokban tudtam neki megbocsátani mindent. Ilyenkor úgy tûnt, hogy Németh Sándor mégiscsak ember.)
Nem messze tõlem ült egy Emil nevû testvér, akirõl csak anynyit tudtunk, hogy az APEH-nél dolgozik. A vezetõ lelkész emiatt különös figyelemben részesítette. (Úgy félt az adóhivataltól, mint ördög a szenteltvíztõl.) Ahogy a „világban” fontos embereket, õt is elõre ültették. Emil évek óta elõször megszólított, és boldog mosolylyal újságolta: amióta az eszét tudja, Honvéd-drukker. Õ is ott volt azon a meccsen.
– Csodálatos volt. Tichy két bombagólt lõtt a második félidõben – súgta könnyes szemmel.
Megfeledkezve arról, hol vagyok, továbbadtam a poént. Van itt egy ember, aki a Honvédnak szurkolt, amikor a legfõbb tekintély az ellenfélnek. És õk nyertek. Csakhogy nem Márkus Joe állt mellettem, akit Emil látványa önmagában könnyekre fakasztott. Joe ilyen esetekben tudott betöltekezni Szentlélekkel. A „nevetés szelleme”, amit néha órákon keresztül hiába igyekezett ránk hajtani Németh Sándor, percekig rázta. Joe hasát fogta volna a röhögéstõl: milyen ravasz az ördög. De most megdermedtem. Annyira tetszett Emil története, hogy a legalapvetõbb biztonsági szabályokról is megfeledkeztem. Nyomtam tovább a sztorit, egyenesen Németh S. Juditnak.
Õ egy pillanatra megzavarodott. Nem értette, miféle nyílt lázadás ez a tekintély ellen, a kenet alatt prédikált igével szemben, hogy valaki a második sorban Tichy góljainak örül, amikor Németh Sándor, a felkent szolgálati ajándék (és akkor nyilván a Szentlélek is) e gólok miatt sírt. Pillantásából megértettem: felfogta az absoloni helyzetet. Ahogyan a magáról megfeledkezett cingár adóügyesre nézett, világos lett, hogy szegény Emilt akaratlanul feljelentettem. Amikor eszembe jutott, hogy én e szörnyû eseten nevetek, a mosoly talán még most is az arcomon van, jéggé dermedtem. Németh S. Judit tekintetében láttam a viharos egyháztörténetet: lázadások és árulások sorát. A megnyílt földet, a halott Safirát.
De S. Judit szerencsémre félreértette a helyzetet: Emil leleplezése megmentett. Csak erre számíthattam: a Hit Gyülekezete legmegbecsültebb tagjai a besúgók voltak. S. Judit szemének villanásából megértettem, hogy megúsztam, de Emilért aggódni kezdtem. Egy esélye lehetett, hogy az APEH-nél dolgozik. Talán egy átfogó revízió rémképe…
Ezt a mentõ körülményt felismerhette S. Judit is, mert aztán – fagyos mosollyal ugyan, de – megenyhülve közölte: szeretjük azért az Emilt. Az Úrban – tette hozzá, ami nálunk azt jelentette: semmiféle pozitív érzésünk nincs feléd, kötelességünk megtûrni, mert megtértél (bárha Tichy góljainak örülsz, ez még nem annyira biztos), mindenesetre tizedet fizetsz. Vagyis szeretjük az Emilt, ha az Úrban van, és Tichy miatt Krisztus vérén át tekintünk rá, mint az Atya. Legalábbis, míg az APEH-nél dolgozik.
Emil a legnagyobb jellem volt, akivel a Hit Gyülekezetében valaha találkoztam: inkább elment a gyülekezetbõl, de az „új hullámban” nem nevetett, egy mosoly fel nem tûnt az arcán, és Honvéd-drukker maradt továbbra is. Az õskeresztények lehettek ilyenek, akik inkább hagyták, hogy oroszlánok elé vessék, vagy élve temessék el õket.
A futballnak késõbb különös jelentõsége lett. Több öngyilkosságot és a szektakampányt követõen a gyülekezet befelé fordulása oldódni kezdett. Kiderült, hogy nem minden az ördögtõl van. Az egyetemistáknak például javasolták, hogy megtérésük után ne hagyják ott az egyetemet. Ne áruljon mindenki pattogatott kukoricát.
A szekularizációs folyamat egyik gyümölcse a Dávid Kupa, a gyülekezeti focibajnokság lett. A torna sikere azon múlott, sikerül-e Demszky Gábor fõpolgármestert megnyerni védnöknek. Elõtte egyeztetni kellett arról, hogy Németh Sándor most éppen támogatja-e az SZDSZ-t, vagy a kisgazdák felé akar nyitni. (Torgyán akkor még nem volt a Fradi elnöke.) Szponzornak az izraeli légitársaságot illett felkérni, és még véletlenül sem az angolt vagy az ausztrált. Ennek szellemi jelentõsége van: így szállt Ábrahám áldása a Dávid Kupára. De elõbb meg kellett vizsgálni, hogy Németh Sándor akkor a filoszemitizmust hirdette, vagy valami vélt sérelem okán éppen zsidózott. A bizalmi emberek azon dolgoztak, hogy Németh Sándornak legalább egy hírességet beszervezzenek. Tekintélyes azok listája-az MTK-s Illés Bélától a fradista Varga Zoltánig -, akik végül nem jöttek el. Pedig hetekig agitálták a politikus rokonokat, a bokszbajnok Kokót, a Testnevelési Fõiskola rektorát. Végül aztán focizni is lehetett.
Az elsõ néhány évben – félreértve a torna célját – vidéki gyülekezetek nyerték el a kupát. Emiatt a Szentlélek vezetése az volt, hogy a kupagyõztes játsszon szuperdöntõt a budapesti gyülekezet válogatottjával. Németh Sándor csapatába istentiszteleten kellett jelentkezniük azoknak, akik valaha az NB I.-ben vagy az NB II.-ben fociztak.
A szuperdöntõ elõtt a presbiterek a zenészekkel játszottak. A presbitérium edzésre járt. A vagányabbak örültek, hogy végre lelkiismeret-furdalás nélkül játszhatnak. A többiek a futballt olyan lelkészi feladatnak tekintették, mint a betegekért való imádkozást vagy a lelki tanácsadást. Húzódások, ficamok, kisebb szakadások kísérték a szolgálatot. Mindenki hõsiesen szolgálta Isten munkáját, védte a kaput, rúgta a luftokat, mert most ezt akarta az Úr. Németh Sándor (elsõként) már az elsõ edzésen megsérült. Ettõl kezdve kissé bizonytalan lett, hogy a rendezvényt megtartják-e. Meg kellett vizsgálni, van-e értelme a „futkározásnak”. De a kupát vissza kellett szerezni egy kisebb szellemi tekintéllyel bíró vidéki pásztor csapatától.
A zenészek edzésein teológiai kérdések merültek fel. Nevezetesen, hogy a pályán is érvényes-e a szellemi tekintély. Az egyik felfogást Balogh Feri képviselte, aki minden helyzetben csak Soós Istvánnak rúgta a labdát, mert õ volt a legnagyobb szellemi tekintély a pályán. A labda útjának mindig a szolgálati utat választotta. Szentkirályi Gyuri viszont csak neki nem passzolt, mert szegény Soós (a gyülekezeti zsargonban: S.O.S.) Pista volt a legbénább (igaz, a legengedelmesebb is: tisztességgel végigszuszogta az edzéseket. Mint Pál apostol, a mennyei jutalomra nézett). A vita végül Szentkirályi Gyuri javára dõlt el: a zenészek többsége nem feküdt le a presbitereknek (aki mégis, azt Gyuri lecserélte), és megverték a tekintélyeket (ami a lelátón kisebb értetlenséget okozott). Uzoni Péter a zenészeknek szurkolt, ami lázadásnak számított.
