Kertész Ákos: Susogó juharlevelek

 

I.

Esztétikai közhely: a boldogság nem ábrázolható, csak ha veszélyeztetett. Hogy valaki reggel boldog, este boldog, másnap is boldog, harmadnap is boldog, az maga a dögunalom. Kanadáról ezért nehéz írni. Mióta a lábunkat Kanada földjére tettük, csak jó történt velünk.

Bárhonnan nézve Kanada a béke szigete. A tolerancia, a megértés, az elnézés, a barátság és a szeretet földje.

Ezek itt színvakok, nem látják a bőr színét. Itt nincs fekete meg fehér meg sárga, meg kreol – csak ember van. Aki itt él, az kanadai és kész.

Ülök még egy kicsit a reggeli tornám után a szobabiciklin, kibámulok az ablakon. Nyolc éve vagyok Kanadában. Valamivel több mint egy éve vagyok kanadai állampolgár. Ez a hazám.

Ezen belül a szűkebb hazám Québec. Québec Kanada második legnépesebb tartománya Ontario után. Ez az egyetlen, ahol túlnyomórészt francia nyelvű a lakosság.

Apám kimondottan frankofón volt. Jól beszélt franciául, imádta a francia nyelv pontosságát, a szellem könnyedségét, derűjét, a társadalom demokratizmusát. Itt minden nő, az utcaseprőtől, a márkinőig Madame; ezzel jött haza párizsi útjairól. Ebben a szellemben minden hölgynek, a rikkancstól a grófnőig ‒ tanított engem ‒ kezicsókolom jár Magyarországon. Franciák között mindig érzem korán eltávozott apám szellemét.

II.

Egy kis történelem.

Az ezerötszáz húszas években az olasz hajós, Giovanni da Verrazzano rábeszélte I. Ferenc francia királyt, hogy bízzon meg egy expedíciót, amelyik nyugat felé megtalálhatja az utat Kínába.

1534-ben egy bretoni felfedező, Jacques Cartier kikötött Gaspé-félszigetén, és egy kereszttel megjelölve lefoglalta a területet I. Ferenc király nevében. Ez volt Új-Franciaország (Québec) első tartománya. Azonban kezdetben a régió betelepítési kísérletei nem jártak sikerrel. A francia halászhajók az Atlanti-óceán partja mellett és a Szent Lőrinc-folyó felé vitorláztak, útközben kereskedve és laza szövetségeket kötve az őslakossággal.

Samuel de Champlain egy franciaországi expedíció vezetőjeként 1608-ban megalapította Québec City-t, amit ezzel a francia gyarmati birodalom részévé tett.

XIII. Lajos francia király megtiltotta, hogy római katolikusokon kívül más vallású emberek is letelepedjenek az Új-Franciaországban, vagyis Québecben.

Új-Franciaország XIV. Lajos király uralkodása alatt vált királyi tartománnyá. Új-Franciaország intendánsa Jean Talon volt. A népesség lassan nőtt a francia uralom alatt, mivel a növekedést természetes születésekkel, nem pedig a bevándorlás útján akarták elérni. Férfi persze sokkal több volt itt, mint nő, ezért XIV. Lajos 800 fiatal francia nőt küldött a kolóniába.

A franciák többsége ekkor gazdálkodó volt.

Új-Franciaország egyre erőszakosabban utasította ki a brit kereskedőket és gyarmatosítókat. Ennek következménye lett az angolokkal vívott hét éves háború, amit a franciák nyertek meg. Ez volt az úgynevezett Hóditó Háború. Bár a franciák győztek, az angolok tetteit nem felejtik; máig ott a fölirat minden autó rendszámtábláján:

„Je me suviens” – Nem felejtek!” Mert nem felejteni, az olyan jó! Javaslom a magyaroknak, hozzanak törvényt, hogy minden autó rendszámtábláján ott tündököljön a mondat: NEM, NEM SOHA. Garantálom, hogy sokkal jobb lesz az ország közérzete.

Fontos megemlíteni a Québeci törvényt (1774), amely előkészítette az utat a francia nyelv és a francia kultúra későbbi hivatalossá tételéhez. Ez a törvény XIII. Lajos rendelkezésével szemben, már biztosította a vallásszabadságot is. A történelem folyamán ez az egyik első eset, amikor az állam törvényben rögzítette a vallásszabadságot.

Ma Québec tartomány Kanada második legnépesebb tartománya Ontario után. Ez az egyetlen, ahol túlnyomórészt francia nyelvű lakosság él. Québec lakosainak körülbelül fele a Montreal nagyterületén lakik, ideértve a montreali szigetet. Az angol nyelvű közösségek és az angol nyelvű intézmények a montreali sziget nyugati részén koncentrálódnak.

Québec a világ egyik legnagyobb édesvízkészletével rendelkezik. A több mint félmillió tó mellett 4500 folyó özönlik az Atlanti-óceánba, a Szent Lőrinc-öböl és a Jeges tenger felé.

A nagyváros körül az éghajlat kontinentális; négy évszak, időnként nagyon hideg és havas telekkel, meleg és nagyon párás nyarakkal. Beljebb és följebb persze már sarkvidéki.

III.

Tűnődöm. Milyen fantasztikusan együtt van most minden. Hányatott életem során sosem éreztem még ezt a békét, ezt a teljességet. Tavasz van, a nap beragyogja a szemközti ház falát ‒ ebben is milyen szerencsénk van: nem tűz ide a nap, visszavert fényt kapunk ‒ a fák sokféle zöldjével keverve, mint egy impresszionista plein air; ami üde és a nyarat ígéri. És szemközt két mókus kergetőzik a fán, ez már az ő tavaszi szerelmi játékuk…

lenn az autók, az is egy színkavalkád, és a gyerekek, ahogy az iskolába sietnek… az egyik csak ballag, a másik szalad…

és balra a kilátó; dombtetőn lakunk, a város közepétől nem messze, és a kilátóról Montreal másik felére, az északnyugati városrészre látunk.

Az öregkor nyűgeitől, nyavalyáitól eltekintve megvagyok. Nyolcvan fölött, aki azt mondja, semmi baja, az már nem is él.

Mondom: tűnődöm. Hogyan is kezdődött?

Hogy kerültünk ide egyáltalán? Szülőföldünkről, Magyarországról menekültünk. Miért s hogyan, az majd alább kiderül.

Itt a helye és ideje, hogy hálásan megemlékezzem Judy Youngról. Judy Young Drache ’President Canada-Hungarian Educational Foundation’, már Magyarországon fölkarolt bennünket, tanácsaival, tolmácsolásaival, fordításokkal segített, magyarországi és kanadai potentátokkal kapcsolatokat szervezett, Gondoskodása Kanadában is folytatódott, mert itt is otthon volt, ahogy Magyarországon is. Szervezkedése közben százszámra váltottunk e-maileket, ezek között rövid üzenttől, kemény publicisztikáig, hosszú, tudományosnak szánt esszéig minden megtalálható.

Csomó anyagot fordított kezdetben és később is Mitchell Goldbergnek, az ügyvédünknek. Az én ügyemben fordított le egy zsáknyi anyagot magyarról angolra és angolról magyarra, mindenben segített, amiben csak tudott, és ő sok mindenben tudott! A Makra összefoglalása, Vásárhelyi Mária egy cikkének fordítása, a McLean’s cikk, amit Anna Porter írt, az én irodalmi életrajzom – illetve a Makra szinopszisa, és még lehetne folytatni a sort.

Angol neve ellenére Judy magyar. A Holokauszt egyik magyarországi gyerek-túlélője. Balázs Juditnak született Bp.-en 1943-ban. Apja Dr. Balázs György a rabbiképzőben diplomázott és a Magyar Zsidó Múzeum tudományos munkatársa lett.

Hogy ki akasztott engem a nyakába? Úgy emlékszem, Frank Tibi. Később kiderült, hogy Tibor és Éva igen régóta ismerik egymást. Judy mindenesetre angyali türelemmel viselt el engem, mint „Kertész ügyet”, pedig sok munkát, problémát jelentettem neki.

Montrealban történetesen nem volt egyetlen ember sem, aki fogadni bírt volna, bennünket, és akkor eszembe jutott Abbey és Irene.

Amikor 2009-ben turistaként itt jártunk, futólag találkoztunk velük, akkori vendéglátónk Kenyeres Jutka a Dark Lullaby című díjnyertes dokumentum-filmjüknek egyik interjú alanya volt. A rokonszenves házaspárnak, mint filmeseknek, megőriztem a névjegyét, de 2009 óta nem kerestem velük a kapcsolatot.

A filmet láttam azóta. Kitűnő. Megérdemelte a díjat.

Kérésünkre fölhívta őket a már régebben Kanadában, de Torontóban élő barátunk, Frank Tibor, egy számukra vadidegen ember, hogy van itt egy házaspár, Magyarországról menekülő zsidók, akikkel ők három éve találkoztak; a pasas író, összekülönbözött a hatalommal, ezért menekülnie kellett, és most segítségre lenne szükségük.

Jöjjenek, mondták magától értetődően. Hisz kanadaiak. De nem nagyon emlékeztek ránk.

2012, február 29-én érkeztünk, szakadó hóesés, minimum tíz fok hideg, jeges szél, szóval ennek tükrében értékelendő, hogy Irene-ék befogadtak két jóformán ismeretlen alakot, nem kellett, mondjuk, egy Metro állomáson éjszakáznunk.

Amikor a taxi letett minket a kapuban, Irene azt mondta: – Hát ti vagytok azok? – akkor ismert meg. A második mondata ez volt: – Éhesek vagytok, ugye? Mit ennétek?

Milyen emberek ezek!? Szuper emberek! Akkor azt hittem, Kanadában mindenki ilyen, de legalábbis a zsidók. Vagy hát a nagy többségük… Csalódtam volna? Nem nagyon. A lakosság meghatározó része ilyen, akik Kanadát Kanadává teszik. Ja: és nem csak a zsidók.

Irene másnap mindjárt el is vitt kocsival a Refugee Officeba, gőzünk se volt, hol van, egyedül a szomszéd utcáig sem jutottunk volna el.

Jókedvem volt. Mondták, hogy ne vigyorogjak, egy menekült szorong, tele van aggodalommal, te meg itt röhögsz? ‒ Igazatok van, de nem tehetek róla. Én örülök, hogy végre itt vagyok.

Ez Kanada. Itt az ember természetes állapota, hogy ha valami konkrét baja nincs, mondjuk, nem fáj a foga, hát jókedvű. A búvalbélelt magyaroknak ez idegen.

Néhány nap múlva szerzett Irene egy teljesen fölszerelt, elegáns lakást három hétre. Anne Henderson, Irene barátnője a barátja Christophnak, aki nyelvész, és három hétre Európába utazik, addig a lakása szabad, és átadta az otthonát mindenestül, hűtőszekrényestül a benne levő kajákkal együtt, két tök idegen menekültnek, mert ha a barátjának a barátja azt mondja, rászorulnak és megbízhatók, akkor ő is megbízik bennük. Ajándékul még egy üveg bort is hagyott az asztalon.

Egyszer csak beállított egy pasi saját kulccsal, mint aki hazajött, mert hogy félig-meddig haza is jött. Kevin volt, Christoph öccse.

Kevin az első percekben egy jóképű vagabundnak látszott, ám kiderült, hogy csak jó fej, nem csibész. Kellemes lakótárs volt, jó humorával inkább földobta a hangulatot, s a barátságunk a mai napig tart. Az ő birodalma a hatalmas alagsor volt – eddig nem is tudtunk róla, még a lépcsőről sem, ami odavezetett –, ez a félig műhely, félig lakás illett is Kevin alkatához; itt egyébként gyakori az ilyen épületrész.

Boros Gyuri és a felesége Vera. Egy másik vonal. Gyuri 82 éves, nagyjából kortárs, egy rakás közös ismerőssel és élménnyel ifjú korunkból. Ötvenhatban lépett le, ő élesztette föl Londonban és adta ki sok éven át az Irodalmi Újságot. Aztán az USA, és végül Kanada. Üzletember, píáros, könyvkiadó. Nagy cégekkel, üzletláncokkal szerződik, ő az arculatteremtő, vagyis ő tervezi meg nekik, hogy kell eladniuk magukat.

Vera Évával egyidős, Montrealban járt egyetemre, perfekt francia-angol, alapvetően humán érdeklődésű, de dolgozott brókerként is; még mindig nagyon vonzó, kissé molett, sokoldalú, tisztalelkű, jószívű ember, igazán a védőangyalunk volt májusig, amíg fönt laktunk mellettük a hegyen, és utána is. Mert ők Morin-Heights-on élnek, Montrealtól hetven kilométerre északra. Mellettük üresen állt a haverjuk, Rick háza. És mert Kanadában az ilyen csodák mindennaposak megszerezték nekünk a barátjuk üres luxusvilláját a szomszédjukban. Az illető éppen a nagyvilágban utazgatott. Milyen alapon? Mert a barátom barátja nekem is a barátom.

Ez az időszak éppen a nyomtatványok, kérdőívek, papírok kitöltésének, leadásának az adminisztratív feladatok elintézésének ideje volt, és Gyuri Verával együtt számtalanszor fuvarozott bennünket a városba és vissza, hogy a dolgainkat elintézhessük.

Közben lakást is néztünk, mert tudtuk, hogy Morin-Heights-ról előbb-utóbb be kell jönnünk a városba. Olyan házat kerestünk, ahova majd a kutyáinkat is beengedik. Több házat megnéztünk, ahol kiadó lakást hirdettek, oda Vera betelefonált, Gyuri vezetett.

Egyszer csak megálltunk egy megfelelőnek látszó ház előtt, de nem tudtuk, hogy a kutyáinkat majd beengedik-e?

Végül is ebben a házban találtunk lakást, noha a gondnok megjegyezte, hogy házi kedvenc nem vihető be a házba. De sosem eszik olyan forrón a kását! Azt gondoltuk, hogy majd lesz valahogy, hiszen még azt sem tudtuk, hogy a kutyáink hogy fognak kijönni.

