Szabó István Mephisto című filmjének 1982-es Oscar-díja óta, tegnap, 2016. február 29-én nyerte el ismét a rangos elismerést, az idegen nyelvű filmek kategóriájának díját „magyar” film, a Saul fia, Nemes Jeles László elsőfilmes rendező és munkatársai alkotása.
Az Auschwitzban játszódó, a filmnyelvet megújító, a hangmérnöki munkára is komolyan támaszkodó és kézi kamerával felvett, egészen egyedien fotografált, a főszereplő szemével láttatott megrázó, szuggesztív film gyakorlatilag letarolta az összes filmfesztivált, megnyert minden díjat, ami megnyerhető – Cannes-tól az Oscarig. A Los Angeles-i gála előtt Röhrig Géza, a film főszereplője azt nyilatkozta: „Ha megnyerjük az Oscart, az lesz a 40. díj.” Megnyerték. A magunk részéről tiszta szívből gratulálunk a rendezőnek és alkotótársainak! Óriási dolog, amit véghezvittek, művészileg, emberileg egyaránt, s – véleményünk szerint – hatalmas szolgálatot tettek az „ügynek”, amiért mindenképpen köszönet illeti őket.
A 2. világháború ipari méretű zsidóirtásának közegét, mindennapjait, „életét” ábrázoló filmet abban az országban forgatták, ahol épp nemrégiben akartak egy Hóman nevű nácinak szobrot emelni (2015-2016-ban!), majd amikor ehhez még az amerikai kormánynak is volt néhány keresetlen szava, akkor egy kevésbé ismert másik magyar antiszemita, Donáth György mellszobrával próbálkoztak. Ez a kísérlet is kudarcba fulladt (egyelőre). De igény van rá – ahogy mondani szokták.
Magyarországon most nagy az öröm a magyar rendező magyar sikere miatt. A köztudottan digitálisan analfabéta felcsúti államférfi FB-oldalát kezelő lakáj ezt írta főnöke közösségi oldalára: „A magyar film nagy napja. Mindenkinek köszönjük.” Így. Többes szám első személyben, mintha neki személy szerint bármi köze lenne a magyar filmhez en general, vagy konkrétan a Nemes Jeles László filmjéhez. Nem tudjuk biztosan, de fölöttébb meg lennénk lepve, ha egyáltalán látta volna, hiszen napi 24 órás honvédő harcában nemigen van szabadideje, de ha mégis akad 90 ráérős perce, akkor inkább a szotyolát köpködi a vidéki háza végébe épített futballstadionban. Mégis „mindenkinek” köszönte. Nevet még véletlenül sem említett. Sem a rendezőét, sem a színészekét, sem az operatőrét, senkiét. Tehát ki az a mindenki?
A felcsúti államférfi egy korábbi nyilatkozatában szintén gratulált jó barátjának, az adómentességet élvező kaszinótulajdonos-filmproducernek a filmhez. Tény, neki annyi érdeme van a film megszületésében, hogy az adófizetői pénzből nagyvonalúan 300 millió forintot adományozott a fiatal elsőfilmes rendezőnek. Hogy jobban értsük az arányokat, ezt az összeget vessük össze azzal a 2,078, 000, 000, azaz – kétmilliárd-hetvennyolcmillió – forinttal, amellyel a híres Kincsem lóról készülő filmet támogatja a Filmalap. A Saul fiát egyébként nagyban dotálta az a Claims Conference nevű szervezet, amelyik a magyar nyilasok által haláltáborba küldött vagy gettóba zárt – ma már – idősebb korú zsidó túlélőknek fizetett némi kárpótlást, illetve segíti őket anyagilag napjainkban.
Mint említettük, Magyarországon most nagy az öröm a magyar rendező magyar sikere miatt. S e közben rendületlenül ott áll a magyarok zsidó honfitársaival szembeni, 70 évvel ezelőtti felelősségét tisztára sikáló „emlékmű” a Szabadság téren. Vele szemben a Horthy-szobor elégedetten nézegeti…
„Az emberiség legsötétebb óráiban is talán van bennünk egy belső hang, amely lehetővé teszi, hogy emberek maradjunk. Erről a reményről szól ez a film” – mondta a rendező az Oscar-gálán, a köszönő beszédében. Legyen igaza. Hátha egyszer megértik a magyarok is,
A Saul fia sikere Nemes Jeles László és alkotótársai sikere. A magunk részéről nekik szeretnénk gratulálni.