A Vidék-Budapest meccsen a papírforma érvényesült. Kell-e mondani, hogy Budapest gyõzött? Az ellenfél edzõje ezt örömmel nyugtázta. Mint mondta: nekik a vereségen kívül minden más eredmény elfogadhatatlan lett volna. (Volt egy csatáruk a Videotonból, aki a saját kapuja elõtt mindenkit kicselezett, de valami érthetetlen oknál fogva soha nem ment elõre. Aki gólt rúgott, gyorsan lecserélték.)
Az igazi focikultusz csak ezután kezdõdött. Felcseperedett Németh Szilárd, Németh Sándor egyszülött fia (Ronaldo). Szilárd kedves gyerek volt, rajongott a futballért. Ezért beiratkozott az egyik neves klub kölyökcsapatába. Csakhogy az elsõ edzés után kiderült, hogy a tinédzserek meztelen nõket nézegettek az öltözõben. A paráznaság kettétörte a bimbózó focistakarriert: Szilárd nem mehetett többé edzésre. Egy darabig az apjával passzolgathatott a kertben, késõbb Petrõcz Levente presbiter feladata lett, hogy megbízható emberekbõl csapatot szervezzen a Szilárdnak.
„Püspök” erre a célra kibérelt egy tornatermet. A biztonságiak három autóval hozták a tizenhárom éves kisfiút, nekünk pedig a megtisztelõ felkérésre azonnal rohannunk kellett focizni. Akik meghallották a gyülekezetben, hogy Németh Szilárddal focizhatok, félelemmel vegyes tisztelettel néztek rám. Jézusra tekinthettek így a tanítványok, amikor lecsendesítette a háborgó tengert.
Két csapatba osztottak bennünket, és elkezdõdött az egyházpolitikai futball. Az elnevezés onnan származott, hogy a labdarúgásnak ez a formája különös szellemi érettséget és egyházpolitikai felkészültséget követelt. Szilárd játékán érzõdött a kihagyott edzések hiánya, ezért jobban ûzte ezt a sportágat elméletben, mint a pályán. A mi feladatunk viszont nem az volt, hogy fölényeskedve éreztessük a naszályi futballcsapatnál szerzett tapasztalatainkat. Egy gyereknek akkor is szüksége van sikerélményre, ha kortársaival nem barátkozhat. A szülei nem azért zárják el a külvilágtól, hogy még gólt se rúghasson.
Ehhez azonban komoly erõfeszítésekre volt szükség, mert az ellenfél kapuja elõtt ácsorgó kis tekintély gyakran az üres kapuba sem talált be. Pedig a kapus – felismerve a találkozó egyházpolitikai jellegét, jövõje szempontjából pedig a mérkõzés igazi tétjét -már idejekorán kivetõdött a kapuból, hogy helyet csináljon a labdának. A bogyó azonban mégis a kapu mellé vánszorgott. Ilyenkor a mi befejezõ csatárunk (Ronaldo) a combjához kapott. Hogy is mehetett volna mellé a labda, ha nem sérülés miatt? Egy Németh nem hibázik. Szilárd kimerevítette a térdét, húzta a lábát, aprókat sziszegett. Rohantak a biztonságiak, percekig állt a játék, akár az Üllõi úton. Szilárdnak hárman gyúrták azt a lábát, amelyik nem találta el a kaput – majd hõsként tért vissza a pályára. Szabadrúgás befelé.
Volt néhány alapszabály. Németh Szilárdot nem illett szerelni. Ha elpattant tõle a labda, az ellenfél játékosának addig volt ajánlatos bukdácsolnia, míg lekezelt állapotban vissza nem juttatta hozzá a tököt. A védelem tisztában volt azzal, hogy a lesipuskást szabadon kell hagyni. Ami feladatunk az volt, hogy minden helyzetbõl neki passzoljunk. Ezután „nem baj, Szilárd, szép volt” felkiáltással azonnal rohantunk hátra, mert máris jött az ellenfél. Ami csatárunk nem védekezett, mert az õ taktikai feladata a gólgyártás volt. Az ellenfél mindvégig aggódva érdeklõdött, hogyan áll a meccs. Nem emlékszem olyan mérkõzésre, amikor ne mi nyertünk volna (bár a lottó ötösöm lett volna ilyen biztos).
Aki félreértette a meghívást, és elkezdett öncélúan focizgatni, legközelebb nem jött. Csak annyit lehetett hallani róla, hogy önzõ szellem van benne, nem közösségi ember, nem jó a „háttere”. A bizalmi emberek már nyomozták, hogy kinél tett bûnvallást. Abból majd megállapítható lesz, milyen démonikus kötelék miatt adott oda-vissza kötényt a kis Németh Szilárdnak.
Engem akkor hívtak utoljára, amikor Marton Gábor, a gyülekezeti székház telefonközpontosa, elsõ egyházpolitikai futballmecscsén tragikus hibát követett el (pedig néhány káprázatos védése után a biztonságiak már cserével is fenyegették). Ahelyett, hogy a futball legelemibb szabályai szerint a másik irányba vetõdött volna, odatette a lábát a guruló labda elé. Csatárunk ilyen váratlan helyzetekre nem volt felkészülve, és átesett a hirtelen megálló bõrgolyón. Mindenki látta, hogy ez a zuhanás igazi: az egyházpolitikai futballmecscsek történetében Szilárd elsõ valódi esése. Világi bíró még csak le sem fújta volna, de a gyerek lent maradt a földön. Riadt tekintetén látszott, nem érti, mi történt. Mióta Németh Sándor az apukája, vele ilyesmi nem fordult elõ.
Mindenkiben meghûlt a vér. Marton Gábor bambán bámult. Én rosszat sejtettem. Még két másodperc volt hátra, hogy kitörjön a pánik. Szekrény Gyuri három méterrõl vetõdött, hogy ledöntse Marton Gábort, és testével fedezze Németh Szilárdot. Szamóca fél kezével biztosította a bejáratot, másik kezével mindenkit eltávolított a biztonsági szolgálat tagjain kívül. Ahogy a közvetlen veszély elmúlt, ápolni kezdték a sérültet. Nem nagyon tudtak mit kezdeni vele, mert egy karcolás sem látszott rajta. Petrõcz Laci a durvaságért keményen megintette Marton Gábort, majd véget vetett a mérkõzésnek.
A székházban vártak az egyházpolitikai szendvicsek és üdítõk. A szerencsétlen telefonközpontosnak fél óra kellett, mire felfogta, mekkora szentségtörés történt. Akkor hosszasan bocsánatot kért a „sérülés” miatt. Németh Szilárd – nemhiába nagylelkû keresztény lelkipásztor fia – kis gondolkodás után, a harmadik megalázkodást követõen azt mondta: „Na, jól van, megbocsátok.”