Gyuri elugrott valahová egy falat kajáért, és közben kijött a házból egy pasas, egy gyönyörű óriás uszkárral.

Kutya! – kiáltottunk fel mind a hárman magyarul, és odaperdültünk a pasas elé – maga itt lakik, ebben a házban? A pasas meglepetésében még válaszolt is: –igen – és ezzel a kutyával? – természeten – a dialógus itt megszakadt, mind a hárman zavarunkban a kutyára vetettük magunkat; angolul, magyarul, jaj de édes, milyen szép, kutya, kutyuli, kutyulilulili!!! – a pasas már bizonyára azt hitte, elmebetegek vagyunk, diliházból szökött ápoltak, és futva menekült a kutyával a park irányába, miránk meg, de főleg a két nőre csillapíthatatlan röhögőgörcs jött rá… elképzeltük, hogy élte meg ezt a kutya gazdája (különben normális, harminc és negyven közötti fickó), hogyan meséli el az ismerőseinek…

Persze, majd, ha megjönnek a mi kutyáink, és találkozunk kutyasétáltatás közben, vagy a kapuban, ki fog derülni, mi volt, miért örültünk meg annyira, hogy egy ilyen szép nagy kutya él itt a házban. De addig… a lányok újra és újra, a nap folyamán vagy tízszer fölidézték a pillanatot, elmondtuk Gyurinak, és újra meg újra ránk jött a röhögőgörcs, úgy vihogtunk, visítottunk, viháncoltunk, mint három kamasz – a kutyatörténetnek köszönhetően a nap elementáris jókedvvel ért véget, és virágos hangulatban Kentucky Chicken-t ettünk valahol az országút mentén az éjszakában útban Morin Heights felé, mert akkor még ott aktunk.

Hogy miért járt Vera Montrealban egyetemre, annak története van.

Gondtalan gyerekkoráért szülei megdolgoztak. Minden héten hat napon át, Uram bocsá’ maszekoltak (kötödéjük volt), a hetedik napon a Kazinczy utcai zsinagógába jártak istentiszteletre.

A többit Vera így meséli el:

„És jött az érettségi majd az egyetemi felvételi vizsga, ahol a húsz elérhető pontból „csak” tizenkilenc és felet értem el. Minden okom megvolt az optimizmusra. Én balga persze nem tudhattam, hogy a titkos káderlapok szerint a klerikális reakciósokhoz tartozom, ugyanúgy, mint korábban Mindszenthy hercegprímás. Ő katolikus főpap volt, én meg a zsidó gimnáziumban érettségiztem.

Nos, így kerültem, felvételi vizsgám eredményének büszke tudatában a filozófiai tanszék mindenható urának, (bocsánat: elvtársának) Sőtér István vazallusának, Heller Ágnesnek vizsgáló szemei elé. Nem tartott sokáig, míg hitsorsosom közölte velem, hogy a zsidó gimnázium miatt, föltételezhetően hívő zsidó mivoltom miatt elutasítanak.

Köszönöm neokohn Heller Ágnes, hogy elutasítottál. Nélküled egy évvel később a lakásunkat és egy buksza pénzt apám nem cserélte volna el egy belügyes elvtárssal négy útlevélért, és nem lehetnék ma Kanada boldog és büszke polgára.”

Gyuriék Bartus Laci által tudták meg, hogy itt vagyunk, ők kerestek meg. Állítólag Gyurit emigrálása elején nagyon fölkarolta valaki, és úgy döntött, ezt letörleszti azáltal, hogy valakinek egyszer ő segít. Ránk esett a választása.

Ez is Kanada.

A Pészahot Irene-nál töltöttük. Ennyire még sohasem éreztem, hogy mi, zsidók, csakugyan a szabadság népe vagyunk, hogy teljesen idegen tőlünk minden szolgaság. Nem csoda, frissen szabadultunk mi is a magyarországi szolgaságunkból.

Mindkét széder estre meg voltunk hívva egy-egy nagy családhoz. Betegre ettük magunkat, de ez mellékes, az a lényeg, milyen magától értetődő szeretettel fogadtak. A nyelvet is alig tudó idegeneket (ez csak rám vonatozik, mert Éva jól beszél angolul is franciául is), azon az alapon, hogy a barátom barátai, akkor a mi barátaink is, és egy távoli fasiszta országból menekülő zsidók. Széder este a szabadságunkat ünnepeljük, a Hagada azt beszéli el, hogyan vezette ki az Úr és Mózes népünket az egyiptomi rabságból. A széder este hagyományos szertartásait, amiket időnként oldott beszélgetés szakított meg, mindenki vidáman, jókedvűen hajtotta végre; semmi erőlködés, semmi kényszer. Igaz, egyik család sem volt szigorúan ortodox, csak lazán hívő. Az egyik család és baráti köre, akik nem voltak mások, mint Irene-ék (mi akkor már fönt laktunk a Morin Heights-on Borosék mellett), inkább askenázi volt, az ősök kelet-európai eredetűek, a másik viszont mediterrán szefárd család. Mediterrán ruhák és színek és ízek és gyönyörű kreol lányok. Tényleg csodálatos volt. Mintha a Paradicsomban lennénk – mondta Éva. Csakugyan, főleg a magyar lelki, szellemi, morális sötétség után.

IV.

Amint igazi montreali lakosok lettünk, új élményt jelentett a közlekedés. Jellemző egy társadalomra, hogy hány ember alkot sort spontán, minden külső kényszer nélkül. Magyarországon háromszáz se. Ha befut a busz vagy villamos minden várakozó utas egyszerre rohanja meg lábbal, térddel, könyökkel, és aki bírja, marja.

Itt három ember már egy sor. Udvarias gesztusra sincs szükség, mert érdemtelenül előnyt szerezni, az itt elképzelhetetlen. Ez társadalom, nem csürhe.

Ahhoz, hogy eligazodhassunk a helyi jogrendben, az itteni törvények között, egy ügyvédet kellett szereznünk, aki az ügyünket kézbe veszi. A legjobbat sikerült kifogni, kétfelől is őt tanácsolták a jóbarátok.

Télen érkeztünk, és Montreal még hóval borítva is vonzó. Az utcák két oldalán behavazott fák fehérlenek, közlekedni persze ilyenkor is lehet, profi módon takarítják az utakat, a járdákat és a parkolókat is. Tavasztól aztán a fasorok, allék kizöldülnek, a házak kertjeit szakemberek gondozzák, a napfény pajkosan bujkál a lombok között. Mintha a város egy óriás park lenne, a dús növényzet zöldje átsugárzik mindenen, itt még a szmog se szürke, az is opálos zöldben ragyog. Szinte nincs utca, melyet ne szegélyeznének fák, Nemzeti Parkok tömege; az egész város egy hatalmas park.

De nemcsak a rengeteg zöld, fák, bokrok gyepszőnyegek miatt szerethető ez a város. A házak stílusa, tisztasága, színei, állapota, az utcák vonalvezetése, a mesésen hangulatos Old Montreal, az óváros a víz partján, ahol fiákeres kalauzok mutatják be a várost az érdeklődőknek, a kocsis nem csak lovat hajt, de képzett idegenvezető is, mindent tud a látnivalókról, ez a ház mikor épült, kié volt, ki építette; a legtöbb épület itt eredetileg hotel volt, hogy a hajóval érkezők mindjárt a közelben megszállhassanak; a fiákeres ismeri a város történelmét, a mai életét, mindent, amire csak kíváncsi lehet az utas.

Balogh Pityuék, azaz Dr. Balogh István közgazdász és felesége, Mary, szeretett jóbarátaink, többször is meglátogattak Magyarországról. Mi pedig megmutattuk nekik Old Montrealt, együtt fiákereztünk, fényképezkedtünk.

Montreal legrégibb körzetét egészen meglepő módon régi Montrealként, Old Montreal néven ismerik. Ez a történelmi városrész egykor fallal volt körülvéve, utcái ma is macskakövesek, a köveket még a 17-18-ik században raktak le. 1964-ben Québec kormánya történelmi területnek nyilvánította Old Montrealt, melyet az utóbbi években több utcával is kibővítettek. Ezt a városrészt fontos turisztikai látványosságként kezelik, és magában foglalja a Montreal számos leglátogatottabb intézményét, ideértve a Bonsecours Piacot, a Notre-Dame-de-Bonsecours kápolnát, a Montreali Városházát, a Ramezay kastélyt, a Notre-Dame-bazilikát, a Szent-Sulpice Szemináriumot és Kanada legrégebbi felhőkarcolóját, a New York Life Buildinget, amely 1888-ban épült. A régi Montrealban múzeumok sokasága található.

A montreali városi hatóságok mindent megtettek és megtesznek ma is annak érdekében, hogy megőrizhessék vagy helyreállítsák az egykori Montreal arculatát. Szinte ma is ugyanolyan minden, mint annakidején. Hiteles élményt nyújt. A régi kikötőben az emberek a folyó partján sétálnak, s itt találnak számos múzeumot és látnivalót. A Place Jacques-Cartier sétálóutca különösen a nyári hónapokban kel életre, amikor utcai előadóművészek szórakoztatják a látogatókat, és az étterem teraszai is tele vannak. A téli hónapokban a látogatók a régi kikötőben korcsolyázhatnak, és részt vehetnek olyan nagy téli zenei fesztiválokon, mint például az Igloofest.

Old Montreal ideális hely különleges ajándékok és emléktárgyak vásárlására, olyan egyedi helyeken, mint például a Marche Bonsecours.

Old Montreal sokkal festőibb, mint a belváros, és ha csak egy-két napod van városnézésre, ide gyere. A belváros mindössze 15 perc sétára van innen, (felfelé!) az Óvárostól. Ott persze sokkal több üzletet, kis vendéglőt és éttermet lehet találni.

A montrealiak télen, nyáron, minden elképzelhető időjárásban készen állnak szórakoztató, kulturális, tanulságos élmények befogadására. Ez egy jókedvű népség, a bajban sem nyavalyognak, azt nézik, hogyan lehet a nehézségeket legyűrni. Mi a teendő.

Ez Európa. Az az Európa, ami már Európában sajnos nincs is.

A Régi Kikötő, Old Port of Montreal ‒ Vieux-Port de Montréal ‒ Montreal történelmi kikötője az óvárosban található, több mint 2 km hosszan a Szent Lőrinc-folyó mentén. Már 1611-től üzemel, amikor a francia prémkereskedők kereskedelmi állomásnak használták.

1976-ban a montreali működő kikötőt keletre költöztették a jelenlegi helyére.

A régi kikötőt az 1990-es évek elején újították föl. Ma egy fölújított történelmi terület, és évente körülbelül hatmillió turistát vonz.

A történelmi Old Port Montreal a lakosai és a látogatók számára egyaránt nyitott, s így elérhető a látnivalók és tevékenységek széles skálája, beleértve a Montréal Tudományos Központot, az IMAX Színházat és a Montreali Óratornyot. is.

Az Óratorony alapkövét a walesi herceg 1919. október 31-én rakta le. A 45 méteres torony két évvel később készült el, és lett az első világháborúban hősi halált halt kanadai tengerészek emlékműve.

A folyóparton sétálni, kerékpározni, görkorcsolyázni lehet.

2012 júniusában megnyílt a Plage de l’Horloge (Óratorony-strand) elnevezésű városi strand az Óratorony mellett.

A Montreal régi kikötője 2005-ben megváltoztatta a nevét a Montreal régi kikötői rakpartra. Körülbelül kétévente a Cirque du Soleil világhírű cirkusz új előadást tart a Jacques Cartier rakparton.

A régi kikötő igen népszerű horgászhely is, mert sokféle halfaj él itt a folyóban. A legismertebb horgászhely a Parc de la Cité-du-Havre.

A Grande roue de Montréal, az óriáskerék, 2017-ben nyílt meg a régi kikötőben. Ez Kanadában a legmagasabb óriáskerék.

V.

Mitchell Goldberget, az ügyvédünket, még Judy Young szerezte, mikor Magyarországon találkoztunk, és itt is többen javasolták őt, mint a legjobbat. Mr. Goldberg azzal kezdte: neki jó reklám lenne, hogy Kertész Ákos, az ismert magyar író az ügyfele, de ő most Kertész urat a feleségével együtt státuszhoz akartja juttatni. És ehhez először egy darabig meg kell húzniuk magukat. Se nyilatkozat, se riport, se újságcikk, semmi! Mintha egy tanúvédelmi programban lennének eltemetve. Miért? Mert minden szavukat, megnyilvánulásukat kiforgathatják, meghamisíthatják. Hiszen ezt tették Magyarországon is, ezért kellett elmenekülniük.

Mitch Goldberg a hivatalos kapcsolaton túl, igen hamar személyes jóbarátunk is lett.

2013. április 9-én volt a Hearing, a Meghallgatás. Még hideg volt, de a város már mutatta a szerethető arcát, otthonos boltocskák, kisvendéglők között furikázott velünk a taxi a helyszínre. A Boardman ott helyben – ami hallatlanul ritka – közölte a döntést: Kanada az 1951. évi genfi konvenció alapján politikai menedékjogot ad.

Tehát az ügyvédünk, Mitch, kitűnő munkát végzett: az általa összeállított anyagot tanulmányozta a Boardman a Meghallgatás előtt.

A bíró teljesen föl volt készülve Magyarországból is, belőlem is, azaz töviről-hegyire ismerte a beadott anyagomat (hála az ügyvédnek); több mint három órát tartott a meghallgatás, semmi nem kerülte el a figyelmét, mindenre kíváncsi volt, nem volt más dolgom, mint őszintén, az igazságnak megfelelően válaszolni minden kérdésére. Aztán a bíró hosszú összefoglalójára került sor. Rendkívül ritka – mondta mindenki – hogy valaki a meghallgatásakor mindjárt megkapja a státust.

