Azt mondják: a tehetség utat tör magának. Magyarország azon ritka szerencsés országok közé tartozik, ahol a tehetségtelenség is utat tör magának. Persze, kell hozzá némi állami segítség, de Magyarország ebben is szerencsésnek mondható, nem szenved hiányt ebben sem.
A tehetségtelen, képességek nélküli, semmirekellő és gátlástalan emberek érvényesülésének egyszerű, jól bevált módszere van e lángoktól ölelt kis országban: el kell venni a másét.
Így volt ez ’44-ben, amikor a magyar állam buzgó végrehajtói feltették a haláltáborba induló vonatokra a zsidókat. Árja honfitársaik türelmetlenül toporogtak a zsidók hátrahagyott házai, lakásai előtt, irkálták a kérvényeiket, igénybejelentéseiket, és alig várták, hogy kiutaljanak nekik egy üressé vált ingatlant, és végre beköltözhessenek a másik vagyonába. Azután megismétlődtek ugyanazok a jelenetek a svábok kitelepítésekor, majd jött a padlásseprés, a disznó beszolgáltatás, az államosítás.
Az elmúlt közel száz év alatt így zajlott a javak, a pozíciók elosztása Pannonföldön. Elvették attól, akinek a saját munkájából, tudásából volt valamije, és odaadták – a mindenkori magyar állam asszisztálásával – annak, akit a kvalitásai kevésbé predesztináltak bármire is. Történelmi léptékkel mérve csak rövid periódusok alatt számított a tudás, a tálentum, a rátermettség az előre jutáshoz, a karrierhez, a hírnév megszerzéséhez.
Ám újra felvirágzott a tehetségtelenek korszaka, eljött a senkik Kánaánja! Akik eddig irigykedve figyelték a jó képességű emberek sikereit, belföldön és külföldön szerzett hírnevét, díjait – az előbbiek kiűzése után –, a felcsúti nemzetvezető segédletével végre beleülhettek a még ki sem hűlt helyükbe.
A valamikor tehetségesnek mondott beregszászi színházrendező vezényletével, katonai szakértelemmel megtámasztva lerohanták, elfoglalták, majd szétverték a Színház- és Filmművészeti Egyetemet. „Az intézmény szellemisége nem volt elég magyar, elég keresztény” – hivatkozással. Hiába volt több száz egyetemista meg az őket támogató pár tízezres civil bátor, hosszú és kitartó ellenállása, a tankhadoszlop erősebbnek bizonyult. Hiába volt a hírneves – külföldi és hazai – alkotóművészek, szakmabeliek tiltakozása, őket is maguk alá gyűrték. Sorra álltak fel az egyetem oktatói, akik a lehetetlen körülményeket – érthető módon – nem tudták vállalni. Még az épületet is felszámolták, az Ódry Színpadot a Református egyháznak ajándékozták, mivel a ’40-es években 7 évig az övék volt, az pedig igazán bagatell, hogy ezzel szemben 70 (!) éve szolgált az iskola saját színháztermeként. Mily’ meglepő, hogy B. Zoltán volt emberellenes emberminiszter, újdonsült református püspök és egyháza semmi kifogást nem emeltek a történtek ellen. Még véletlenül sem tettek célzásokat arra, hogy köszönik, nem kérik az Ódry Színpadot. A magunk részéről azért örülünk, hogy lesz még egy hely, ahol imádkozni tudnak, hiszen az SZFE szétverése után ugyancsak nagyobb mennyiségű imádkozni valójuk lesz! Azt pedig mondanunk sem kell, hogy nem sértette a fülünket az álellenzék heves tiltakozása.
Tehetségtelen, gerinctelen embereket sosem kell lámpással keresni, így a beregszászi színházrendező hamar talált új oktatókat. Zömmel a kormányhű tévékből verbuvált hozzá nem értőket, akik továbbviszik a magyar színház- és filmművészeti képzést innovatív magyar és keresztény formában. (Kivétel Koltai Lajos, aki a jelek szerint nem látta vagy nem értette meg Szabó István Mephisto c. filmjét.)
Munkájuk gyümölcse bizonyosan nem várat sokáig magára, s mi izgatottan nézünk a katolikus Hamlet előadás elébe és várjuk a református felfogásban megrendezett, a világirodalom egyik legnagyobb költeményének tartott Isteni színjátékot (a katonatiszt kedvéért említjük; Dante Alighieri műve).