Mivel interjú helyett rohantam focizni, utána Petrõcz Laci vitt el a helyszínre. A kocsiban mindenki hálát adott Istennek, hogy ilyen szerencsésen megúsztuk a dolgot, bár a papa telefonjától még tartottunk. Számolni kellett azzal, hogy Németh Sándor keresni fogja, ki által jöhetett be a gonosz szellem a pályára, ami még Marton Gábort, Petrõcz Levente kipróbált emberét is megzavarta. Nem volt kétséges, hogy az ördög itt próbált támadást mérni a szolgálati ajándék családjára. Bizalmatlanul tekintgettünk egymásra, vajon ki lehetett a „rés”, akin keresztül bejött az ördög. En fõleg azt vizsgáltam, ki gondolhatja azt, hogy én.
Akkor megdöbbentõ és szokatlan dolog történt. Petrõcz Laci váratlanul kifakadt, mondván: „Én neveljem a Szilárdot egy kis férfiasságra?” Nem mertem ránézni. Ezen a napon Petrõcz Laci nagyot nõtt a szememben. Lehet, hogy ezek a Petrõcz fiúk nem is olyan hülyék, mint ahogyan mutatják. Talán még azt is tudják, hol vannak.
Larry King-show
Az udvaron már órák óta biztonsági emberek irányították a forgalmat. Csak a járdán lehetett közlekedni, késõbb azt is lezárták. A bejárattól jobbra lépcsõ vezetett a fõiskola alagsorába. Az épület alatt hatalmas terem volt, amely kívülrõl nem látható. Németh Sándor itt tartotta bizalmas megbeszéléseit a vidéki vezetõkkel. Néha itt „dolgozott” az imakommandó. A lépcsõt most többen is biztosították. Korábban erre csak akkor került sor, ha fontos politikai döntéseket kellett hozni. (Összeállítani az SZDSZ megválasztandó ügyvivõinek névsorát, vagy ilyesmit.)
A székházat és a fõiskolát kötéllel választották el egymástól. A választóvonalat ott helyezték el, ahol a szomszédos telekre vezetõ út található. Valamikor ez az ingatlan is a gyülekezeti objektumhoz tartozott. A szomszédtól vásárolta meg a gyülekezet, majd a rajta levõ házat felújították. Az épületet eredetileg a székház õrzésére rendelt hívõknek szánták. Ide költözött volna Szûcs Attila református teológus, a székház gondnoka is, aki már tizenöt éve súrolt, takarított és nyírta a füvet, miközben egy ablaktalan szuterénben lakott.
De a terv megváltozott. Petrõcz Levente emberei átalakították az épületet, és a gyülekezet pénzén extra minõségben felújították. A presbiterek csak annyit tudtak, hogy „egy kedves fiatal házaspár” költözik majd oda. Elõször azt hittük, külföldrõl jön valaki. Aztán megjelentek a lakók: Hack Péter diakónus, SZDSZ-ügyvivõ és családja.
Hack Péter lakásproblémáját azért kellett megoldani, mert olyan házban éltek a Böszörményi úton, ahol egy idõs katolikus házaspár lakott felettük. Hack diakónus szerint nagyon kedves emberek, de a katolikus démonok miatt mindvégig erõs szellemi nyomás gyötörte õket. Elõször azt mondták, Hackék csak bérlõk lesznek. Késõbb Hack Péter – halasztott fizetéssel – egy üres telek árán megkapta az óbudai hegyoldalban levõ pazar ingatlant a gyülekezettõl (Németh Sándortól). A vezetõ lelkész utóbb azzal indokolta a döntést, hogy „Hack Péter megér nekünk ennyit”. A kerítésen vágtak egy kaput, Hack Péter azon járt át a gyülekezet székházába, ha Németh Sándor hívatta. Az õrök – és Szûcs Attila – maradtak a szuterénban.
Petrõcz Levente emberei az udvaron most körülvettek mindent. A biztonsági emberek mára Bécsi úton szûrték a forgalmat. A fõiskola épületében suttogva beszéltek, a büfét tilos volt használni. A fõiskolások megértõek voltak (más választási lehetõségük egyébként sem volt). Elfogadták, hogy megéri minden áldozat: „benne lesz a tévében a gyülekezet.” Ezt úgy mondták egymásnak, mintha holnaptól a Hit Gyülekezete székházából közvetítenék a tévéhíradót (amirõl egyébként a vezetõ lelkész körülbelül úgy gondolkodott, hogy az lenne a természetes – ha normálisan mûködne a világ).
Németh Sándor idegesen járkált fel-alá. Izgatottan kérdezte, kik azok az idegenek, akik a tekintélytisztelet legkisebb jele nélkül kábeleket húzogatnak. „Operatõrök” – hangzott a válasz. „Szükség van-e rájuk?” – kérdezte. „Nehéz lenne nélkülük” – mondta Márkus Joe.
A vezetõ lelkész nem szerette, ha idegenek vannak az objektumban. Ide még a gyülekezet egyszerû tagjai sem járhattak be. A számítógépek fontos titkokat õriztek, a megbeszélések „szupertitkosak” voltak. Ha valaki magnóra rögzíti az ott elhangzó imákat, abból az évtized botránya kerekedhetett volna (precedens értékû ombudsmani állásfoglalással arról, milyen eszközökkel lehet más emberek vagy az ország vezetõinek sorsát „befolyásolni”. Hogyan viszonyul ez az alkotmányhoz? És kell-e ezt a tevékenységet állami pénzbõl finanszírozni?). Németh Sándor zárt politikai gyûléseirõl videofelvételek készültek, amelyek vihart kavartak volna a parlamenti patkó mindkét oldalán. Bejátszásuk csemege lenne bármelyik kereskedelmi tévécsatorna mûsorán.
A székház legfelsõ szintjén, a „maciban” (egy hûtõszekrénybõl átalakított trezorban) idõnként tízmilliók hevertek. A pénz nagy részérõl nyilvántartást sem vezettek. Ebbõl lehetett zsebbõl a zsebbe, számla nélküli kenõpénzt fizetni. Ezt a módszert, valami rejtélyes oknál fogva, Németh Sándor különösen kedvelte.
Egy alkalommal az MTV 1 Híradója bemondta, hogy a pápa elismerte a Hit Gyülekezetét. Ennek hátterében az állt, hogy Simon V. László közremûködésével – aki akkor az egyik legfõbb bizalmasa volt Németh Sándornak- százezer forintot kapott a szerkesztõ, aki ennyi pénzért némileg túlteljesítette feladatát. A katolikusok helyreigazítást kértek, amelyet fõ mûsoridõben beolvastak a televízióban. Ebben a püspöki kar élesen elhatárolódott a gyülekezettõl. A minden ízében reszketõ Németh Sándor mániákusan azt hajtogatta, vajon látta-e a mûsort az anyósa Szolnokon. Késõ este telefonáltatott Pozsgay Imrének: „Mit tanácsol, mit tegyünk?” „Semmit” -hangzott a bölcs válasz, amely ezúttal is megakadályozta, hogy Németh Sándor szembevezesse a Hit Gyülekezetét a gyorsvonattal.
A vezetõ lelkész bizalmatlanul figyelte az operatõröket. „A kommunizmusban tanulták ezek a szakmát – mondta. – Hogyan dolgozzak ezekkel? Hiába néznek bele a kamerába, nem tudnak olyat mutatni, mint az amerikaiak.” Amíg az elõkészületek folytak, a vezetõ lelkész folyamatosan azt sugdosta, hogy az amcsik nem így csinálják. Õ járt Hollywoodban. Nem tetszett neki a díszlet, amelyet három napig épített a 110 kilós „Hófehérke” (polgári nevén: Fehér Laci), aki fûtõként és asztalosként szolgálta az Urat. Hófehérkének 120 ezer forintból kellett lepipálnia a Metro Goldwin Mayert.