A bíró utána Kanada nevében gratulált Évának és nekem, s azt mondta, reméli, hogy majd jó regényeket fogok írni az itteni békességben. Nem tudta, hogy engem nem a békesség, hanem a fölháborító jelenségek késztetnek regényírásra. Így szocializálódtam. Hátszéllel nem tudok, csak szél ellen. A bíró fekete volt, de ezt csak én vettem észre, aki frissen érkeztem egy rasszista világból.

VI.

Hogyan kerültünk ide?

Ha egy közel nyolcvanéves író, aki ezer szállal kötődik az anyanyelvéhez, mint a munkaeszközéhez, úgy dönt, hogy elmenekül a szülőföldjéről, annak súlyos oka van.

Nem csak rasszista gyűlölködéssel, szidalmazással, gyalázkodással, nem csak életveszélyes fenyegetéssel kellett 2011. ősze óta szinte szünet nélkül szembenéznem, de sokszor tettleges bántalmazással is. Csak nagyon körültekintően hagyhattam el az otthonomat, kíséret nélkül szinte soha.

Azért kerültem veszélyeztetett helyzetbe, mert le mertem írni a véleményemet a magyar demokráciát megsemmisítő újfasiszta és neonáci hatalomról, az akkori helyzetről, és azt is végig mertem gondolni, hogyan jutottunk idáig. A politikai hatalom nem tűrte az ellenvéleményt. Ráadásul még zsidó is vagyok, ami talán a legnagyobb bűnöm volt.

Már fiatalemberként úgy döntöttem, ha már, „mint fán se nő egyforma két levél” ¹⁾, „egyedüli példány”¹⁾ vagyok, mindenki mástól különböző sorssal és élményekkel, akkor ennek az élményvilágnak a tanulságait másokkal is meg kell osztanom, segítenem kell vele embertársaimat gondolkodni, dönteni. Ezért lettem író. És hogy a tapasztalataimat megosszam, nem csak történeteket találtam ki, de a véleményemet is megfogalmazva esszét, tanulmányt, publicisztikát is írtam, kezdettől fogva.

Sose voltam a hatalom jól fizetett szolgája, írói pályám azzal kezdődött, hogy a harmadik megjelent novellámat olvasva (1958-ban), az akkori kultúrpápa, Aczél György azonnal elhallgattatott. Több mint két esztendeig tartott a szilencium. Nagy sikerű, Makra című regényemnek filmadaptációja két évig volt dobozban (1973-75), és azután is csak durván megvágva, megcsonkítva kerülhetett a nézők elé. Sosem küldtek nyugatra, elismeréssel fukarul bántak.

De olyan, hogy magyar írói mivoltomat megkérdőjelezzék, lezsidózzanak és zsidóságomban megalázzanak, budapesti díszpolgárságomat visszavegyék, életveszélyesen megfenyegessenek, tettlegesen bántalmazzanak – még nem fordult elő. Ám akkor, 2011-ben, hetvenkilenc évesen, ki akartak űzni az országból, mocskos hangon uszítottak ellenem, magyargyűlölő büdös zsidónak tituláltak, három év börtönnel fenyegettek hazaárulásért, el akarták vetetni a Kossuth díjamat és egyéb díjaimat, kitüntetéseimet, meg akartak fosztani a magyar állampolgárságomtól, sokan az életemtől is.

^{1) Kosztolányi Dezső: Halotti Beszéd}

A nyílt levélben gyakorlatilag semmi olyan nem volt, amiről nem beszéltem volna már évek óta. Húsz éve mondogattam már akkor, hogy ez a zsenge demokrácia veszélyben van. Öt éve írtam, mondtam, kiabáltam, ordítottam, hogy rohanunk a szakadék felé. Megtörtént. A demokrácia belezuhant a szakadékba, nincs többé. A magyar bal-liberális kormány-koalíció, a baloldali pártok nem bírtak tanulni a weimar-i demokrácia történetéből, tehetetlenkedtek, korruptak, gyávák voltak, doktriner módon tűrték, hogy a demokrácia ellenségei demokratikus választással kerüljenek hatalomra. Éppúgy, mint a weimar-i demokráciában Hitler. És azóta sem képesek megszervezni az ellenzék ellenállását. Azt írtam: a jobboldal nem érdekel, ismerem őket, nem várok tőlük semmit! A baloldal érdekel, mert a baloldalhoz tartozom, és mert a helyzetért a baloldal a felelős!

Egy szabad országban élő ember nem is értheti azt a problémát, ami nekem nagy gondot okoz. A magyar genetikusan alattvaló, már évszázadok óta boldog, ha egy erős hatalom uralkodik fölötte, mert akkor nem kell vállalni az autonómiát, nem kell gondolkodnia, nem kell döntenie (tisztelet a kivételnek). És soha nem bír szembenézni a hibáival. Európában, ma már, egyedül a magyarság a felelős, és ismét tisztelet a kivételnek, a Holocaustért (hiszen a németek már régen szembenéztek a múltjukkal), mert a saját bűnrészességét több mint félmillió zsidó eredetű magyar állampolgár legyilkolásában sosem ismerte el, sohasem bánta meg, sose fogadta meg, hogy a bűnt többé nem követi el, és persze nem követte meg a túlélőket sem.

Évek óta ezt hirdetem a médiában publicistaként, esszéistaként, hogy miért pont a szóban forgó nyílt levél verte ki a biztosítékot a szélsőjobbnál, a neonáciknál, az újnyilasoknál, nem tudom. Talán most, hogy nyíltan szembe kerültek Európával és az Észak-atlanti szövetségi rendszerrel, most látták elérkezettnek az időt, hogy egy igazi bűnbakot, egy Prügelknabe-t találjanak, egy gyalázható, leköphető zsidó közéleti embert, aki elég jelentős író ahhoz, hogy személyének reklámértéke legyen.

Rejtély, hogy miért pont a nyílt levél keltett fölhördülést, mikor ezt a „Szabadság friss, kristálytiszta levegője” című cikkemben, az Amerikai Népszavában, a nyílt levél előtt már másfél évvel megírtam:

A nyugati világ a konszenzusos demokráciától működőképes. De vannak népek, melyekre az alattvalói alázat jellemző, ezeknél minden olyan kísérlet meg szokott bukni, amely a szabadságra épít. Az ilyen nép fél a szabadságtól, boldog a börtönben, mert ott nem kell vállalnia az autonómiát, nem kell döntenie. Az ilyen népnek az Isten hiába adott szabad akaratot – nem tud élni vele.

Más: a Könyvhét című lapban már 2010 októberében leírtam a következőt: „Mély meggyőződésem, hogy mindez (hogy a nyugati modernizáció eredményeit magyar földbe átplántálni alig lehet) nálunk nem rendszerfüggő. Ez genetikus, vagyis a magyar néplélek által meghatározott”. Furcsa, hogy ezt a főszerkesztő, Kiss József (alább még szó lesz róla) akkor nem vette észre, úgy siklott át rajta, hogy közben igen szívélyes barátságban maradt velem.

Maga a miniszterelnök, Orbán Viktor a parlamentben nevezett rasszistának azzal kapcsolatban, el kell-e venni tőlem a Kossuth díjamat. Nem vették el, csak lebegtették, de ez minden esetben, ha szóba került, alkalmat adott a gyalázkodásra.

Tehát a zsidógyűlölő, zsidófaló antiszemiták szemében én vagyok a rasszista. Megszokott dolog, hogy ha az üldözött népcsoporthoz tartozó tiltakozni mer, a kirekesztők még őt vádolják rasszizmussal. Vérdíjat ugyan még nem tűztek ki a fejemre, de az uszítás, ami a magyar sajtóban, televízióban és Interneten indult ellenem, ahogy már említettem is, bárkit följogosít, hogy ha fölismer valahol, belém kössön, tettleg bántalmazzon. Nyolcvan éves vagyok, már nem kívánok verekedni. A konkrét esetekkel, az engem ért fizikai bántalmazásokkal jogi képviselőmhöz fordultam, aki szerint védelmet ma csak akkor remélhetek, ha már bizonyítható, hogy vér folyt. Ha a bántalmazásnak olyan tanúja van, aki vállalja is a tanúskodást. Az életveszélyes fenyegetés, akár telefonon érkezik, akár facebookon akár e-mailen, sms-ben kapom, vagy a jobboldali internetes portálokról, blogokról jut el hozzám, nem kíván rendőri intézkedést.

Azt sem hallgathatom el, hogy sok baloldali, liberális, sőt zsidó értelmiségi is elitélt azzal, hogy nem kell heccelni a náci-fasisztákat, csak rontok vele a helyzeten. (Ezzel a mentalitással sétált félmillió magyar zsidó a gázkamrába 1944-ben, de ezt szeretik elfelejteni.) A baloldali és ellenzéki pártok is elfordultak tőlem, hisz nem egyszer elemeztem súlyos felelősségüket abban, hogy a jelenlegi helyzet Magyarországon kialakulhatott. De ugyanakkor rengetegen fölhívtak, megszólítottak az utcán is, és küldtek e-mailt, sms-t, amiben biztosítottak, hogy mellettem állnak, mélyen egyetértenek velem, és végre valaki meg merte írni az igazat. Nagyon jó érzés, hogy nem vagyok egészen egyedül, de ezek a szimpatizánsok nem védhetnek meg a kormányzó autokratikus hatalomtól, és a szélsőjobboldaliak gyűlölködő és fenyegető tömegétől, hiszen az ő kezükben nincsen hatalom. Az sem nyújt védelmet, hogy külföldi lapok (többek között a lengyel Polytika) is cikkeket közölnek az ellenem folyó hajszáról.

Azután könyvkiadó nem állt szóba velem, a még létező néhány nem kimondottan jobboldali folyóirat, hetilap is elzárkózott, egyedül a magyar Népszavában és az Amerika Népszavában jelenhettem meg néha. Vagyis ellehetetlenültem, mint író, rám tették a szájkosarat.

A Könyvhét című periodika főszerkesztője, Kiss József (a lapnál már tizenöt éve állandó rovatom volt) 2011. szeptemberben, miután visszavették a díszpolgári címemet fölhívott, hogy ugye megértem, ha a lap olvasóinak érzékenységére való tekintettel, melyben egyébként ő maga is osztozik, egyelőre nem tud közölni.

Megérettem.

Tarlós István, Budapest Főpolgármestere olyan fontosnak tartotta, hogy a díszpolgárságomtól megfosszon, hogy ezért rendkívüli közgyűlést hívott össze 2011. szeptember 21-én. Nem bírta kivárni az egy hét múlva esedékes rendes közgyűlést.

Budapesti Díszpolgári címétől megfosztották Haynau osztrák hadvezért, Jellasics horvát bánt, Windisch-Grätz osztrák tábornokot és Alexander Bach osztrák belügyminisztert, Ivan Fjodorovics Paskievicset, az 1849-es orosz hadsereg főparancsnokát, Felix Schwarzenberg osztrák miniszterelnököt, Karl Ludwig Grünne osztrák tábornokot és Karl von Geringer osztrák császári biztost, továbbá Joszip Visszarionovics Dzsugasvili, alias Sztálin főtitkárt, miniszterelnököt, a Szovjet Unió marsallját és generalisszimuszt, valamint Kertész Ákos magyar írót.

Figyelemreméltó lista.

Mártonfi Attila lexikológus a Nyelv és tudomány 2011. szeptember 23-i számában a „Mit állított Kertész Ákos?” című cikkében a nyelvtudomány szempontjából, tehát a szótárak alapján elemzi az én vitatott mondatomat. „Ezeket a kérdéseket különösen fontos akkor végiggondolnunk, ha egy szöveg megértésén díszpolgári cím múlik” – jegyzi meg Mártonfi magyarázatul.

Hadd idézzem ide Mártonfi cikkéből mindenekelőtt Bárczi Géza A magyar nyelv értelmező szótárát, már csak azért is, mert Bárczi nekem professzorom volt, jelesre szigorlatoztam nála, és erre a mai napig büszke vagyok.

„Genetikus” (tud) származást, eredetet, fejlődést feltüntető; a megismerendő tárgyat, jelenséget keletkezésében, eredetében bemutató. ~ definíció; ~ módszer: származtató, történeti, oknyomozó módszer.

Másodikként Bakos Ferenc Idegen szavak és kifejezések szótárából másolom ide a szócikket, mert ez a leggyakrabban használt ilyen jellegű munka.

„Genetikus” gör–lat I. a genetika szakembere II. 1. keletkezési, fejlődési 2. eredetet, fejlődést feltüntető 3. származtató, fejlődést vizsgáló, oknyomozó;

Ezzel szemben mit jelent a „genetika”, amivel direkt, hogy félre lehessen érteni, összekeverik az általam használt „genetikusan” kifejezést?

„Genetika” gör el., gen örökléstan.

Ezekután újra Mártonfi Attila:

„Kifejtőbb megfogalmazásban tehát az eredeti mondat: Történeti meghatározottságból adódóan a (hosszú ideig feudalizmusban élő) magyar társadalom tagjainak kulturálisan meghatározott, jellegzetes viselkedése, hozzáállása a mindenkori hatalomnak való alárendelődés. Ez kétségkívül szabatosabb, támadhatatlanabb megfogalmazás, viszont szürke, érdektelen és unalmas, tehát semmilyen olvasóközönséghez nem jut el. Márpedig ez nem lehetett egy nyílt levél célja. Ezért élt a szerző erős hatású retorikai eszközökkel.”

Még most sem világos? Még mindig hozzá kell fűzni valamit a gyöngébbek, hogy ne mondjam mindjárt gyöngébb elméjűek kedvéért?

Tehát az alattvalói attitűdöt nem a génjeink örökítették, az nem faji tulajdonsága a magyarnak, ilyet sosem állítottam, bár ezt akarták a számba adni. Az engedelmességre való hajlam a retardált feudalizmusra, a polgári demokratikus hagyományok és a szabadságjogok krónikus hiányára, vagyis a történelemre vezethető vissza, ettől nincs igénye a személyes szabadságra, az alapvető emberi jogokra, ettől válik szolgalelkűvé, alattvalóvá a magyar. Bibó István szerint a zsákutcás magyar történelmi fejlődés torzította el a magyar néplelket. A szabadságharcot vérbefojtó Ferenc Jóskát is, az orgoványi gyilkosokkal, a tiszti különítményesek vérengzésével, a trianoni határok elfogadásával hatalomra kerülő Horthyt is, és az esztelen gazdaságpolitikával, kíméletlen megszorításokkal a népről hét bőrt lenyúzó, a demokráciát eltaposó Orbán Viktort is rajongva tudják szeretni a magyarok.

