Zajlik a futball Európa-bajnokság, és macsó Magyarországon labdarúgással kapcsolatban egy nő – aki nyilván még a les szabályt sem érti igazán– jobban teszi, ha hallgat. Így van ez, tudjuk. Mégis nehéz némának maradni, látva, érezve azt a frenetikus hangulatot, amit a magyar csapat Eb-n mutatott teljesítménye váltott ki az emberekből.
Pszichológusok és pszichiáterek figyelmét szeretnénk felhívni a témára, mert az elmúlt két hétben tapasztalt tömegpszichózis jelenségre kiválóbb példát nemigen találni. Remek tanulmányt írhatnának a mesterségesen felkorbácsolt érzelmekről, ahogy az évek óta egymást ádázul gyűlölő nemzet tagjai hirtelen egymás karjába omlottak néhány gól hatására. A magyar csapat első szereplésén megverte 2:0-ra a nála gyengébb osztrák csapatot, s beindult a szervezett örömmámor. A körúton ezrek őrjöngtek, órákra megállították a közlekedést, lefeküdtek a villamossínekre, és sörtől duzzadva tomboltak mámorosan. A látvány kissé emlékeztetett a 2006-os Andrássy úti csatára meg a TV-ostromra, s mintha néhány arc ismerős is lett volna…, Mások, mintha erősen hasonlítottak volna Erdősiné, tudatos magyar állampolgár testőrségének tagjaira a választási irodában tett látogatásukkor, de meglehet, mindezt csak vizionáltuk.
A hangulat felkorbácsolása tovább fokozódott: az izlandi-magyar döntetlen után a büszke hazafiak ismét a körúton fejezték ki felhőtlen boldogságukat. „Izlandi cigányok, b…sszátok anyátok!” – hangzott az irodalmi strófa, és végre tényleg jó érzés volt magyarnak lenni. A portugálok elleni újabb döntetlen után a hangulat már-már a tetőfokára hágott. Ekkorra a kormánykritikus, hazaáruló balliberális oldalt is elkapta a magyarságtudat, a nacionalizmus, az összetartozás hamis látszata. Feledték az elmúl hat évet, és izgatottan várták a belgák elleni meccset. A négy nullás vereség meg is hozta az igazi katarzist, rég lehetett ilyen vidámságot látni a főváros utcáin. Brüsszel visszaüzent, de a magyarok nem értették.
Ezen közben a baráti Moszkvában rendezett kajak-kenu Európa-bajnokságon az éremtáblázaton első helyen, összesen 15 éremmel végzett a magyar csapat, de velük a kutya sem törődött, mert a felcsúti kisvasutas kedvenc sportja a foci.
Írásunk pillanatában éppen útban vannak hazafelé a fiúk, és semmi kétségünk afelől, hogy olyan fogadtatásban lesz részük, mintha megnyerték volna az Eb-t. Nem is érdemes a hátralévő meccseket megnézni, szinte érthetetlen, hogy a legjobb nyolc futballcsapat mit keres még mindig Franciaországban?
S végül ne feledkezzünk meg azokról sem, akik – a szó szoros értelmében – az életüket adták a magyar futballcsapat sikeréért. Akik gyógyszerhiány, megfelelő és időben adott kezelés híján, szappan, fertőtlenítő, WC-papír, gumikesztyű és egyéb alapfelszerelés hiányában valamelyik kórház néven működő intézményben fejezték be földi létüket, mert a lakosság gyógyítása helyett a kormányzó stadionokra és futballra költötte az emberek betegbiztosításra befizetett száz és száz milliárdjait.
Az UEFA 11,5 millió eurós (3,65 milliárd forint) pénzdíjat fizet a magyar válogatottnak a franciaországi szerepléséért. Szép gesztus lenne, ha ezt az összeget a sportszerűség nevében odaadnák az egészségügynek. Az arányok még így sem stimmelnének.