„Nincs nektek érzéketek ehhez” – mondta Németh Sándor, aki nemcsak a legjobb prédikátor, politikus, futballista, újságíró, férj, kertész és szakács, hanem a legkitûnõbb díszlettervezõ is volt. A szellemi vezetõ jeruzsálemi képet kért a falra, mert arról árad a kenet. A székházból átcipeltette a mûvirágokat a sarokba. Egy másik alkalommal könyvespolcot is hozatott, hogy intellektuális benyomást keltsen a háttér (és a riportalany). Lexikonokat rendelt, de a polc nem bírta, és összedõlt.
Németh Sándor ezután megkérdezte: „Milyen mikrofonotok van?” Azt már félve mutatták meg. „Ezt mondom nektek – tárta szét a karját. – Ilyen mikrofon elé akartok leültetni?” A mûszakiak nem értették, mi a baj. Ilyet használnak a Magyar Televízióban. „Olyan nincs, mint a Larry Kingnek?” – vágta oda nekik Németh Sándor. Nem volt. A levegõ izzott, mindenki a földet nézte.
Az elõkészületek már hetek óta folytak. Ez volt az elsõ alkalom, hogy a Hit Gyülekezete saját mûsort készíthetett a közszolgálati televízióban. Németh Sándornak bombasztikus elképzelései voltak. A bemutatkozást egy történetbe akarta ágyazni, melynek egy része a Ferihegyi repülõtér kifutóján játszódik. Az EL/AL közel-keleti járatával megérkeznek Budapestre a napkeleti bölcsek (Takács Feri, Szekeres, Pajor). Kísérik õket a pásztorok. A VIP váróban találkoznak az angyalokkal. Végigmennek a Nagykörúton, majd a csillag elvezeti õket – korunk Bethlehemébe – a Hit Gyülekezetébe (ahol megtalálják Krisztust). Eközben Pajor Tamás rockénekes evangélista (az Ámen zenekar vezetõje) – a Napkeleti Bölcsek egyike – a pásztorokkal a „Kövesd a fényes csillagot” címû szerzeményét énekli. A pásztorok rappelnek. A gyülekezetben a Napkeleti Bölcsek és az angyalok meghallgatják Németh Sándor zseniális prédikációját, majd azon nyomban megtérnek.
A hívõk nagy izgalommal várták az eseményt. Mint mindig, most is nagyon büszkék voltak a gyülekezetre. Németh Sándor, aki rettegett a nyilvános szerepléstõl, kifelé most is azt mutatta, hogy lábunk elõtt hever a világ. Az egyik istentiszteleten többször elpróbálták a jelenetet, amikor megérkeznek a királyok. A gyülekezetben mindenki megtanulta a dalt, amelyet felkent a Szentlélek. Volt, aki azt hitte, igazi királyok jönnek. Azért lesznek ott a kamerák.
A ferihegyi forgatáshoz engedély kellett, mert Pajor Tamás arra az idõre szerette volna leállíttatni a légiforgalmat (Napkeleti Bölcsek érkezése miatt Budapest nem fogad). A Nagykörutat rendõröknek kellett volna biztosítaniuk hajnali 2 és 4 óra között, amíg a pásztorok vonulnak. A lezárt körút teljes bevilágítása csupán percekre állította váratlan feladat elé az elszánt stábot. Ürömön sikerült szerezni egy tevét, amely ugyan gyakran köpködött, de szigorú munkavédelmi elõírások betartása mellett alkalmasnak látszott arra, hogy megérkezzék Napkeletrõl. Az idomárt be kellett volna öltöztetni pásztornak, mert a teve legutóbb a filmgyárban beleharapott egy statiszta fejébe.
A stáb a háromperces klipet 300 ezer forintból akarta elõállítani. „Szuper, fiúk!” – kiáltotta Németh Sándor a telefonba. Elkezdõdött a szervezés, megindult az imatámogatás: „Uram, Te hatalmas Isten vagy, áldd meg a napkeleti királyokat, a pásztorokat, a tevét. Ürítsd ki Ferihegyet.” Aztán vita alakult ki arról, hogy az autókat elszállíttassák-e a körútról, vagy sem. Néhányan beszervezték a feleségüket is. Ekkor felvetõdött az a teológiai kérdés, hogy nõ lehet-e pásztor. Három hét alatt a produkció csak addig jutott, hogy az igény elment Ferihegyre. Néhány nappal az adás elõtt faxot kapott Németh Sándor: a produkció legalább 750 ezer forintba kerül (az összeg meghatározásakor már figyelembe vették a várható hatást is), de lehet, hogy nem lesz rá elég idõ.
Németh Sándor összeomlott: akkor ne legyen semmi. Felhívta Márkus Joe-t: mondjon le mindent a televíziónál. Joe közölte, hogy Görbicz Tamás sal – a Pajor-produkcióval párhuzamosan – már készítik az alternatív megoldást. Csak egy interjú hiányzik hozzá. Németh Sándor azonban hallani sem akart róla: ha nincsenek Napkeleti Bölcsek, akkor ne legyen mûsor se. Átmeneti javaslatként még felmerült, hogy a teve csak a csarnokba jöjjön be. De ott nem lehetett garantálni, hogy dicséret közben nem harap bele valakinek a fejébe. Esetleg leköpi a szolgálati ajándékot.
Végül, miután Németh Sándor a távkapcsoló segítségével tanulmányozta a televíziózás mûfaját, a megtekintett csatornák alapján úgy találta, hogy õhozzá egy vérbeli Larry King-show volna a legméltóbb. Megszületett a döntés: a CNN mintájára kell mûsort csinálni.
A stúdió elkészült. Az ajtó elõtt sorban álltak a Larry King-jelöltek (akik még nem látták a CNN-t). Németh Sándor tekintete hisztérikusan villogott. A presbiterek menekültek. A vezetõ lelkész elõbb még három asztalt alkalmatlannak talált, aztán összeszorított fogakkal odaült a kamera elé. Elképzelése szerint beszélgetõpartnereivel könnyed, szellemes társalgást folytat majd a teremtett világ megváltásáról. Azok kicsit pimasz, de okos kérdéseket tesznek fel neki. Õ nagyvonalúan visszavág, majd felvilágosítja õket a Menny és a Föld egybeszerkesztésének várható forgatókönyvérõl. Mosolyt erõltetett magára, várta a kérdéseket.
Az elsõ Larry King két perc után repült a székbõl. A második el sem jutott az elsõ kérdésig. A harmadiknak annyira remegett a szája, hogy nem tudta elismételni Németh Sándor után a szövegét. A negyediket nem találták. A vezetõ lelkész le volt sújtva. Nem akadt méltó partnere. „Semmire sem tudlak használni benneteket” mondta. Aztán rájött a megoldásra: valaki kontroll alatt tartja a felvételt. „Erõs kontrollszellemet érzek – súgta Márkus Joe-nak.
– A Takács Feritõl jön.” A többiek fellélegeztek. Németh Sándor odafordult Takács Ferihez: „Te lennél a legjobb riporter. Szaladj haza nyakkendõért.” Takács Feri repült, Németh Sándor pedig kiszólt Petrõcz Levente és Szamóca embereinek: „Ha a Takács Feri megjön, mondjátok meg neki, hogy már elkezdõdött a felvétel. Semmiképpen ne engedjétek be.”