Ezt mondtam. Ezt vállalom. De azt az alattomos, gyalázatos ferdítést, hogy én egyetlen népet, nemzetiséget, népcsoportot, bármiféle embercsoportot kollektíve, genetikusan alávalónak neveztem volna, azt kikérem magamnak, az alávaló hamisítás és szemenszedett hazugság.

Még jó, hogy nincs az a mindent elborító hamu, amiben ne csillogna gyémánt is. Nem igaz, hogy Magyarországon senki sem gondolkodik. Ismertem egy jobboldali családot, nagy Orbán hívők voltak, és a Fideszre szavaztak 2010-ben. Amikor elkezdődött ellenem a hajsza, egy nap jöttek szembe az úton, hűha, hová bújjak előlük, gondoltam, hogyan tűnjek el – de nem lehetett. Jöttek rendületlenül…

De furcsa mód széles mosollyal, csillogó szemmel, kézfogásra nyújtott kézzel: „Köszönjük, hogy végre valaki jól megmondta ezeknek!”

És nem ők az egyedüliek. Ez tartja bennem a lelket.

Ez a vendetta szerű gyűlöletkampány immár ötödik hónapja tartott, ennek hatására bármelyik neonáci bunkó úgy érezhette, ha fölismer valahol, joga van belém kötni, megverni, akár még agyonverni is. A hajsza az egész Kárpát medence magyar lakta területeire kiterjedt. A szomszéd országokban élő szélsőjobb- és jobboldali magyarok is fontosnak tartották, hogy nyilatkozzanak, mocskos szavakkal lezsidózzanak. Egy nagyváradi portál arról írt, hogy visszavonják a meghívásomat, nem tehetem be többé a lábam Nagyváradra!

Ehhez képest: soha Nagyváradra senki sem hívott, sehol sem jeleztem a szándékomat, hogy Nagyváradra akarnék látogatni, az egész hír légből kapott hazugság volt; csak ürügy arra, hogy belém kössenek, megalázzanak, lezsidózzanak. – Ez csak egyetlen példa a sok közül.

A bíró mindent tudott. Tudta, miért kellett Magyarországról menekülnünk. Tudta, hogyan lettem megbecsült szerzőből, akinek Makra című regénye Magyarországon több mint negyedmillió példányban fogyott el, tizenkét nyelvre lefordították, és az egész világon körülbelül egymillió kétszázezer példányát adták el a magyar kultúra dicsőségére ‒ nos, hogyan lettem ebből a státusból magyargyalázó büdös zsidó, azesz pónem, egy szándékos félreértés következtében.

Féltem. Az egész jobboldali média papíron és online azzal volt tele, hogy ahol rátaláltok, verjétek be a pofáját. Vagyis, hogy lincseljenek meg. Hogy a gyilkosokat aztán elítélik-e vagy sem, a halálom után nekem már édes mindegy lett volna.

Ebben az írásban szerepel egy mondat, ami kiverte a biztosítékot.

„A magyar genetikusan alattvaló.”

Hogyan? Így:

Ad egy: Szándékosan félreolvasták a ’genetikusan’ határozó szavunkat. Szándékosan összekeverték a ’genetikailag’ szavunkkal.

Ad kettő: Azóta még híveim, barátaim is fejcsóválva emlegetik ezt a szerencsétlen mondatot.

Ad három: És miért is szerencsétlen?! Mert akárhogy csűrjük, csavarjuk, magyarázzuk és igazoljuk, félreérthető, és írástudó ne írjon le félreérthető mondatot!

Csakhogy ez úgy, ahogy van, nem igaz! Mert azzal a kiegészítéssel együtt, hogy ‒ József Attila még talált rá mentséget: „ezer éve magával kötve, mint a kéve sunyít vagy parancsot követ” ‒ már egyáltalán nem érthető félre! Még szántszándékkal sem!

Ad négy: Igenám ‒ és itt van a kutya elásva! ‒ nem ez a mondat fájt az engem megtámadóknak, ez csak ürügy volt, hogy belém köthessenek. Ennél sokkal súlyosabb vádakat is megfogalmaztam én abban a nyílt levélben. Azt merészeltem mondani, hogy:

Ma már a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyarság a felelős, mert ‒ egyedül ‒ a magyar nép az (a német néppel ellentétben), amelyik se be nem vallotta a bűneit, se töredelmes bűnbánatot nem gyakorolt, se meg nem fogadta, hogy a bűnt soha többé nem követi el, és bocsánatot se kért (a kárpótlásról nem is beszélve).

Így aztán föloldozást sem kaphatott!

Na, ez volt a kemény beszéd, mert azóta az orbáni diplomácia többször is megkísérelte – hogy szalonképessé tegye a rendszert Európa előtt –, úgy vállalni kifelé a felelősséget, hogy befelé mégse vállalja.

Mindezen – folytattam – csak a baloldal szelleme változtathatna, de nem tud, mert „elherdálta teljes történelmi örökségét Dózsa Györgytől Petőfin, Adyn át Radnótiig, Illyésig, Károlyi Mihályig, Bibó Istvánig, Nyers Rezsőig, a kelet-német turisták előtt a határt megnyitó Horn Gyuláig, az örökölt médiahálózatával és infrastruktúrájával együtt, sőt közben az egész baloldali elit és tisztikar, beállt a harácsolók, a korruptak, a tolvajok közé”.

Mert belőlük is hiányzik az a négy alaptulajdonság, ami a JÓSÁG képessége mellett emberré tesz minket:

Az empátia, a szolidaritás, a tolerancia és a lelkiismeret.

Hát ezek az én megbocsáthatatlan szavaim. Ezek után ki szeressen? A jobb- vagy a baloldal? Ezekért kellett engem lincseléssel, börtönnel fenyegetni, és kikergetni az országból, hogy meg se álljak az óceán túlsó partjáig.

Létezett ezalatt baloldali média Magyarországon? Hogyne létezett volna? Védelmükbe vettek? Eszük ágában sem volt! Együtt üvöltöttek a sakálokkal (azt is hamisan), és azóta mindenki tudja, hogy ők milyen mélységesen ártatlanok. Aki alattvalóként él, és szolgalelkűen lefekszik a mindenkori hatalomnak, az „boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában”. Ezt nem lehetett megemészteni, ehhez képest a genetikus alattvaló egy kis fricska. És még azt a költői kérdést is föl mertem tenni, hogy: Magyarországot vajon nem határozza-e meg a Simicska & Puch Co. működése?” Tetemre hívtam az ország akkori legnagyobb hatalmú oligarcháit is. Hát mi ehhez képest egy olyan állítás, hogy a magyar genetikusan alattvaló?

Bolhaköhögés. De ezt lehetett kiforgatni, és ezen lehetett fölhúzni a nedvező orrocskát.

De nekem volt egy rossz húzásom: elkövettem egy súlyos hibát. Több volt, mint hiba.

Bűn volt. Mentségem nincs. Elvettem azok bizalmát, akik hittek nekem.

Erről nem beszéltem eddig, nem is nagyon volt rá módom, most itt az ideje, hogy szembenézzek ezzel is. Kísérletet tettem annak a mondatnak az érvénytelenítésére, amibe még az is belekötött (vagy ha nem, hát mentegetett érte – ami még rosszabb), aki a mondandóm többi részével egyetértett. Sőt, az is, aki amúgy elfogadta az egész írói életművemet.

Alig egy héttel a nyílt levél megjelenése után, az alábbi nyilatkozatot tettem közzé a Klubrádión keresztül:

„Ilyen mondat helyesen nem létezik.”.

Én tudtam, hogy ez dodonai értelmetlenség – fogalmazni még tudok –, de így akartam elérni, hogy tompítsam a szóban forgó mondat élét a többi mondanivalóm hitelessége érdekében. Mégis, sajnos, helyesbítésnek fogták föl. Pedig eszem ágában sem volt helyesbíteni, csak megakartam zavarni a támadóimat; visszavonásról, bocsánatkérésről meg pláne nem volt szó! Már a következő pillanatban megbántam, mint a kutya, ha kilencet kölykezett, de már nem volt visszaút. Megbántam, mert igazam volt, a mondat nem érthető félre.

A magyar genetikusan alattvaló.

Igenis az! A „nyílt levél” óta eltelt évek ezer százalékig bebizonyították.

VII.

A Hearing után a párom először Judy Youngot értesítette, majd rögtön utána Irene-t hívta föl, ahogy kijöttünk a meghallgatásról. Kihallatszottak a telefonból Irene örömsikolyai. Ők, Anne és Christoph és a szűk kanadai baráti kör (összesen kilencen voltunk), egy kis vacsorát szerveztek nekünk, hogy a nehéz nap után ne kelljen otthon főzőcskézni, csak arról volt szó, hogy a Meghallgatással járó izgalom és sokk után nyilván elfáradva, kicsit lazíthassunk baráti körben, Tanjáéknál, akik ugyan nem a szomszédban laktak, ahogy ezt Irene-nél mondták, de ugyanabban az utcában, jó pár kilométerrel lejjebb. Senki nem gondolta, hogy ez a vacsora egyúttal ünnepi vacsora lesz, hát ehhez képest szárnyalt is a kis csapat hangulata, mert a győzelem boldogsága ezerszeres, ha szerető szurkolók, jóbarátok körében ünnepelhet az ember.

Amikor késő este búcsúzkodtunk, és sorra megöleltem a hölgyeket, azt éreztem, mintha Irene-nak nedves volna az arca. Megérintettem: csakugyan. Először nem is hittem el. Pedig tényleg könnyes volt a szeme, és akkor még szorosabban öleltem át, s csak azt bírtam kinyögni, boldog vagyok, hogy ilyen barátom van, mint te… de akkor sem tudtam volna folytatni, ha jobban beszélek angolul, mert az én torkom is összeszorult.

Hát ki vagyok én ennek a fiatalasszonynak… a lányom lehetne… miféle rokonságnál is mélyebb kapcsolat ez? A pártfogoltja vagyok, az az idevetődött öreg fickó, akin ő segített… de ez, esküszöm, nincs benne az ő tudatában… csak az, hogy az Éváéknak, Ákoséknak sikerült. Most már itt fognak élni velünk, és mi gazdagodunk velük, és ők gazdagodnak velünk…

Talán csak egyszerűen megszeretett az idők során, ahogy csak egy ilyen igazán tiszta lélek tud megszeretni egy bajba jutott idegent, akin ő segített…

Ezek, Irene örömkönnyei, minden menekült státusznál, Kanada minden befogadó nyilatkozatánál többet érnek.

Nekem.

Akkor is, ha végül nem is nekem, nekünk szóltak, hanem annak a belső örömnek, hogy érdemes tenni valamit másokért, hiszen eredménye van! És bár a könnyek Irene kedves arcán folytak végig, bár Irene volt a médium, az egész baráti kör érzéseit fejezték ki.

Egy nagy, békés ország juharleveleinek hívogató suttogását fejezték ki.

Ez volt az én igazi befogadó passzusom.

VIII.

Montreal Québec tartomány legnépesebb települése és Kanada második legnagyobb városa. 1642-ben alapították Ville-Marie néven, majd a hármas határú Royal hegyről nevezték el. A város középpontjában a Montreal-sziget található, amely nevét ugyanabból a forrásból kapta, mint a város, és néhány sokkal kisebb sziget, amelyek közül a legnagyobb az Île Bizard.

2016-ban a városnak az agglomerációval együtt kétmillió lakosa volt, beleértve a Montreal szigetének összes többi települését. A tágabb nagyvárosi terület lakossága már négymillió főre rúgott. A város hivatalos nyelve a francia, amelyet a lakosságnak közel a fele beszél, angolul pedig a negyede. A Montreal-agglomeráció Québec és Kanada egyik leginkább kétnyelvű városa, ahol a lakosság több mint hatvan százaléka beszél angolul is és franciául is. Montreal a fejlett világ második legnagyobb francia nyelvű városa Párizs után.

A montreali konzulátusok száma a második legmagasabb Észak-Amerikában, a Nemzetközi Polgári Repülési Szervezet központja is itt található. 2017-ben a Economist Intelligence Unit az éves globális élhetőségi rangsorban Montrealt a világ 12. legélhetőbb városává minősítette.

Montreal számos nemzetközi konferenciát és rendezvényt bonyolított le, ideértve az 1967. évi világkiállítást, valamint az 1976. évi nyári olimpiát. Ez az egyetlen kanadai város, ahol nyári olimpiát rendeztek. 2018-ban Montreal alfa-világvárosként került besorolásra. 2016-tól a város ad otthont a Forma-1 kanadai Grand Prix-jének, a Montreali Nemzetközi Jazz Fesztiválnak és a Just for Laughs fesztiválnak.

Montreal egy időben Kanada közigazgatási fővárosa is volt. De a 70-es években Toronto lekörözte a lakosság számát s a gazdasága erejét illetően is. A québeci nyelvháború miatt az angolok elhúztak Torontóba vállalkozásaikkal, kereskedelmi kapcsolataikkal és tőkéjükkel együtt.

Toronto gazdag lett, hatalmas és unalmas. Montreal ma is szerethető.

Montreal még mindig fontos kereskedelmi, gyógyszerészeti, oktatási, kulturális, idegenforgalmi, sőt filmgyártási központ.

Mi, Évával 2009-ben voltunk itt először, és a jazz-fesztivált természetesen nem hagyhattuk ki. Csuda volt. Nem csak a zenét élveztük, de a boldog, elragadtatott közönséget is. Hihetetlen élmény volt körülöttünk az a zenétől megmámorosodott embertömeg.

