Háromórás éjszakai alvás után – stramm legény, neki ennyi bőven elég – felébred a király a hegybe vájt kényelmes, selyemtapétával borított luxusbunkerében, ahova nem hatol be sem népharag (ha lenne) zúgása, sem atomfelhő, sem koronavírus. Böffent egyet, mire az előző este megivott pálinka utolsó cseppje is elpárolog belőle. Torkán köszörül egyet, hogy az este többször is elénekelt Fehérvári huszároktól beállt rekedtsége elmúljon. – Ma mit tegyek tönkre? – kérdezi magától fejét vakarva.
Jól haladok az ötvenéves tervemmel – folytatja gondolatmenetét –, alig tíz év alatt sikerült elvennem 3 millió ember magánnyugdíját, egészségügyi politikám is kiválóan bevált, tavaly már egy kisvárosnyi ember halt korai halált, így az ő nyugdíjukat megspórolhatjuk, ami jót tesz a nemzetgazdaságnak és fellendíti a temetkezési vállalkozásokat. Elvettem negyvenezer trafikos megélhetését, és a dohányárusítást nemzetivé tettem, melyet barátaim és alacsonyabb rangú üzletfeleim bonyolítanak. Jól állok a stadionépítési programommal, lassan nem lehet lépni sem az országban, hogy a sarkunk bele ne akadna egy ürességtől kongó futballpályába. Az oktatásban is elértem, amit akartam, egyre kevesebb gyerek tanul, a PISA-felmérésben évről-évre rosszabbul teljesítenek, éppen ahogy elterveztem! Viszont a fejüket sikerült teletömnöm a lehető legtöbb felesleges tudással, és a 2022-es választási móka során először szavaznak azok a 18 évesek, akiket már az első osztálytól kezdve én közneveltem! – Hát nem vagyok fantasztikus? – böff és hukk.
Elűztem a CEU-t, szétvertem az MTA-t és zökkenőmentesen zajlik a színházak tönkretétele. Fenomenális ötletemmel, az iparűzési adó „átalakításával” – kac-kac! – hamarosan térdre kényszerítem a hálátlan fővárosiakat meg az ő hálátlan főpolgármesterüket. Ha a kedvem úgy tartja, nemsokára a tenyeremből csipegethetik a maradék morzsákat, oszt’ jó napot!
A budapesti fairtási programom semmilyen ellenállásba nem ütközik, és jelentősen sikerült megnövelnem a légúti megbetegedésekben szenvedők számát. A Balatonon gőzerővel pusztítjuk a nádast, lassan minden kikötő, szálloda, strand a szívemnek kedves emberek tulajdona. Az országban bárhová megy a népem nyaralni, valójában nekem fizet! – Hihetetlen milyen tehetséges vagyok! – böff és hukk.
Néprajzi Múzeum, Közlekedési Múzeum, Iparművészeti Múzeum – kipipálva. Jó ideig ott sem lesz mit nézni! Szükségem lenne még a Természettudományi Múzeumra. Jaj, senki ne higgye, hogy a múzeum kell! Dehogy! Csak az épület, hogy legyen hova terjeszkednie a Nemzeti Magyar Keresztény Egyetememnek. A múzeumot pedig elköltöztetjük a cívisvárosba úgy röpke tíz év múlva. – Hogy én milyen zseniális vagyok! Mibe fogadjunk, hogy ez ellen sem fog tiltakozni senki? – csám-csám és szürcs-szürcs.
A magyarok zöme feltehetőleg sosem hallotta, hogy ezt a múzeumot 1802-ben gróf Széchényi Ferenc alapította, melynek felesége, Festetics Julianna ásványgyűjteménye képezte a kiindulását. Ma már mintegy tízmillió tárgyat őriznek benne: ásványokat, kőzeteket, őslények kövületeit, növényeket, állatokat és emberi maradványokat. De nem csupán hagyományos tárlók vannak, hanem Dínókert, Afrikai Dioráma élő tóval, üvegpadló alatt a korallzátonyok csodás világa és sok minden más is megtekinthető a múzeumban. – Hatalmas munka lesz szétverni az egészet, annyi biztos, de majd kiírunk rá egy jó kis pályázatot! – hinnye!
Persze azt sem tudják, hogy Széchényi az adományozó okiratban egyebek mellett azt is kikötötte, hogy: “ez az országos múzeum mindig ugyanazon a helyen maradjon, ahol az irányító országos kormányszerv székhelyét tartja.”
Ki tudja? Ha a kedvem úgy hozza, még az is lehet, hogy mi, magyarok, vagyis én, holnap átteszem a fővárost Debrecenbe. Böff és hukk.