Takács Feri megjött. A biztonság kedvéért hozott a zsebében két másik nyakkendõt is. Az elsõ kordont még áttörte, a másodikon fennakadt. A biztonságiak nagy nehezen a székházba toloncolták, miközben õ azt hajtogatta, hogy félreértés van. Õt itt várják.
A teremben kezdõdött minden elölrõl. Németh Sándor elmagyarázta a riportereknek, hogyan kell kommunikálni. Megparancsolta, hogy csevegjenek. Ezután megpróbált mosolyogni, és hátradõlt. Jött az elsõ. „A Hit Gyülekezete Európa legnagyobb karizmatikus gyülekezete, amelyrõl mindenki azt mondja…” „Állj! Nem jó”- csattant fel a riportalany. Újabb próbálkozás: „Ön elismerten az egyik legjelentõsebb…” „Azt mindenki elismeri…” „Mi a titka annak a fantasztikus…” „Ugye, igaztalanok azok az állítások, miszerint…” „Ön legutóbb fantasztikusan prédikált arról, hogy…”
Németh Sándor egyre idegesebb lett. Larry King nem értette, mi a baj. Úgy beszélt, ahogy eddig elvárták. „Ne tegyetek fel hízelgõ kérdéseket – fakadt ki a vezetõ lelkész. – Ezt világi emberek is nézik. Azok észrevesznek mindent. Abból fogják megítélni a gyülekezetet, amit látnak. Oldottak legyetek” – förmedt rá a riporterekre. Larry King próbálkozott az oldottsággal, de nem sikerült. Németh Sándor megfogalmazta helyette a kérdéseket: „Azt kérdezd, amit más megkérdezne: honnan van a gyülekezetnek annyi pénze? Nem csalás, amit ön csinál? Nem a hatalom és a pénz mozgat itt mindent? Nem varázsolja ön az embereket? Nem okkultizmussal, tömegpszichózissal manipulálja a hívõket? Nem terrorizálja ön az embereket? Nincs elnyomva a hívõk személyisége?”
Larry King megmerevedett. Az õ agyán is végigfutott néhány kérdés: „Ez az ember tudja, hogy a világiak megbotránkoznának, ha tudnák, mi folyik itt? Velünk mégis elhiteti, hogy ez a normális? Kívülrõl látja, mekkora barmok vagyunk? Tudja, hogy mit csinál, mégis ezt teszi? Hát nem az emberi gyengeségét kell elviselnünk ennek a kibírhatatlan embernek, hanem a tudatos szemétségét?”
Larry King tekintete egy pillanatra elsötétült. Németh Sándor azonnal reagált: „Értsd meg, így gondolkodik a világ.” Larry King megnyugodott: csak megkísértette az ördög. A gonosz mindig Isten legnagyobb embereit támadja. De Németh Sándor kérdéseit nem tudta feltenni. Larry King gyomra remegett. Izzadt, lehajtotta a fejét. Feladta.
Németh Sándor megállapította, ez nem Amerika. Ezért ilyen
gyenge a magyar tévé. Végül átvágta a gordiuszi csomót: szembe-
fordult a kamerával, és frontálisan elmondta, amit akart. Mondani-
valója végén fölidézte azt az esetet, amikor személyesen látta Jé-
zust. Imádkozás közben leesett a földre, berepült a sarokba a barát-
jával együtt. Akkor megjelent neki Jézus, akit fehér ruhában látott.
Ezt a történetet ismertük. Németh Sándor elõttünk mindig ezzel támasztotta alá, hogy Isten embere. Jézus személyes megjelenését úgy tekintettük, mint apostoli elhívásának pecsétjét. Arra épült a kultusza, hogy megjelent neki Jézus. Ha nehéz volt a helyzetet elviselni, arra gondoltunk: Jézus személyesen szólt ennek az embernek, és szemtõl szembe hívta el õt. Csak késõbb tudtuk meg, hogy Tallér János, az esetnél jelen lévõ barát másképp emlékezett. A gyülekezetbõl kivált vezetõknek elmesélte, hogy nem repült senki a sarokba, nem gurult senki az asztal alá, és senki nem látott semmit. Németh Sándor sem beszélt akkor arról, hogy jelenése lett volna. Csupán letérdeltek, és megvallották bûneiket.
A vezetõ lelkész a televízióban mást mondott. „Kristálytiszta volt…” – idézte fel a látomást. A kamera mögött ott állt az összes Larry King. Lélegzetvisszafojtva hallgattak, és mindnyájan nagyon szennyesnek érezték magukat.
Márkus Joe és Görbicz Tamás elkészítette a filmet. Átvétel elõtt a presbiterek a vágóképeket kiválogatták: ne legyen köztük olyan, amelyen látszik valaki, aki már elment a gyülekezetbõl, vagy akit Németh Sándor nem kedvel. Azokon nem mozog a Szentlélek. Márkus Joe – aki biztosra akart menni – gyakran áthívta a kiskapun Hack Pétert. Neki volt a legjobb szeme ehhez.
A székház dolgozói együtt nézték az adást. Hack Péter átsétált a szomszédból. Megszólalt a rádió adóvevõ: „Fészek, jelentkezz!” Németh Sándor volt. Nem nézte a mûsort (soha nem merte magát megnézni. Sztár szeretett volna lenni, de elviselhetetlen kisebbrendûségi érzés gyötörte). Várta a jelentéseket. Az emberek sorban álltak a rádiónál, mindenkinek volt valami dicsérõ észrevétele. Morvay Péter már azt is tudta, hogy nagyon magas volt a nézõszám, és igen pozitív a fogadtatás. Igazi áttörés. Elégedett volt a mester.
Joe és Gerlice néhány hónap alatt felépített egy önálló stúdiót. Elintézték, hogy negyedévente legyen mûsora a gyülekezetnek. (A vallási mûsorok fõszerkesztõje túl akarta élni a szociál-liberális kormányzatot is…) A Hit Info egyik számában megjelent egy jó bizonyság: „a Hit-köznapok mûsorának sugárzása alatt szülei nagy örömére megszületett N. P. (3300 gramm, 53 cm).” Németh Sándor közben elfogyasztott minden riportert. Még Hack Péterre is sor került: a vezetõ lelkész szerint õ sem volt jó, mert „a Péter nagyon száraz ember. Merev sváb, aki nem tud kapcsolatot teremteni (ne mondjátok meg neki)”. Különben is „sok SZDSZ-es démont hozott a felvételre”.
A Hit TV sikerágazatnak számított, de megítélése idõnként hullámzó volt. „Csak költik a pénzemet – mondta egyszer Németh Sándor. – Az én pénzemen szórakoznak.” Az elkészült filmeket a vezetõ lelkész gyerekei minõsítették. Szerinte jobban értenek hozzá, mint az egész presbitérium. Márkus Joe-ban – bár a szakma fiatal tehetségnek tartotta – nem bízott: a háta mögött ósdi ízlésû kommunista tévésnek nevezte. Nem olyan, mint Spielberg. „Láttad a filmet, Szilárd? – kérdezte Németh Sándor a tizenkét éves fiától. – Jó?” A válasz eldöntött mindent.
Ez már elõrevetítette a jövõt. Németh Szilárd különös érdeklõdést mutatott a média iránt. Tizenháromévesen a gyülekezeti újság rovatvezetõje lett. A rádióban mûsorvezetõ. Egy idõ után már úgy éreztük: a háttérben õ a fõnökünk. „Mit tudhat ez a gyerek, amit mi nem?” – kérdezte egyszer Márkus Joe. „Azt – válaszoltam neki -, hogy itt minden az övé. Az apja kiküldi ami adományainkból meg a befizetett tizedeinkbõl egy évre Amerikába. Elsétál egyszer a CNN elõtt, és õ lesz az angolszász médiaszakember. Mi pedig itt maradunk, és mi leszünk a kelet-európai, posztkommunista bunkók. Ezt tudja ez a gyerek. És ez nem kevés.”