A Montreali Nemzetközi Jazz Fesztivál-fesztivált júniusban vagy júliusban tartják. A Montreal Jazz Fest a világ legnagyobb jazz fesztiválja, mint azt a 2004. évi Guinness Rekordok könyve írja. Évente körülbelül 3000 művész jelenik meg 30 különböző országból, több mint 650 koncertet tartanak, (ideértve a 450 ingyenes kültéri előadást is), és több mint 2 millió látogatót várnak (akiknek csak 12,5% -a turista, a többi helybeli!) valamint 300 akkreditált újságírót. A fesztivál 20 különféle színpadon zajlik; kültéri színpadokon és a beltéri koncertcsarnokban.

Nyáron a város belvárosának nagy része tíz napig zárva van a járműforgalom elől, viszont nyitva állnak az ingyenes kültéri show-k, és sok színpadon egyszerre tartanak előadást dél és éjfél között. A fesztivál nagy koncertjei általában 100 000 és 150 000 látogatót vonzzanak, sőt a számuk alkalmanként meghaladhatja a kétszázezret is. A show-k különféle helyszíneken zajlanak; viszonylag kis jazzklubokban és a Place des Arts nagy koncerttermeiben. A kültéri show-k egy részét a zárt utcákon tartják, míg másokat teraszos parkokban.

A Downtown egy zsúfolt belváros. Vásárlók, irodai dolgozók és a McGill és a Concordia egyetemek hallgatói jönnek-mennek az utcákon. Az üzletláncok és bevásárló központok a Rue Sainte-Catherine-on helyezkednek el, míg a Crescent Street a forgalmas bárok utcája. Az itt található kulturális látnivalók között szerepel a Montreali Szépművészeti Múzeum, évszázados művekkel, és a McCord Múzeum város történeti kiállításaival.

Old Montrealból egy nagy, hagyományos kínai stílusú kapu vezet át a kínai negyedbe.

A terület egykor a montreali zsidó közösség otthona volt, ahol jiddis nyelvű bevándorlók ezrei telepedtek le a környéken a Saint Laurent Boulevard központjában álló zsidónegyed részeként.

Az első kínai bevándorlók 1877. márciusában érkeztek Montreálba. A bevándorló kínaiak eleinte vasútépítéseken dolgoztak.

A legtöbb kínai elsősorban kantoni nyelven beszélt, és British Columbia-ból illetve Kína déli részéről költöztek ide. Később a kínaiak szinte kisajátították a mosodás szakmát.

1902-ben a területet már hivatalosan „Chinatown” -nak nevezték, és ez a De La Gauchetière utca, a Chenneville és a Clark utcák között fekvő több blokkot jelentette. Itt számos kínai nyitott üzletet, főleg éttermeket és speciális élelmiszer boltokat. Az évek során hongkongi és vietnami kínai menekültek is érkeztek ide és ők is különféle üzleteket és éttermeket nyitottak.

A La Gauchetièrenek a Chinatownon áthaladó része egy sétáló utca, ami szinte állandóan tele van emberekkel. Rengeteg üzlet és kisebb étterem található itt. Nyáron több hétvégén az utca élénk kültéri vásárrá alakul, nyüzsögnek az emberek, színpompásan kínálják magukat a világ minden részéből származó áruk. Tavaly nyáron Komjáti Ági barátnőnkkel jártunk itt. Nagyon élvezte ő is.

Mi többször is el-elmegyünk a kínai negyedbe, nagyon szeretjük, ahogy a sokszínű emberáradat végig hömpölyög az utcákon.

Sokszor vacsoráztunk a Maison VIP étteremben, mely az általános vélemény szerint a kínai negyed legjobb étterme. Ezt mi is alátámaszthatjuk, így igaz.

Nem hagyhatjuk ki a másik kedvenc éttermünket a Nouilles de Lan Zhou‒Noodle Shop nevezetűt. Ez egy igen kicsi, viszont annál bájosabb étterem, ahol különféle húsleveseket szolgálnak fel házi készítésű tésztával. A tészta készítése nagyon látványos, mindig csoportok állnak és csodálják az utcáról, miképp lesz egy nagyobb darab tésztából hosszú metélt kés használata nélkül, csak hajtogatással. A levesek egyébként nagyon jó ízűek. Szinte mindig sorba kell állni.

IX.

A múltkoriban, amikor ott vártam a Zsidó Kórházban a Sürgősségin a soromra (mindegy, miért), és elnéztem a várakozó betegeket, és a személyzetet, és az orvosokat, gyönyörködtem a népek és fajták nagy kavarodásában, az emberek csodálatos változatosságában, a betegek éppen úgy a világ minden tájáról valók voltak, mint az orvosok; együtt lélegeztek, egy életet éltek mindenféle népek lányai és fiai: filippinók, koreaiak és Jamaicából és Haitiből és Afrikából érkezett feketék, és az európaiak különféle árnyalatai az angolszásztól a mediterránig, a skandinávtól a délszlávokig, és zsidók: szakállas-pajeszos ortodoxok és szekularizáltak, mint mi; és hinduk és szikhek és kínaiak és arabok és perzsák; és éreztem, hogy ezek mind-mind kanadaiak, ez Montreal népe… egy vagyok közülük, ezek az én honfitársaim, és közöttük otthon vagyok, azzal a minimális angol tudásommal is befogadva és elfogadva, mint ember, egyszerűen csak, mint ember…

Ennek köszönhető az a kanadai csoda, ami engem elbűvöl itt a montreali utcákon. Ide, Kanadába, Montrealba mindenki valahonnan jött, más és más szokásokkal, ízléssel, ideálokkal. De mindenki hitte, hogy az otthoni nyomorúságából egy jobb, élhetőbb, emberibb világba jön. Ettől a hittől Kanada csakugyan jobb, élhetőbb, emberibb világ lett. A béke szigete. A tolerancia, az elnézés, a megbocsátás földje. Az itteni lakos egyszerűen EMBERNEK tekinti a másikat, mert ez az, ami mindannyiunkban közös. Lehetek én öreg, ronda, zsidó, menekült, aki alig beszéli a nyelvet; utcán, a buszon, a patikában, az orvosi rendelőben, a kis boltokban és a nagy bevásárló központokban, de még a hivatalokban is embernek néznek, ugyanolyannak, mint ők. Itt nem csak békében és toleranciában él együtt minden fajta, minden bőrszínű, minden származású, minden külsejű ember, de abban a tudatban is, hogy ide azért jöttünk, hogy együtt egy jobb, élhetőbb világba kerüljünk. És mihelyt módunk van rá, ezt ez élhetőbb világot építsük tovább itteni társainkkal együtt.

Ezt igazolja az, hogy divat sincs, mindenki azt a göncöt húzza magára, amije van, vagy amit akar, amit ő előnyösnek vél. Senki senkit nem szól meg, még csak észre sem veszi. Magánügy.

Én iszonyú sok mindent hagytam ott azért, hogy ebben a közegben lehessek egy a sok közül, mégis életem legjobb döntése volt, hogy odahagytam mindent, egy élet kincseit és lomjait, csak a kutyáimat hozattam ki magam után. Mégis.

Így vagyok boldog és hálás Kanadának, hogy befogadott. És mindezt a párommal együtt szoros szövetségben és szerelemben, ami külön ajándék. Általa létezem. Nem csak azért, mert egy agyalágyult pillanatomban megfogta a kezem, mert mindenféle bajomban mindig mellettem állt. Nem csak azért, mert meg tudjuk ölelni egymást. De ellát. Szervez. Autót vezet. Bevásárol. Ügyeket intéz. Tolmácsol. Minden lépésemre vigyáz. Kutyát sétáltat – hogy én el ne essem, reszkírozva, hogy ő esik el. Gondoskodik rólam. Ha nem volna, rég nem élnék.

Az első önálló bérlakásunk a Queen Maryn volt, itt található tőlünk jobbra párszáz méternyire a St. Joseph Cathedral vagy bazilika (családi használtra, a szent Jóska), a város egyik legjelentősebb látványossága, ami úgy emelkedik a város fölé, hogy az autópályán közeledve már mérföldekről látni.

A Szent József Bazilika (Saint-Joseph du Mont-Royal) egy római katolikus templom és nemzeti szentély a Mount Royal Westmount tetején, Montrealban. Kanada legnagyobb temploma, kupolája még külön az egyik legnagyobb a világon. 30 méterrel túllépi a törvényesen megszabott városi magassági korlátozásokat, de erről mindenki bölcsen megfeledkezik. A Bazilika André Bessette testvérről is híres, akinek gyógyítóerejében hittek a kortársai; a gyógyultak eldobott kerekes székeit, botjait, mankóit múzeum őrzi. Tudjuk, a hit hegyeket mozdít, s a placebo sem más, mint hit.

Tehát itt laktunk a Queen Maryn, ami főútvonal, és olyan is: lármás és büdös, buszok és kamionok között lavíroznak a személykocsik, ontják a kipufogó gázokat, szerencse, hogy az ablakunk egy benyílóra nézett, ahol néhány fa lombja szűrte meg a zajt és a kormos levegőt, és egy faágon mókusok jöttek az ablakunkba földimogyoróért, de a házunk sarkától, a Victorián fölfelé már más világ volt, ez már a gazdagoké, a házak szépek, a kertek gondozottak, itt néhányszáz méter után jobbra fordulunk a Mira-ra (street, rue ‒, nem tudom), aztán ismét jobbra, az már az Avenue Ponsard, ami a Queen Maryre visszavisz.

Itt, az Ave Ponsardon ülök egy ház lépcsőjén, közel a Queen Mary sarkához, napozom Slomóval, a labrador kutyámmal, mikor egy kocsi beáll szemben a garázsba, kiszáll egy szőke nő – negyvenes –, átkiabál, persze nem értem, de nagyon barátságos vigyorral visszaintegetek, és egyszerre a nő kijön a házból, át az úttesten, egy nagy pohár jégkockás vízzel és egy műanyag tálban a kutyának szánt vízzel… Mi? Hogy? – Hát hogy meleg van, ilyen melegben inni kell, idősebb embernek meg különösen… – atyaisten, esik le a tantusz, ez azt kérdezte, nem vagyunk-e szomjasak; és nem bírok napirendre térni fölötte, mitől ilyen hihetetlenül rendesek itt az emberek… a nő vadidegen, hangsúlyozom, vadidegen, az talán lehetséges, hogy látott már itt napozni, mert a délutáni séták alkalmával itt szoktam megpihenni, de különben semmi kapcsolat, sose beszéltünk…

Isten áldja meg Kanadát és a kanadaiakat!!!

Kórházból jöttünk, ahol egy kisebb szemészeti beavatkozáson estem át. Veszélytelen, de fájdalmas. Pontosabban: éget. Alig vártam, hogy hazaérjünk és jegelhessem, de volt még pár kisebb elintézni valónk. Többek között vásárlás. Feleségem leparkolt, átment a túloldalra a boltba, engem a kocsiban hagyott, hogy kíméljen, de a hőség kibírhatatlan volt. Ki kellett szállnom, megálltam egy csenevész fa árnyékában, félkézzel a fába kapaszkodva, másik kezemmel a napszemüvegemet fogva, ami alatt nagy csomó papírvatta védte az égő-fájó szememet.

Két perc múlva megáll mellettem egy olyan harmincas pasas, hogy nincs-e valami baj, miben tudna segíteni?

Mondom, nagyon köszönöm, de minden rendben, várom a feleségem, ott van a boltban… nagyon köszönöm… ugyan, nem tesz semmit, mondja ő, legyen jó napod!

De alig eszmélek, már megáll mellettem egy szőke lófarkas fiatalasszony, hogy minden rendben, ne segítsen valamit? A szöveg majdnem ugyanaz, és have a nice day, stb…

Éva talán tíz percig lehetett távol, és ha más mondja, el sem hiszem, de ez itt Kanada, ezek kanadaiak, mert a feleségem már integetett a túloldalról, mikor csak úgy elmenőben odakiált még egy termetes fekete asszonyság is, hogy hé, öreg, nincs valami bajod? Ne segítsek valamit?

Lehetetlen, hogy ilyenkor ne jusson az ember eszébe az az ország, ahonnan idevetette a jósorsa. Olvasom a magyar sajtóban, hogy pár hete egy harmincas éveiben járó férfi feküdt Pesten a hetedik kerületben a járdán, feje alatt vértócsa; epilepsziás rohama volt, elesett, beverte a fejét, a barátja telefon híján kétségbeesve próbált segítséget kérni a járókelőktől, de mindenki süketnek, vaknak bizonyult; az arra járók enyhe undorral, szó nélkül siettek el mellettük.

Végül valaki előkerült, hogy ő már értesítette is a mentőket, de mire kiérkeztek, már nem tudtak a betegen segíteni. Az egyetlen emberről, akiben volt irgalom, kiderült, hogy maga is érintett; a felesége epilepsziás.

Arra virradó éjszaka az egyik budapesti kórház bejárata előtt esett össze egy négyhónapos terhes fiatalasszony epilepsziás rohammal. A kórház illetékesei mosták a kezüket; a nő tudhatta volna, hogy éjszaka a kórház főkapuja zárva, csak hátul, a kórház éjszakai mentőbejárójánál lehet közlekedni – gondolta volna meg előbb, hol essen össze.

Ez a történet egy fantasztikus heppienddel ért véget: a nő nem halt meg! Egy taxisofőr és egy éjszakai busz sofőrje tartották az asszony fejét és benne a lelket, és addig erőszakoskodtak telefonon a mentőkkel és a kórház sürgősségi osztályával, míg a sürgősségiről előjött egy ápolónő, sőt (!) még egy orvos is (!) a főkapun (!) Így a nő megmenekült. (Akkor.)

Én ezzel abbahagytam a magyar sajtó böngészését.

X.

A kutyáink kihozatala maga egy regény, itt csak zanzásítva fér el. Hideg zuhany, meleg zuhany.

