Ezúttal is tojáshéjakon járt, igaztalanul ítélt, gyáva beszédet mondott Heisler András a Goldmark teremben, de a jelenlegi magyar politikai légkörben most még ez is bátornak számított. A Netanjahu és Orbán jelenlétében elmondott beszédből ki kellett volna húzni az „egyensúlyra” törekvő hazugságoikat, és ami megmarad, az egy jó beszéd lehetett volna.
Hiba volt, hogy nem mondta ki: ez antiszemita kampány volt, aki Izrael miniszterelnöke ül, az zsidóellenes propagandát folytat. Ehelyett azt mondta, hogy „mindegy, antiszemita volt-e a kampány vagy sem, a magyarországi zsidók elkezdtek félni”, ami lehetett a zsidók hibája, ha féltek. Ne féljenek, megmondta Orbán, hogy megvédi őket.
Egyszerűen hazugság letagadni egy antiszemita kampány antiszemita jellegét, és hazugság ezt arra fogni, hogy ne koptassák el az antiszemita vádat. Aki egy ilyen náci plakát esetén sem szólal meg, az mire tartogatja az antiszemita jelzőt? Hálát kifejezni egy antiszemita magyar miniszterelnöknek, hogy megígérte, hogy megvédi a zsidókat, az egy nem hiba, hanem bűn.
Heisler liberális ünneplése közepette nekünk csalódás, hogy a volt budapesti gettó helyén a legnagyobb magyar zsidó szervezet vezetője nem vonja felelősségre Izrael miniszterelnökét azért, hogy a magyarországi zsidóságot odadobja Orbánnak, egy antiszemita kampányt folytató kormánynak, hogy nem emel szót ez ellen, parolázik egy olyan emberrel, aki náci propagandát folytat. Ennél keményebb szavakat érdemeltek volna a holokauszt áldozatai.
Netanjahu elárulta, cserbenhagyta nemcsak a magyar zsidóságot, hanem a holokauszt áldozatait. Miután Orbán „kivételes államférfinak” nevezte Horthyt, ennek a találkozásnak nem lett volna szabad létrejönnie. De a Soros-plakátok is elégséges okot szolgáltattak volna erre. Lehetnek más országok vezetőinek politikai megfontolásai, de Izraelnek nem lehet olyan miniszterelnöke, aki ezt megteszi, ezen átlép. Ezt vele tudatni kellett volna.
Az kifejezetten felháborító volt, hogy Heisler elismerését fejezte ki azért, amit Orbán előző napokban mondott a holokausztban játszott magyar szerepről és a magyar felelősségről. A magyarokról azt mondta Orbán, hogy „nem védték meg” a haláltáborba küldött zsidókat, de éppenséggel maguktól kellett volna megvédeni őket, mert ők szedték össze különös kegyetlenséggel, ők rabolták ki, ők fosztották ki őket, ők adták a biztos halálba őket.
Orbán a szokásos hazugságot mondta, és elhárította a felelősséget és a szembenézést, amit Netanjahunak sem lett volna szabad elfogadnia, de Heisler Andrásnak különösen nem. Ezt akár a holokausztrelativizálással és antiszemitizmussal összefüggésbe hozott Schmidt Mária, Orbán történelemhamisító udvari történésze is mondhatta volna, aki a holokausztot ferdíti el fő munkaidőben. Ezért nem kell állandóan hűségnyilatkozatokat tenni szolgalelkű módon az Orbán-rezsimnek.
Ezek mind hazugságok voltak, a szokásos gyávaság volt, de Heisler ezúttal mégis túlnőtt önmagán, mert tőle még annyit sem lehetett várni, amit elmondott, és a mai közéletben az általa kimondott igazságok is nagy bátorságnak és nemes tettnek számítottak. Fontos volt, hogy legalább szóba hozta ezeket, hogy a szembenézés felemásságáról is beszélt, hogy a zsidóellenes uszítás nem megvédés, hidegzuhanynak nevezte Netanjahu árulását plakát ügyben.
A szomorú az, hogy ma senki nem mert volna ennél bátrabb beszédet mondani, és ez a legnagyobb tanulsága ennek a rendszernek. Alattvalói mentalitás, gyávaság, lapítás és alkalmazkodás, az elfogadhatatlan elfogadása, és ehhez való idomulás. Heisler beszéde is az volt, de a magyar közélet olyan mélyre süllyedt, hogy még ez is váratlan beszólásnak számított.