Fesz van
Németh Sándor két napja eltûnt. Nem gázolt belém, nem helyezett nyomás alá, naponta csupán háromszor-négyszer hívott. Beteg? Amerikába ment? Morvay kibökte, hogy Camp Davidben van. Mit csinál ott ilyenkor? Hideg van. Csak nem Bibliát olvas? De jó lenne
– futott át rajtam a borzongás (hátha talál benne valamit az irgalomról). Ezt a lehetõséget hamar elvetettem: a Bibliától már elszokott. Azzal nem tölt el két napot.
Megcsörrent a telefon. A gyomrom összeugrott, a fejemre zsibbadás jött, súlyos depresszió és félelem szállt rám. Ez õ. Az Isten embere.
– Le tudsz jönni Camp Davidbe? – kérdezte.
– Természetesen.
– Czingiszer Imre nálunk van. Rögtön indul, felvesz a székházban. Az Opus Dei-rõl szóló könyvet olvasom. Elképesztõ, ami ebben van. Eddig nem értettünk semmit. De most megvan a kulcs. Tegyetek félre mindent, errõl szól az újság e heti száma.
Szorongás vett rajtam erõt. A világi közvéleménynek szánt közéleti lapunk (a Hetek) újabb világösszeesküvést leplez le (az általunk kiadott könyv alapján). Következik: az Opus Dei. A szerzõ ezúttal is – Németh Sándor (mértéktartó írás lesz). Természetesen most is álnéven (az alapító-fõszerkesztõ akkor már hetente írt álnéven egy-egy kolumnát). Lassan megértettem, lapunk arculata most rajzolódik. A Hetek vonásai kezdenek kísértetiesen Németh Sándorra (és fõleg Németh S. Juditra) hasonlítani.
Legyõztem a világias reflexeket. Utasítottam mindenkit, hogy az iraki vegyi fegyvereket felejtsék el. Koszovó ejtve. A pedofil bécsi püspök az lehet, mert arról minden számban adunk (minden héten keresi a fõszerkesztõ, és zabálja az olvasó). Izrael – mint mindig – címlap (ide jön vissza az Úr). De a földrengés nem téma. A bõsi vízlépcsõ elhalasztva.
Hiába. Sokat kell még tanulnom – roskadtam le egy székre. Pedig már azt hittem: sikerült teljesen alárendelnem magam a vezetõ lelkész gondolkodásmódjának. Mindent megtettem, hogy sikerüljön. Annyiszor megfogadtam: „Bemegyek a kenet alá. A fõszerkesztõ szellemi ember, nekem nem a világiak vakságát kell követnem.” Németh S. Judit hatrészes Izrael-sorozata után úgy éreztem, engem már meglepetés nem érhet. Fel sem tûnt, hogy a kultúra rovatban csak olyanok írnak filmkritikát (például Németh Szandra), akik nem látták a filmeket. A Hitélet rovat tervére (amellyel befogtuk az Új Magyarországot, és megközelítettük az Új Demokratát) szemem se rebbent. De az Opus Deire – bevallom – nem számítottam. A témaválasztás a Hit Info (és Csontos Jenõ) legszebb napjait idézte. Lehet, hogy egy keretesben idézünk majd az Albertóból.
Már alig emlékeztem arra, hogy Németh Sándor egy mértékadó polgári lap szerkesztésére kért fel. Azt a célt tûzte maga elé, hogy egy év alatt lekörözi a Népszabadságot. Szép dolog az ambíció – gondoltam, és felépítettem egy szokványos szerkesztõséget. Nem tudtam, hogy más lesz a taktika: saját pályánkon verjük majd meg a Magyar Hírlapot. Abban kerekedünk fölül, amiben õk a leggyengébbek: a szellemi látásban. Az Opus Deirõl õk még csak nem is hallottak. Nem tudják, mi az a „Babilon misztériuma”. Az „Antikrisztus”-ról talán még egy írást sem közöltek. Nálunk havonta van három. Ebben gyõzzük le õket. Hírek helyett próféciákat adunk. Ezzel hódítjuk el az olvasótábort.
Késõn jöttem rá Németh Sándor ravasz taktikájára. Elkövettem azt a hibát, hogy a világi hírközléssel próbáltam felvenni a versenyt. Felültem olyan maszlagoknak, mint tárgyilagosság, tényszerûség. Ezért nem bukkantunk rá az Opus Deire. Hiába rendeltük meg a napi MTI-híreket, szereztük be a külföldi hírügynökségek anyagait, állítottunk embereket a külföldi lapokra, a hírtelevíziókra. Riportereket küldtünk a parlamentbe (feleslegesen, mert ott volt lapunk vezetõ munkatársa: Hack Péter). Ott voltunk a belpolitikai eseményeken, külföldi tudósítóktól rendeltünk cikkeket. Kiguvadt szemmel figyeltük a CNN-t, amely folyamatosan ment a szerkesztõségben. De sehol nem hozták az Opus Dei aktuális ármányait.
Azért nem, mert azt mi fogjuk leleplezni. A szellemi látással tudjuk megelõzni az amerikai és a magyar riválisokat. Németh Sándor elképzelése az volt, hogy majd utánunk jön a világ. (A lap szlogenje: „Hetekkel a világ elõtt.” Ezt a gyülekezeti intrikusok késõbb megváltoztatták: „Retekkel a virág elõtt.”) A vezetõ lelkész szerint nem kell ahhoz riportereket küldeni a Föld minden zugába, hogy tudjuk, mi történik. Prófétikus látás kell hozzá, ami nálunk megvan. Így lett közéleti lapunkban a hét legfontosabb eseménye az Opus Dei (végül is Németh Sándor ezen a héten vette kezébe a róla szóló könyvet).
Testi módon a CNN-bõl vártuk a szenzációt, de nem onnan jött. Bámultuk a BBC-t, pedig „azok nem tudnak semmit”. A hiteles forrás karnyújtásnyira volt tõlünk, és észre sem vettük. Az információ a legmegbízhatóbb helyrõl származott: a „Vatikán titkos ügynökei: Opus Dei” címû tényfeltáró könyvbõl, amelyet a gyülekezet be sem jegyzett, illegális kiadója jelentetett meg. Az orrunk elõtt volt a hét eseménye, és elmentünk volna mellette. Még jó, hogy volt egy hírérzékeny fõszerkesztõnk, aki észreveszi az ilyesmit.
Azonnal hozzáláttam, hogy pótoljam a mulasztást. Morvay Péter már írt egyszer a témáról (talán a fordítás elõtt álló könyvbõl) a Hit Infóban. Eszerint az Opus Dei világi („szerzetes”) rend, amely nem látható. Tagjai a katolikus egyházra esküsznek fel, de világi foglalkozást ûznek. Beszivárognak az államhatalomba, a gazdasági életbe, a politikai pártokba, a pénzvilágba. Ezeken a helyeken érvényesítik Róma világuralmi törekvéseit. Õk a Vatikán titkos ügynökei. A jezsuiták földalatti szervezete.