Gyúrón, Krisztinél hagytuk a kutyákat, amikor elhagytuk az országot 2012. február 29-én, és csak júniusban tudtuk kihozatni őket, Slomót és Donnát. Slomó egy gyönyörű labrador volt, egy igazi show-dog, Donna pedig egy aranyos, csendes menhelyi keverék. Kriszti Cargo-val akarta szállíttatni őket, már kint voltak a repülőtéren, becsekkoltak, amikor a szállítók számára kiderült, hogy Slomónak epilepsziája van. Mi is csak akkor tudtuk meg, hogy az a furcsa izomgörcs, amit nem bírtunk hova tenni, tulajdonképpen epilepszia. Ezért nem vállalták a szállítást, és vissza kellett vinni szegényeket Gyúróra.

Tehát találnunk kellett valakit, aki személyi poggyászként maga hozza ki a kutyákat.

Villámgyors telefonálás erre-arra, és mit tesz isten, megtaláljuk Strausz Évikét. Aki boldogan jönne, szinte ugrál örömében. Már a Cargo befuccsolása után azonnal megtalálhattuk volna, ha eszünkbe jut. Akkor hurrá, akkor minden megoldva. Évike tökéletesen lebonyolította a kutya akciót.

Holnap, 25-én, érkeznek a kutyák Strausz Évikével. Nincs rá pénz, hogy én is kimehessek eléjük a reptérre, a kurva életbe! Minden jót el kell rontson valami…

Mégis kint voltam Irene-nak és Margeaux-nak köszönhetően. Margeaux-ék lefilmezték a nagy eseményt. (M.o.-on mindenki hülyének néz, hogy ingünket-gatyánkat a kutyáinkra költjük, itt ez magától értetődő. Még csak azt sem mondják, hogy „no, ez derék!”, csak azt, hogy persze. Hát szóval itt vannak. Megismertek, őrülten örültek, és már tudják, hogy itthon vannak, itt vagyunk együtt otthon, ebben a lakásban a Queen Maryn, helyreállt a világ rendje. Boldog vagyok, hulla fáradt és beteg. Asztma, asztma, asztma. És fokozatos lassú vakulás. Was ka’ma’ machen? Ez van. Nyolcvan után? Tényleg minden óra ajándék.

Viszont eszembe jutott, amikor nyáron a Slomó kutyámmal leültünk a rue de Ponsardon egy lépcsőre napozni. Amikor egy ismeretlen nő szemből vizet hozott nekünk. És eszembe jutott Nancy is, a lakótársunk.

Nancy, olyan negyvenes-ötvenes kreol nő a karibi térségből, egy házban lakunk, és ő szereti pontosan tudni a szomszédai nevét. A kiskutya Donna, a nagykutya Slomó, a feleséged Éva és te Ákos vagy. Egy borongós decemberi napon azt kérdezi: Ákos, te zsidó vagy? Persze, mondom, itt a kérdésnek nincs igazi súlya, de én nyolcvan évig éltem egy antiszemita országban, valami szorongás azért bennem maradt… Mert akkor nagyon boldog Hanukát kívánok, mondja Nancy, és már siet is tovább, alig győzök utána kiabálni, hogy én meg boldog karácsonyt nektek!

Nancy helyes nő. Kedves, barátságos, meleg fekete pillantása van. Régen ismertük egymást, mikor még mindig nem tudtam róla semmit. Aztán egyszer csak megálltunk beszélgetni, hát kiderült hogy nagymama. Azt láttam, hogy nem tínédzser, de nagymamának azért nem néztem. Tapintatosan rákérdeztem a foglalkozására, karrierjére, ahogy itt mondják, csodálkozott. Két lánya egy fia van és három unokája. Ez nem karrier? Egyébként dolgozik, elárusító egy ruhaboltban, de az munka, nem karrier.

Ez Nancy. Honfitársam. Kanadai, mint én.

Jövünk ki egy hivatalból, kiesik a kezemből a papírzsebkendőm, egy nő a mamáját hozza, miközben őt támogatja, a házkaput nyitja, még arra is van ideje, hogy egy tiszta papír zsebkendőt varázsoljon a kezembe, ne kelljen az öregnek hajolgatnia. Hát ez itt egy ilyen világ.

XI.

Ottawa, Kanada fővárosa, az Ottawa folyó déli partján, Dél-Ontario keleti részén fekszik, és természetesen a folyóról kapta a nevét. Gatineau, a folyó túlpartján, Québecben van. Ottawa lakosai száma (2019-es adat) valamivel több, mint egymillió. Ez Kanada negyedik legnagyobb városa.

A kanadai kormányhivatalok egy része Gatineauban (Québec) van, a másik része Ottawában (Ontario).

Jól ismerjük a várost, sokat jártunk ide.

Ottawában a kanadai városok között a legképzettebb a lakosság. A város igen sok kutatási- és kulturális intézményt tart fenn; a Nemzeti Művészeti Központot, a Nemzeti Galériát és több nemzeti múzeumot.

A lakosság több mint 20% -a külföldön született.

A kétnyelvűség 2002-ben kötelező lett a hivatalokban és üzleti életben, s ma a lakosság mintegy 40 % -a mindkét nyelven folyékonyan beszél.

Az Ottawa – Gatineau nagyvárosi régióban nagyobb a franciául beszélők aránya, mint magában Ottawában, mivel Gatineau Québec tartományban van. A lakosság további 20 % -a anyanyelvén kívül angolul és franciául tud. Az arabok, a kínaiak, a spanyolok, az olaszok és még sokan mások.

Kanadában nagy a belföldi és külföldi turistaforgalom. A világon a második legnagyobb ország óriási földrajzi változatossága vonzza a turistákat. A három legnagyobb város, Toronto, Vancouver és Montreal kultúrájukról és változatosságukról ismertek.

A Parliament-Hill, köznyelven: The Hill, az Ottawa folyó déli partján, Ottawa belvárosában, Ontario tartományban van. A gótikus épületcsoport a Kanada Parlament otthona. A Parliament Hill évente mintegy 3 millió látogatót vonz.

A Parlament Könyvtára, Bibliothèque du Parlement, a kanadai parlament fő információs tárolója és kutatási forrása. A könyvtár az Ottawai Parlament-hegyen található, a parlament központi blokkja mögött, és ez az egész épület utolsó eredeti, érintetlen része az 1916-os tűzvész után. A könyvtárat számos alkalommal kibővítették és felújították. Az épület ma kanadai ikonként szolgál, és a kanadai tíz dolláros bankjegy előlapján jelenik meg.

A Béketorony, más néven a győzelem és a béke tornya, tour de Victoire et de Paix, a parlament épületegyüttes középső tengelyén helyezkedik el.

A Béketornyot John A. Pearson építész tervezte, hogy ne csak építészeti jellegzetességként, hanem emlékműként is szolgáljon a kanadai emberek számára, akik életüket adták a Nagy Háború – első világháború – során. Így van a toronyban egy Emlékterem, egy 7,3 m³-es, boltozatos helyiség. A padló és a falak között sok olyan kő található, amelyet John Pearson építész személyesen gyűjtött azokon a fontosabb csatatereken, ahol a kanadai csapatok halálos csatáikat vívták. Pearson a Memorial kápolnának is nevezett szobát maga úgy hívta: „szent liget az erdő közepén”.

XII.

Kanadáról szólva nem hagyható ki a Szent Lőrinc Saint Lawrence folyó a maga óriási víztömegével, ami összeköti a Nagy-tavakat az Atlanti-Óceánnal; ezzel a Nagy-tavak medencéjének elsődleges levezetését képezi, akár egy természetes csatorna. Áthalad a kanadai Québec és Ontario tartományokon, és egy szakaszon része a Kanada és az USA közötti államhatárnak is.

Egy ízben Montrealban a Szent Lőrinc partján sétáltam többedmagammal; a folyó nagysága lenyűgöző, helyenként akár a tenger. Középen a víz úgy habzik, örvénylik, mintha egy hatalmas kőgát húzódna végig a szintje alatt. Ahogy sétálunk, rájövök, hogy egy szigeten járok, balra a vad folyó, jobbra ugyanennek a víznek a csendes, megbékélt ága, mintha védett tavacskák, úszómedencék sorakoznának egymás után. Előttünk óriási füves térség nyúlik a távolba; vadlibákkal tele. Kanada összes vadlibái, úgy látszik, itt tartanának találkozót. Igen óvatosan kell lépkedni a mindent elborító libafos miatt.

A montreali Underground City, a földalatti város, amelyet franciául ’la ville souterraine’-nek neveznek, a világ legnagyobb földalatti városa. Utcák és terek hálózata. Hiszen város. Bevásárlóközpontok, plázák és boltok, hangulatos kisvendéglők és gazdag, procc éttermek. Piacok, kereskedelmi központok, konferenciatermek, mozik, színházak, könyvesboltok; minek soroljam? Város. Csak éppen a föld alatt. A föld alatti város kiépítése persze nem véletlen. Itt az időjárás igen változatos, főleg télen. A gyakran rendkívüli hidegek és sok havazás, hóvihar tette szükségessé az underground city kialakítását. Lehet kint bármilyen idő, itt minden kényelmesen elérhető az emberek számára.

Itt van Montreal üzleti negyedének is a központja. Ez Montreal belvárosa. Minden jelentős intézmény összeköttetésben áll a földfeletti megfelelőjével, onnan is le lehet menni a föld alatti térbe, és minden intézményt összeköt lent a Metro és a gyorsvasút rendszer. A földalatti várost voltaképp a Mount Royal Királyi alagút déli bejáratánál lévő nyitott gödörből fejlesztették ki, ahol ma a Ville Marie és a központi állomás áll.

XIII.

A buszon föltűnik egy csinos lány, közelebb húzódom, ő azonnal föláll, és az itt szigorú szabály, hogy ilyet nem illik visszautasítani. Le is ülök gyorsan, úgy mondom a lánynak, hogy nem azért álltam ám meg előtted, hogy átadd az öregnek a helyed, hanem mert szép lány vagy. Hátravetett fejjel kacag, de a többi utas is nevet, aki hallotta. Ez montreali busz, itt ha valaki rálép a másik utas lábára, az nem ok arra, hogy melegebb éghajlatra küldjük egymást, hanem ürügy a bocsánatkérésre, majd a tiltakozásra, ugyan, nem tesz semmit, egy rövid egymásra nevetésre, egy pillanatnyi vidámságra.

Amitől rögtön szebb az élet.

Egy társdalomra jellemző hány ember alkot magától egy sort. Budapesten rendőr nélkül háromszáz se. Itt három ember már egy sor. Nem azért mert ráérnek, hanem mert sietnek. És mit tesz Isten: mindenki sorra kerül, mindenki célhoz ér.

Ez társadalom, nem csürhe. Pedig az egyik fekete, a másik fehér, az egyik filippino, a másik zsidó, az egyik skandináv a másik hindu. És mind kanadai.

Slomó kutyám élete alkonyán néha nem bírt ráállni a hátsó lábaira. Egyszer így jártunk vele még jó messze a parkoló kocsinktól. Éva húzta, én megpróbáltam a hasa alá nyúlva talpra állítani, mikor egy férfi se szó se beszéd fölnyalábolta a harminc kilós állatot, és vitte a kocsiig. Mi nem győztünk hálálkodni, ő nem győzött szabadkozni, hogy ugyan, semmiség.

Ez egy kanadai pasas. A honfitársam.

Haza csak ott van, ahol jog is van. Így igaz, de ez kevés. Ahol a lakosok között együttérzés is van, spontán segítőkészség is van, ahol az utcán biztonságban érzed magad, mert tudod, hogy nem hagynak cserben, ha bajod esik, ott van a hazád.

Ne csodálkozz, kedves olvasó, ha arra a kérdésre, érzünk-e honvágyat, a mai napig is csak azt tudjuk mondani a feleségemmel együtt: életünk legjobb döntése volt, hogy ide jöttünk.

Schiff András (Sir András Schiff) zongoraművész 2015. október 25-én a csodálatos Montreali Zene Palotában adott hangversenyt. Teltház volt. Az ő játékát hallva néhány taktus után már más galaxisban érzi magát az ember.

Briliáns előadása nagy siker és óriási élmény volt.

A hangverseny után találkoztunk a színfalak mögött. Beszélgettünk, néhány fénykép is készült. Mindketten örültünk egymásnak.

2016.február 18-án a Budapesti Fesztiválzenekar hangversenyén voltunk.

A zenekar egy nemzetközi hangversenykörúton vett részt, ennek egyik állomása volt Montreal, a mi legnagyobb örömünkre.

A hangverseny első darabja, Carl Maria von Weber Der Freischütz nyitánya volt, ezt követte

Marc-André Hamelin kanadai zongoraművész előadásában Liszt Ferenc I. Esz-dúr zongoraversenye.

A harmadik mű Prokofjev Symphony No. 5 in B-flat major volt.

A zenekar ráadásként egy igen szokatlan dologgal lepte meg a közönséget. A zenészek kórusként énekeltek el egy 19. századi orosz ortodox himnuszt. Gyönyörűen. A siker frenetikus volt.

Köszönjük Fischer Iván!

Külön örültem, hogy a backstage-ben személyesen is találkozhattunk és beszélhettünk Ivánnal néhány szót. Csak rövid időt tölthettünk együtt, mivel a hangverseny későn ért véget, és a zenekar másnap korán reggel indult tovább.

XIV.

Amikor Balogh Pityuék, évtizedes jó barátaink, először látogattak meg bennünket, szinte vezényszóra kerültem be tüdőgyulladással a kórházba, és elrontottam minden közös programot. De a második látogatásukkor elégtételt vettünk magunknak.

A Chinatownban találtunk egy remek utazási irodát, ezzel mentünk néhánynapos niagarai túrára. A montreali utazásuk előtt nem sokkal azonban megoperálták Balogh Mary térdét, így ő mankóval járta végig az utat. Sokfelé ez elképzelhetetlen, de Kanadában mindenki figyel a másikra. A roskatag öregre, a kerekesszékesre, a púposra, sántára, várandós kismamára, itt mindenkit emberszámba vesznek.