Az ajtóban megjelent Czingiszer Imre, Németh Sándor sofõrje, egyik legbelsõ szolgája. Õ járt néha bevásárolni, szállította a családot. Olykor vigyázott a házra. Kértem, várjon egy percet, amíg jelzem a feleségemnek, hogy – az Úr kiismerhetetlen akaratából -ma sem megyek haza. Amint letettem a kagylót, kipillantottam az ablakon. Nem láttam a Ford Mondeót. Nyilván legurult a ház elé. Kimentem az udvarra, de nem láttam sehol. Nem volt az utcán se. Felmentem a parkoló végébe, egészen Hack Péter házáig, de ott sem volt. Visszatértem a székházba, és megkérdeztem az ügyeletest:
– Jól emlékszem, hogy Czingiszer Imre járt itt, és én beszéltem vele? Vagy ez tegnap volt?
– Nem – válaszolta -, most járt itt az Imre, de azt mondta, hogy elindul vidékre.
– Valamirõl megfeledkezett – mondtam. – Rólam. Azért kellett bejönnie, hogy engem elvigyen.
Nyilván nem felejtett el – gondoltam. Kimentem az utca végére, de ott nem volt. Lehet, hogy lement a Bécsi útig. De ott sem volt. Talán csak nem látom. Felhívtam az ügyeletest:
– Van mobiltelefonja az Imrének?
Csengettem. Czingiszer felvette. A háttérben motorhang.
– Hol vagy, Imre? Itt állok a Bécsi úton.
– Elindultam. A Margit Kórháznál járok.
– De Imre. Nem vagyok a kocsiban. Engem kellene levinni.
Nem tudtam várni – mondta Czingiszer Imre. – Már így is fesz van. Még a Sándoréknál voltam, amikor telefonált a Judit, hogy induljak. Éreztem a hangján, hogy már feszültség van.
– De Imre – mondtam -, még nagyobb lesz a feszültség, ha megérkezel, és nem vagyok a kocsiban. Sándor engem vár. Nem tudja megírni a cikkét, ha nem megyek le. Pedig azért van ott. Még a számítógépet sem tudja bekapcsolni.
– Nem tudsz lemenni vonattal?
– Mire leérek, a lap kijön a nyomdából. Ötszáz méterre vagy tõlem. Gyere vissza értem.
– Azt nem lehet – mondta Czingiszer Imre. – A Judit telefonált. Érzem, hogy fesz van. Padlógázzal megyek, nem fordulhatok meg. A Judit azt mondta, induljak. Akkor nem mehetek visszafelé.
– De Imre – mondtam. – Nem látnak. Nem veszik észre, hogy visszajöttél. Nem tudják, hogy elindultál vagy sem. Nincs kamera. Ezt az idõt behozzuk.
Nem lehet. Ezt már nem tudjuk behozni, mert én így is teljes sebességgel megyek. Nem fordulhatok vissza. Ha utolérsz, felveszlek.
Letette. Mentõ ötletem támadt. Hívtam Morvay Pétert:
– Péter. Van egy ügy, ami nincs a kenet alatt. Sándor vár Camp Davidben, de Czingiszer Imre elindult. El kell érnünk. Az Opus Deirõl kellene cikket írnunk. Betett az ördög.
Morvay Péter az Opus Dei hallatán megértette a tét nagyságát. Az utolsó idõkben, az Úr visszajövetele elõtt kiélezõdik a küzdelem Isten országa és a Sátán királysága között. Lehet, hogy az Opus Dei adja majd az Antikrisztust. Figyelmeztetni kell a világot. Ha nem sikerül, annak beláthatatlan következményei lehetnek. Már így is ötszáz méter hátrányba kerültünk. A Vatikán leleplezése került veszélybe. Ha nem lépünk idóben, beülnek a jeruzsálemi Templomba.
Egy perc múlva Morvay Péter csikorgó kerekekkel kivágódott a Bécsi útra. Nem állt meg, csak lassított. Kicsapódott az ajtó. Ahogyan egy kaszkadõrbemutatón láttam, beugrottam a száguldó autóba. Nekiestem a mûszerfalnak. „Azt hiszem, eltört a térdem” – mondtam sziszegve. Morvay gázt adott. Csengettem Czingiszert:
– Imre. Mögötted vagyunk. Várj meg.
– Nem tudok lassítani. Értsd meg, hogy fesz van. A Judit már másodszor telefonált.
– Imre. Nem látják, ha megállsz. Nem tudok az egyik mozgó autóból átugrani a másikba.
– Próbáljatok megelőzni.
Letette. Akkor mi lesz, ha megelõzzük? Ugorjak rá a szélvédõre? „Hova kerültem? – tûnõdtem magamban, miközben megpróbáltam kiegyenesíteni a lábam. – Nem mer megállni. Kik ezek az emberek, hogy 100 km-re tõlük a sofõr nem mer megállni?” Morvay áthajtott a piroson. Már láttuk a Mondeo hátulját.
– Imre. Itt vagyunk mögötted. Ha belenézel a visszapillantó tükörbe, bennünket látsz. Állj meg, csak egy pillanatra.
– Lassítok.
– Az nem elég, mert mire kiszállok innen, addig lemaradok. Nem tudlak utolérni futva, mert beütöttem a térdem. Lehet, hogy eltörött.
– Azért kellene megelõzni.
– Nem tudunk, a Mondeo gyorsabb.
– Jó. A Kolosy téri templomnál megállok. Ha tíz másodperc alatt odaérsz, rendben. Ha nem, akkor indulok. Már így is nagy lesz a késés. A Judit már kétszer telefonált.
– Rendben. Állj meg. Nem fogjuk megmondani.
A járókelõk azt hitték, filmet forgatnak. Keresték a kamerát. Morvay teljes gázzal bevágódott Czingiszer mellé. Fejjel beleestem a szélvédõbe. Menet közben kiugrottam. Czingiszer Imre elindult, de már fogtam az ajtót.
– Nem látnak, Imre – kiáltottam, és futottam a kocsi mellett. Igyekeztem páros lábbal beugrani az autóba. Az ajtó berántott.
A kocsiban egész úton nem beszéltünk. Imre izgult. Éreztem, hogy fesz van. Végig döngettük az utat. Inkább becsuktam a szemem. Camp Davidben Németh S. Judit várt bennünket, de még negyedórát elbeszélgetett – nyilván az Úrról – a kertben (akárcsak Éva az Édenben). Aztán lassan elindultak. Czingiszer Imre háromszor kért bocsánatot, hogy késett. „Autóval jöttünk, nem repülõvel” – dünnyögtem magamban, és besántikáltam a hallba.
Németh Sándorral egész éjjel dolgoztunk. Az Opus Deirõl szóló könyvbõl diktált tollba fejezeteket. A leleplezõ mû szerint ami aljasság elképzelhetõ, azt a katolikus világi rend elkövette. Kezükben tartják a világot. Mindenhol jelen vannak. A rendbõl kilépni nem lehet, beépültek a politikai hatalomba. A rend tagjai abszolút engedelmességgel tartoznak a jezsuita generálisnak. Németh Sándor óriási élvezettel olvasta a mûvet. Észrevettem, hogy egyes pontokon a rend tevékenysége kísértetiesen emlékeztet a Hit Gyülekezetére. A vezetõ lelkész olvasás közben többször felsóhajtott: „Van mit tanulnunk a jezsuitáktól.”
Hajnali háromkor a fejem néha ráesett a számítógép billentyûire. Akkor már harmadik napja nem aludtam. De nem akart vége lenni a cikknek. Emlékeztettem Németh Sándort, hogy a szöveg mennyisége már most sokkal több, mint amennyi egy oldalra elfér.