Hajnalban indultunk a montreali Chinatownból.

Pazarul éreztük magunkat. Az út, a busz közönsége többnyire az itteni chinatowniak, az idegenvezető kínai hölgy (kínai és angol nyelvű) úti kalauzolása, a szállás, minden kifogástalan volt.

Első fontosabb állomásunk a szerénységből „Ezer-Szigetnek” nevezett közel kétezer szigetből álló szigetvilág a Szent Lőrinc folyóban, ahol a víztömeg az Ontario-tó északkeleti sarkából egy természet alkotta csatornaként kilép. Körülbelül 80 km-en át húzódnak a szigetek a szent Lőrinc folyóban, részben Kanadában, részben az Egyesült Államokban, mivel a folyó több helyen is országhatárul szolgál. A kanadai szigetek Ontario tartományban, az Egyesült Államok szigetei New York államban találhatók.

Hajóról néztük meg ezt a csodavilágot. A szigetek mérete 100 négyzetkilométertől az olyan kisebb szigetekig terjed, amelyeken csak egyetlen lakóhely fér el, vagy a szigetecske csak puszta kőzet, melyen nem férne el egy demizson sem.

Saint Exupery Kis Hercege jutott az eszembe, a bolygók, melyeken csak egyetlen ember lakik, mert egy kunyhón, egy padon, egy csenevész fácskán kívül más nem fér el rajta. De ő pilóta volt, repülőjén jutott el a csodabolygókig.

Az ezer sziget régióját az UNESCO 2002-ben bioszféra világvédelmi rezervátumként jelölte ki.

Kingston volt a következő állomásunk, Kanada első fővárosa, ami ma a katonai kiképzés központja lett.

Itt megállunk egy svédasztalos étteremben, jól megpakoltuk a bendőt.

Torontóban meglátogattuk a belvárosban található torontói városházát, és a torontói egyetemet.

A Toronto Eaton Center egy óriási bevásárlóközpont és irodaház Toronto belvárosában, ami vonzza a Torontót fölkereső turistákat. Ez Észak-Amerika legforgalmasabb bevásárlóközpontja részben a belvárosi elhelyezkedés és az idegenforgalom miatt. Csak ha 2015-ös kb. 50 millió látogatót vesszük, többen keresték fel, mint az Egyesült Államok két legforgalmasabb bevásárlóközpontját a Mall of America-t és az Ala Moana Centert. A Toronto Eaton Center 2015-ös látogatottsága meghaladta a legnagyobb és legforgalmasabb kanadai repülőtér, a Toronto Pearson International Airport 2015. évi utasforgalmát.

Este a Quality Inn Niagarában aludtunk.

Reggel fölmentünk a Skylon-torony tetejére, hogy élvezzük a Niagara-vízesés panorámáját. Lenyűgöző volt a látvány. Erre még visszatérek.

A vízesés meglátogatása előtt megnézhettünk egy izgalmas, profi módon megcsinált filmet a Niagaráról az IMAX moziban, hogy fölkészítsen az élményre.

Ezután lehetőségünk volt a fenséges zuhatagokat a Niagara Hornblower Cruise fedélzetén, a vízesés közvetlen tövében is élvezni. Különösen a kanadai Patkó-Vízesés elérésével olyan közel voltunk a Niagara-vízeséshez, hogy éreztük a zuhatag döbbenetes erejét, mennydörgő hangját és csodálatos páráját. Félelmetes volt.

A Niagara-vízesés egy három vízesésből álló csoport, amely a Niagara-szoros déli végén helyezkedik el, az USA New York államának és a kanadai Ontario tartománynak a határán. A három zuhatag közül a legnagyobb a Patkó (Horseshoe) vízesés, más néven kanadai vízesés, amely áthalad a Kanada és az USA közötti államhatáron.

A kisebb American Falls és a Menyasszonyi Fátyol Zuhogó (Bridal Veil Falls) teljes egészében az Egyesült Államok területén fekszik. A Menyasszonyi Fátyol vízesést a Kecske-sziget és a Luna-sziget választják el a Horseshoe-vízeséstől. Mindez a Niagara folyón helyezkedik el, amely az Erie-tavat köti össze az Ontario-tóval. A zuhatagok áramlási sebessége együtt a legnagyobb Észak-Amerikában. Függőleges esésük több mint 50 méter. Percenként több mint hatmillió köbméter víz megy át a zuhatagokon. Elképesztő vízmennyiség!

A Niagara-vízesés akkor alakult ki, amikor a gleccserek visszahúzódtak az utolsó jégkorszak végén, és az újonnan kialakult Nagy-tavakból származó víztömeg utat tört magának az Atlanti-óceán felé. A Niagara-vízesés szépségéről és a vízenergia hatalmas mértékéről és értékéről egyaránt híres. A rekreációs, kereskedelmi és ipari célok kiegyensúlyozása a 19. század óta komoly föladatot jelent a Niagara komplekszum vezető tisztviselői és hivatalnokai számára.

A Niagarától hazafelé Torontóban a CN -torony helyett a híres Ripley’s Aquariumot, Kanadai legnagyobb akváriumát, néztük meg. Az akvárium tíz galériában van felépítve és több mint 20 000 állatnak ad otthont. Az akváriumban páncélerős, átlátszó műanyagból kiképzett alagútban sétáltunk, körülöttünk élte az életét az akvárium állattömege, mintha mi is közöttük lettünk volna. Félelmetes és csodálatos volt.

Harmadik nap a svédasztalos ebéd után visszatérünk Montrealba. Visszafelé megálltunk a Big Apple-nél, egy üzlet és étterem együttesénél. A környéken van az almatermelés központja. Ezért sokféle almából készült finomságot, süteményt, édességet, és almával kapcsolatos ajándéktárgyat lehet itt vásárolni. És finomakat lehet enni. Hatalmas a turista forgalom. Mi vettünk Big Apple kulcstartókat, egy nagyon szép alma alakú vágódeszkát, finom kidolgozású fa evőeszközöket és természetesen Big Apple hűtőmágnest. Balogh Pityu és Mary is bevásárolt rendesen.

Következő alkalommal (2018.júl.17-19.), mikor csak kettesben voltunk ott Évával, nem is gondoltunk rá, ott vettük észre a vízesés záporában ‒ csuromvizesen ‒ hogy pont ma van a 86-ik születésnapom. Ha valaki egykor ezt megjósolja, kinevetem, hisz ez egy abszurd álom.

Pityuval és Maryvel ősszel (2017.okt.), idényen kívül voltunk ezen a kiránduláson. Ekkor a Marineland már zárva volt, és ezért néztük meg helyette Torontóban a Ripley’s Aquariumot. Most azonban nyár lévén a Marineland nyitva volt.

A Marineland (hivatalosan Marineland of Canada Inc.) egy szórakoztató park és állatkert a Niagara-vízesésnél. Az 1961-ben megnyitott parkban hullámvasutak és egyéb szórakozási lehetőségek vannak. A parkban medvék, szarvasok és más szárazföldi állatok is láthatók. Ez nem állatkert, az állatok nem ketrecben vannak, a saját közegükben, a természetben élnek, de gondosan elkerítve. Közöttük sétálhatsz, mégis biztonságban vagy. A delfináriumban rozmárok delfinek, és belugák bemutatóját láttuk. Hatalmas élmény volt ilyen közelről látni ezeket az állatokat, akik be voltak tanítva, hogy a közel merészkedőket lelocsolják. Úgy tűnik, van nekik humorérzékük, mert láthatóan élvezték a játékot.

A 160 méter magas Skylon torony, a Niagara-vízesésnél egy olyan kilátótorony, ahonnan látható mind a New York-i, amerikai vízesés, mind az Ontarióban lévő nagyobb Patkó-vízesés a Niagara folyó kanadai oldaláról.

Aznap este újra fölmentünk a Skylon toronyba. ‒ A három vízesés látványa éjjeli kivilágításban, 160 méter magasból, aztán a tűzijáték, csodálatos volt; tülekedett is a nép az ablakok körül; én, 86 évesen, nagyon megküzdöttem, hogy lássak is valamit ‒ ez itt már nem az igazi Kanada. De így is megérte!

Hazafelé eltévedtünk. Késő este lévén bezártak azok a boltok, amiken keresztül ide jöttünk. Sok bolyongás után azért hazataláltunk a szállodába.

XV.

Elöljáróban: Justin Trudeau miniszterelnöknek köszönhető, hogy az állampolgárságra való várakozás ideje jócskán lerövidült. A miniszterelnök ezt még a választási kampányában ígérte meg, és az ígéretét be is tartotta.

Az Eskütételre és az állampolgársági bizonyítvány átadására 2018. december 18-án került sor.

A szertartás jól szervezett és nagyon ünnepélyes volt.

Háromszáz tizenöten voltunk, jól emlékszem rá, mert külön bemondták ezt a számot.

Az eskütétel után az új állampolgárok megkapták a dokumentumaikat.

Örömmel kissé elrévedve hallgattam a szónokot.

Egyszer csak, mintha a nevemet hallottam volna. Az ember a saját nevére fölfigyel. Éva fülét is megütötte a nevünk. ‒ Te, ez nem rólunk beszél?

A szertartást vezető bírónő csakugyan rólunk beszélt.

Ma, többek között, olyan kiváló emberek kapják meg a Kanadai állampolgárságot ‒ mondta ‒, mint a híres magyar író, Kertész Ákos és a felesége, akiket a miniszterelnök üldözött el a hazájukból.

A hölgy nagyon fölkészült az én dolgaimból. Fölsorolta a regényeimet, azt, hogy a Makrát tizenkét nyelvre lefordították, hogy kb. egymillió kétszázezer példányban jelent meg a világon összesen, hogy harcos demokrata publicista vagyok, hogy azért kellett elhagynunk feleségemmel együtt a hazánkat, mert megírtam a kormányról is és a tehetetlen ellenzékről is a véleményemet, és még sok gyönyörűség hangzott el rólam, amit nem is értettem pontosan, de az biztos, hogy szinte az egész ünnepi szertartás rólam szólt.

Köpni-nyelni nem tudtam a meglepetéstől.

És alig kaptam levegőt a megtiszteltetéstől.

És madarat lehetett volna fogatni velem örömömben.

És a végén háromszáz tizenhárom ember tapsolt meg bennünket.

Ahogy levonultunk, hogy átvegyük az okmányt, a szomszéd sorból egy olyan harmincas hölgy átszólt magyarul, hogy megtiszteltetésnek tartja, hogy velem együtt kapja meg az állampolgársági okmányt, én valamit szabadkoztam, és gyorsan hozzátettem, hogy keressen meg, ő könnyebben megtalál, mint én őt. No, ez sem Fideszes, gondoltam jókedvűen. Mi volt, nem tudom. De azóta se láttam.

Ez van.

A pulpitusnál csakugyan kiemelten, külön fotóval és szöveggel adta át a bírónő kettőnknek, Évának meg nekem az állampolgári dokumentumot. Külön fotó, külön laudáció. És külön taps.

Meg sem érdemeltem. Vagy mégis? Eddigi harcaimmal az emberségért, empátiáért, toleranciáért, a jóságért? Hisz minden mondatom ‒ regényben, színműben, forgatókönyvben, médiában ‒ erről szól. És Éva is lassan három évtizede áll mellettem. Nem az én tisztem eldönteni. De Kanadától szinte léptenként kapom az ilyen szívmelengető ajándékokat.

Hát ezt nehéz tárgyilagosan megírni. GOD BLESS CANADA!

XVI.

Montmorency vízesés körülbelül 12 km-re van a régi Québec Citytől. A vízesés körüli területet a Montmorency vízesés park védi Parc de la Chute-Montmorency. A vízesés a Montmorency folyó torkolatánál indul, ahol szikla partján átbukva zuhan a víz a Saint Lawrence folyóba, szemben az Île d’Orleans sziget nyugati végével. A vízesés 83 m magas, 30 méterrel magasabb, mint a Niagara-vízesés.

A vízesés gerincén áthaladó függőhídról tökéletes rálátás nyílik a vízesésre. Ezen kívül több lépcső van még kiépítve azért, hogy különböző irányból is látni lehessen a vízesést. A parkból a vízeséshez kötélpályán lehet följutni.

Nyáron a parkban nemzetközi tűzijátékverseny zajlik, amelynek hátterében a vízesés csodálatos színekben pompázik.

A nyári hónapokban a vízzuhatag sárga fényt áraszt a vízágy magas vastartalma miatt.

Québec city a kanadai Québec tartomány fővárosa. 2016 júliusában a városnak nagyjából félmillió lakosa volt, a ’nagyvárosi területen’ (a város és az agglomeráció) pedig nyolcszázezren laktak. Ez Kanadában a tizenegyedik legnagyobb város és a hetedik legnagyobb nagyvárosi terület.

Felfedező Samuel de Champlain 1608-ban itt alapított egy francia települést. Old Québec történelmi negyedét az UNESCO 1985-ben a világörökség részének nyilvánította.

A város nevezetességei között szerepel a várost uraló Château Frontenac szálloda, valamint a Québec Citadelle ép épülete, a sértetlen erőd, amely az óvárost körülvevő hegyvidék középpontjában áll. A Québec-i Nemzetgyűlés (tartományi törvényhozás), a Québec Musée national des beaux-arts, a Quebeci Nemzeti Szépművészeti Múzeum, és a Musée de la civilization, a Civilizáció Múzeuma, mind Vieux-Québec, a québeci óváros területén található.

A Fairmont Le Château Frontenac, rövidebb nevén Château Frontenac, egy történelmi szálloda Québec City-ben. A szálloda Old Québecben található, a történelmi negyed felső részén. A Chateau Frontenac-ot Bruce Price tervezte, és a kanadai csendes-óceáni vasúti társaság építette. Az épület meredek lejtős tetőkkel, kör alakú és sokszögű tornyokkal, valamint díszes gerendákkal és dormerrel (a tetőablak egyik formája) rendelkezik. Az épületet 1981-ben kanadai nemzeti történelmi emlékhelynek nyilvánították.