– Nem számít – mondta. – Annyi oldalon közöljük, ahányra kifér.
Azon tûnõdtem, miért kell a könyvet még egyszer, újság formájában is kiadni.
– Egy napilap formátumú újságban viszonylag ritkán jelennek meg több oldalon át húzódó cikkek – próbálkoztam.
– Nem kell nekünk mereven ragaszkodni a formákhoz -közölte a fõszerkesztõ. – Átléphetjük a magunk által állított szabályokat.
Feladtam. Lehet, hogy a következõ héttõl megszûnnek a rovatok is. Jószerivel úgyis a Németh család írta valamennyit. Majd folyamatosan beömlesztjük a szöveget az újságba. Talán még tördelni sem kell.
Hajnali négykor Németh Sándor a hallba irányított. Adott egy plédet, és engedélyezte, hogy a bõrkanapén feküdjek, amíg õ alszik az egyik szobában. Azt hittem, azonnal mély álomba zuhanok. De furcsa zajra lettem figyelmes. Tõlem nem messze mûködött a belsõ szökõkút. Aranyhalak úszkáltak benne. Folyamatosan csobogott a víz. Éppen olyan hatást keltett, mint amikor az úttörõtáborban vizet csurgattak az ember füle mellett. Nálam ez mindig bevált. A bõrkanapéra gondoltam. Mi lesz, ha nem ébredek fel, a biológiai reflexeim pedig mûködésbe lépnek?
Elõször azt kerestem, hol lehet a szökõkutat elzárni. Aztán arra gondoltam, leengedem a vizet. De akkor megdöglenek az aranyhalak. Mi lenne – töprengtem -, ha kihalásznám a halakat egy edénybe, és úgy engedném le a vizet? A csobogás nem múlna el. Visszafeküdtem, és igyekeztem nyitva tartani a szemem. Úgy éreztem, mintha egyre jobban erõsödne a csöpögés. A várt hatás nem maradt el. A mosdót nem mertem használni, mert felriaszthatja a szolgálati ajándékot. Nem kockáztathattam meg. Azt hittem, szétdurranok. „Hülye Rapp Attila a csehszlovák regõs táborban” – tolultak a kínzó emlékek az agyamba. Hajnali öt körül úgy éreztem, hogy a hatodik osztályos Rapp Attila ott áll nagy fülekkel, fekete klott gatyában a bõrkanapé mellett, és két vizes pohárral a kezében vigyorog rám.
Odakinn világosodott. Németh Sándor felkelt.
– Jól aludtál? – kérdezte.
– Igen – mondtam. – Remekül. Használhatom a mosdót?
– Ott van jobbra.
Minden lépés egy örökkévalóság. Csodálatos hajópadlón lépkedek. Ez nem ázhat el. Sikerült, elértem az ajtóig. „Halleluja -mondtam õszinte hálával a szívemben. – Dicsõség az Úrnak.” Szorongásom azonban nem múlt el: attól féltem, hogy perceken át elnyomom a szökõkút csobogásának zaját (amely annyira nyugtatja a szolgálati ajándékot, különösen ilyenkor, reggel). Megnyitottam a vízcsapot, hogy fedezzem magam. „Csak nem hiszi, hogy zuhanyzok?” – kaptam fel a fejem.
Hazafelé nyitott szemmel aludtam. Németh Sándor igyekezett közvetlen lenni, mintha barátok lennénk. Teljesen úgy viselkedett, ahogyan emberek szoktak egymással. De már nem ültem fel ennek. Pavlovi reflexeim ellenálltak. A közvetlenség után mindig belém állította a „kést”, vagy szemrebbenés nélkül átgázolt rajtam. „Ha nem harapok rá a kockacukorra – gondoltam -, jobban megúszom a korbácsot is.” A vízumkérelmem akkor már ketyegett az amerikai konzulátuson. „Menekülni, bárhová – ez járt a fejemben. – Túlélni valahogy.” Barátságos voltam, de a szívemet, azt már nem nyitottam meg.
Reggel nyolcra érkeztünk Budapestre. Németh Sándor délelõtt tíz órára elõadást hirdetett, amelyen a kommunikációról beszél majd. „Várlak tízre” – mondta, és elváltunk.
A fõiskola alagsorában várakozott a teljes gyülekezeti elit. Németh Sándor rövid bevezetõ után a tárgyra tért: „Ha nem lehet veled kommunikálni, akkor te beteg ember vagy. Torz a személyiséged. Nem tudod kifejezni magad. A benned levõ érzéseket magadba fojtod. Képtelen vagy megnyílni a másik ember elõtt. Alkalmatlan vagy arra, hogy megfogalmazd a gondolataidat. Tudd meg, hogy beteg a lelked. Démonikus.” És így tovább, mintegy két órán át.
Többen óvatosan rám néztek. Mindenki tudta, hogy rólam beszél. A janicsárképzés forgatókönyve szerint most össze kellett volna omlanom. Majd még készségesebbnek lennem a tekintély felé. De ezen már túl voltam. Akkor már többen tudták, hogy nem kapok levegõt. Odahajoltam az elõttem ülõ Piszter Ervinhez: „Szerinted én nem tudok kommunikálni? Betegesen introvertált típus vagyok? Nem tudom a gondolataimat és az érzéseimet kifejezni? Akkor most elõremegyek, és kifejezem az érzéseimet: szétverem a pofáját ennek a szemétládának. Metakommunikatíve.” Lefogtak. Németh Sándor csak mondta tovább.
A kommunikációs tréning végén az engedelmes hívek messze elkerültek (Szekeres Gyuri véletlenül sem mondta, hogy „nagyon szeretlek, barátom” – nehogy meglássa a vezetõ lelkész). A többiek csendben kitartást kívántak. Kozma Napsugár és a szerkesztõség több ifjú munkatársa mélyen felháborodott, és nagyon megbotránkozott. Õk látták, hogyan készül a Hetek. Látták mûködés közben a zseni fõszerkesztõt is. Nyugtatgattam õket: „Nem így gondolta a Sándor.”
Közben Szamóca hívott telefonon. Üzeni a Sándornak, hogy a feladatot végrehajtották: megtalálták a jezsuiták központját, az Opus Dei feltételezett magyarországi székhelyét. Megfigyelés alatt tartják a házat. Úgy álcázzák a katolikusok, mintha csak két egyetemista lakna ott. „Ne mozduljatok onnan – mondtam. – Szekrény Gyuri feküdjön keresztbe a kapuban. Amikor a pápa bemegy, fényképezzétek le. Ha máglyát láttok az udvaron, lõjetek.”
Aztán amikor egyedül maradtam, megsürgettem az amerikai konzulátust. Azt a levelet fogalmazgattam magamban, amelyet a vezetõ lelkész kézhez kap: „Kedves Sándor! Amikor ezt a levelet olvasod, már az óceán felett repülök…” Nemes Pali megérzett valamit. Éppen Králl Csabával beszélgettünk, amikor közölte: „Innen nem lehet elmenni. Németh Sándortól te soha nem szabadulhatsz meg. A távolság nem old meg semmit. Bárhová mész, utánad mennek. Éjjel-nappal átkozni fognak, tönkreteszik az életedet. Amilyen fontos vagy neki, bele is halhatsz.” Ha halni kell – gondoltam -, akkor haljunk meg emelt fõvel, szabadon. És aggódva pillantottam Nemes Palira: „Rossz bõrben vagy.”