A Château Frontenac közelében található a Notre-Dame de Québec székesegyház, a Québec-i római katolikus érsekség alma matere. Ez az első új templom az új világban, amelyet bazilikának emeltek, és Kanada primátus egyháza lett. Québec városában és annak enklávjaiban Kanada 37 nemzeti történelmi helyszíne található.

Québec City Észak-Amerika egyik legrégebbi, európaiak által alapított települése, és Mexikótól északra az egyetlen erődített város, amelynek falai fönnmaradtak. Míg a latin-amerikai nagyvárosok nagy része a 16. századból származik, Kanadában és az Egyesült Államokban néhány település már Québec City előtt létezett.

A legkorábbi ismert francia település Észak-Amerikában, a Fort Charlesbourg-Royal, amelyet 1541-ben alapított a felfedező Jacques Cartier mintegy 400 emberrel, de kevesebb mint egy évvel később elhagyták a bennszülöttek támadásai és a zord tél miatt. Az erőd a Rivière du Cap Rouge torkolatánál volt, a korábbi külvárosban, Cap-Rouge városában (amely 2002-ben beolvadt Québec városába).

Québec-et Samuel de Champlain, egy francia felfedező 1608. július 3-án alapította. Champlain, más néven „Új-Franciaország atyja”, élete végéig adminisztrátora volt a városnak.

Québec-t Észak-Amerika frankofón lakossága bölcsőjének hívták. A hely kedvezőnek tűnt az állandó kolónia létrehozásához.

A második világháború alatt két fontos konferenciát tartottak Québec Cityben. Az elsőt 1943-ban Franklin D. Roosevelt (az Egyesült Államok elnöke), Winston Churchill (az Egyesült Királyság miniszterelnöke), William Lyon Mackenzie King (a kanadai miniszterelnök) és TV Soong (kínai külügyminiszter) részvételével. A másodikon, 1944-ben, Churchill és Roosevelt vett részt. A tárgyalások a Citadelle épületében és a közeli Château Frontenac-ban zajlottak. A D-napi partraszállási tervek nagy részét is ezeken a találkozókon készítették elő.

A québec-i téli karnevál, angolul és franciául egyaránt ismert, mint Carnaval. A Québec Carnavalt 1955. óta évente ünneplik. Ebben az évben először jelent meg Bonhomme Carnaval, a fesztivál kabalája, egy hóember. 2006-ban több mint egymillió ember vett részt a Carnaval de Québec-en, akkoriban a világ legnagyobb téli fesztiválja volt. Azóta a Harbini Fesztivál felülmúlta.

A téli fesztivál leghíresebb látnivalói az éjszakai és nappali parádék, amelyeket a kabala Bonhomme Carnaval vezet. A felvonulások áthaladnak a felső városban, amely fényekkel és jégszobrokkal van díszítve erre az alkalomra.

Számos különféle rendezvényt tartanak város szerte, köztük nem egyet fagyos hidegben, ami a québeciek fantasztikus élet vidámságának ékes bizonyítéka.

Néhány főbb esemény a fesztiválon:

Szabadtéri táncpartik a Jégpalotában.

A nyitó- és záró ceremóniák a Jégpalotában a résztvevők ezrei, Bonhomme és Québec polgármestere előtt zajlanak.

Kültéri sportesemények (snowboardozás, jég kenu, jégkorong, kutyaszánozás stb.)

Ingyenes kültéri nyilvános bankettek (villásreggeli, stb.).

Hószobrászverseny Ábrahám síkságán. A síkság egy nyilvános városi park, amely karneváli időben nyitva áll szabadidős tevékenységekre, ideértve a hótalpas és a sífutó pályákat. A Citadella körüli síkság egy részét egy téli szabadtéri vidámparkká változtatják.

Hagyományos a bikinis hófürdő-rendezvény (bain de neige)

A városban található kioszkok és egyéb üzletek értékesítik a Bonhomme effigy címkét, amely belépési lehetőséget biztosít a legtöbb eseményre, bár néhányuk ingyenes.

A legtöbb kereskedés a főutcán van. Néhány bár és vendéglő előtt télikertet építenek.

Bonhomme – röviden a bonhomme de neige („hóember”) az ünnepségek hivatalos nagykövete, a Jégpalota várnagya. A Bonhomme 2,13 m magas, 180 kg-os hóember, aki vörös bojtos sapkát visel, a hasán jellegzetes színes halszálkás övet és fekete gombokat.

Caribou-t isznak, ami egy hagyományos édes alkoholtartalmú kanadai ital. Lehet hidegen és forrón inni. A karnevál idején a hidegben természetesen forrón fogyasztják. A Caribou vörös borból és tömény szeszből, általában whiskyből áll. Összetétel: három rész vörös bor, egy rész tömény és juharszirup.

A nyilvános aukció is része a karneválnak, amely a karnevál támogatására gyűjt adományt.

Eljött március, a juharszirup szüretelésének az ideje. A barátnőnkkel, Lintner Katival, a lányával Yvettel, aki mellesleg rendőr, és a két unokájával, Alainnel és Angelinával elindultunk a Mont St-Gregoire- ban lévő À la Feuille d’Érable juharfaligetei felé. Messziről látszott, hogy a fák meg vannak csapolva, a csapok alatt pedig vödrök lógnak, melyekbe a fák híg, édes leve folyik. A meleg nyári időszakban a juhar energiát halmoz fel gyökereiben, ami tavaszra cukorrá alakul át. Kora tavasszal, az olvadás időszakában, a hideg éjszakák és a meleg nappalok hatására a fa bemetszett/megfúrt törzse édes levet enged. Legfinomabb a sok juharfa lé közül a cukorjuhar nedűje.

A megcsapolható juharfákat és az egész juharszirup készítési eljárást az őslakos indiánok fedezték fel. Tulajdonképpen egy őslakos hagyomány él tovább a juharszirup készítéssel.

Az indiánok a juharszirupot csak édes víznek nevezték. Senki nem tudja pontosan, hogy mikor jöttek rá, hogy a juharfa nedve különleges, édes, egyedi ízt ad a tavasz első heteiben. Mindenesetre, mikor a francia telepesek megjelentek a Szent Lőrinc folyó völgyében a 17.-18. században, hamar ellesték az indiánoktól a tudományukat.

A juharszirup állaga leginkább a mézhez hasonlít, de annál hígabb, és nagyon finom.

A szirup készítése nem bonyolult, de igen hosszadalmas. A fából kinyert híg édes levet a juhar kunyhókban forralják 104 ºC fokon hatalmas üstökben, fazekakban, amíg sűrű szirup nem lesz belőle. A kunyhók oldal falain nagy lenyitható ablakok vannak. A juhar kunyhók tetejére nyitott szellőzőt ácsolnak, hogy a sokáig tartó forralás során keletkező gőz eltávozhasson. A fölforralt szirupot leszűrik.

A tanyán, egy nagy barátságos, családias hodályban hosszú asztalok mellett falatoztunk a többi kirándulóval együtt. A menü fantasztikus volt: különféle levesek, hagyományosan elkészített bárány, füstölt sonka, omlett, kolbászok, pörkölt, húsgombóc, sült bab, burgonypüré, tourtière (a tourtière egy kanadai húspástétom, Québec tartományból származik, amelyben általában darált sertéshús, borjúhús, marhahús vagy a tenger mellett lazac és vadhús van. Ez az étel a karácsonyi és a szilveszteri vacsorának is hagyományos része. A név abból az edényből származik, tourtière, amelyben eredetileg főzték). A lakoma egyik csúcsa a „krisztus füle” ‒ egészen vékonyra szeletelt sült sózott szalonna ‒ és utána édességek.

Itt még nem halt éhen senki.

Hadd számoljak be még egy helyi játékról. A tiszta, forrásban lévő juharszirupot keskeny csíkban ráöntik a hóra, kapunk egy pálcikát, amire föltekerjük a megdermedt juharszirupot. És kész a nyalóka.

A Poutine (putin) úgy készül, hogy a hasábburgonyát megszórják friss cheddar sajttúróval és az egészet leöntik barna mártással. Az eredeti recept sok variációja népszerű, lehet virslivel, gombával, hagymával, baconnal, marhahússal csinálni. Egy vendéglős találta ki az egészet az 1950-es évek végén a Centre-du-Québec környékén. Régóta része a Québec-i konyhának. Sok éven keresztül lebecsülték, csúfolták mint afféle generál keveréket, később azonban az itteniek kulináris büszkesége lett. A tartományon kívül is nagyon népszerű.

Szerintünk is nagyon finom, egyetlen hátránya, hogy egy kalóriabomba.

Nunavik Québec északi részét jelenti, a provincia harmadának felel meg. Jelenlegi területe magában foglalja a Hudson-öböl szigeteit is, amelyek nagy része gyakorlatilag Québec közelében található. A fehérek érkezése előtt ezt a területet csak az inuit (eszkimó) nép lakta. Az inuitok a fehér ember által adott elnevezést, az eszkimót, sértőnek tartják, mert az nyershús-zabálót jelent.

Nunavik hatalmas terület, maga a név is azt jelenti „nagy föld” a lakosai nunavimmiutoknak nevezik magukat. Ez Québec, mint már említettem, legészakibb része, nagyobb, mint Kalifornia állam. Az északi saroknak a szubarcticus, vagyis szárazföldi sarkvidéki éghajlati övezetében fekszik, távol az óceánok mérséklő hatásától.

XVII.

Hónapok óta minden délben leviszem a kutyát olyan egy-másfél órás sétára, bármilyen is az idő. Eddig, ha nem is volt könnyű, nem történt semmi baj. Ma, azt hittem, otthagyom a fogam.

A kiserdő előtt a kanyar az útnak talán a harmada. Nulla fok körüli hőmérséklet, vagyis nincs hideg, de itt hirtelen föltámadt a szél, s a tegnap lesett porhóval komoly hófúvást produkált, olyat, amikor a hó percek alatt félméteresre nő. Ijesztő volt. Megpróbáltam lehajolva hátat fordítani a förgetegnek, a kutya persze húzott, ő élvezte, én más élvezetet is el tudtam volna képzelni. A széltől fulladtam, talán hörögtem is. Mozdulni se tudtam percekig, vártam, hogy enyhüljön a szél. A szél nem enyhült, de ebben a pózban rám talált egy irgalmas szamaritánus, egy Évával kb. egyidős hölgy. És ha már rám talált, nem engedett, míg haza nem kísért, persze nem az én tempómban.

Valószínű, hogy neki is volt más dolga, ő is sietett, és engem is minél gyorsabban jó helyen akart tudni. A hónom alá nyúlt és kellemetlenül veregette a hátam, talán így tanulta az elsősegély tanfolyamon. Én meg-megálltam, pihenni akartam a térdemre támaszkodva, ahogy szoktam, de ő azt hitte, rosszul vagyok, és még jobban sürgetett. Mondtam, hogy C.O.P.D., valószínű, nem tudta, mi az. Könyörögtem, hogy lassabban, azt ő természetesen úgy értette, minél gyorsabban, hisz rosszul vagyok. Ez a társasjáték ment egész idő alatt. Én a magam tempójában, lassabban akartam haladni, a Szamaritánusné ezt úgy értelmezte, hogy neki gyorsabb tempóra kell fognia engem, hisz azért lassítok, mert rosszul vagyok, tehát: sietni kell! Ha én lassítani akarok, neki engem szamaritánus logika szerint nógatnia kell, mint egy beteg gebét, míg össze nem rogy. Mindenesetre majdnem elérte, csaknem kinyiffantam az irgalmas szamaritánus asszony mentőakciója során.

Mikor már majdnem a kapuhoz értünk a kutya persze elszabadult, de a hölgy velem volt elfoglalva. Egy pasi szerencsére megfogta a kutyát, akinek az utolsó pillanatban megjött az esze, és berohant a házba. Végre! A pasival vidáman integettük egymásnak. Ez volt a rémtörténet egyetlen normális emberi pillanata.

Hát ilyen jó, segítőkész emberek, mint ez hölgy is, csak Kanadában teremnek.

Szokásos déli halálmenet; ezúttal tomboló szél. Persze nincs olyan, amit a kutya ne élvezne, kaki nem volt, csak a széllel egyenlő erejű tomboló öröm. Visszafelé megpihentem a túlsó járdán, a kő virágbölcsőnél, ahol szoktam. Ott ért utol a mai napra rendelt Irgalmas Szamaritánus asszony.

Ismerős volt az arca, fekete haj néhány ősz hajszállal, kiderült, hogy ő nagyonis ismer! A kutyát kivette a kezemből, cserében én a csomagjait akartam vinni, de nem adta. I want to help you!

Vajon miért? Értené ezt valaki Orbán országában?

40, 50 éves lehet. Azt kérdi, hol a másik két kutya, vagyis régi ismerős. Mondom, hogy eltávoztak az örök vadászmezőkre. Oh! Ez a kutya fiatal, majdnem kölyök, mindenkivel játszani akar. Hát persze. Az ő édesanyja itt lakott a mi házunkban, és ismeri a házat, a házfelügyelőt, nem az Allant, az előzőt. Azt a remek embert, a Victort. Mondom, nyugdíjban van.

Nem nyugszik, amíg a kutyát, aki nem egy könnyű partner, be nem viszi a házba, csak a lobbyban adja át. Hogy vagyunk, hogy érezzük magunkat Kanadában? Megkaptuk az állampolgárságot is? Milyen érzés Kanadainak lenni? Jó, ugye? A béke, a tolerancia szigete. ‒ No lám, ezt nem csak én látom így, egy igazi, bennszülött kanadai is.

Hogy valaki azzal akit csak az utcáról, futólag ismer, aki alig tud angolul, ilyen nyílt, ilyen baráti legyen, ennyire számontartson mindent, amit tud róla, ez, valljuk be, nem normális dolog. Ilyen nincs másutt, sehol a földkerekségen, biztos.

Itt ez természetes. Életforma.

Kanada a világ legjobb országa, de a tél, az tél. Mindazonáltal GOD BLESS CANADA!