Az Egyesült Államok modern kori története a tömeges lövöldözések árnyékában íródik. Az amerikai társadalom identitásának része lett az a visszatérő, sötét ritmus, amelyet az iskolákban, templomokban, éjszakai klubokban, fesztiválokon, egyetemi kampuszokon, bevásárlóközpontokban, sőt kórházakban elkövetett mészárlások jelölnek ki.
A fegyveres erőszak olyan mindennapi valóság, amelyet kívülről szemlélve alig lehet megmagyarázni, belülről pedig nem hajlandóak megváltoztatni. Az amerikai sajtó adatai szerint 2025 végéhez közeledve a Gun Violence Archive statisztikája több mint 420 tömeges lövöldözést tart nyilván ebben az évben, mintegy 390 halottal és közel 1 800 sebesülttel.
A definíció szerint tömeges lövöldözésnek azt nevezik, ahol legalább négy embert lőnek le egyszerre, a tettest nem számítva. A tendencia stabil, a minta visszatérő: az Egyesült Államokban gyakorlatilag minden napra jut egy tömeges lövöldözés.
A tömeges fegyveres erőszakkal szembeni fellépés esélyeiről tartott sajtóbeszélgetést az American Community Media Dr. Ragy Girgis, a Columbia Egyetem Megelőzési és Értékelési Központjának (COPE) igazgatója, Sarah Lerner, a Teachers Unify to End Gun Violence társalapítója, valamint Dr. Daniel Webster, a Bloomberg amerikai egészségügyi professzora (Johns Hopkins Egyetem) részvételével. A felfestett kép nem derűs és nem reményteli.
Az elkövetők motivációi, demográfiai háttere és profilja változatos, mégis kirajzolódnak közös vonások. A legtöbb elkövető 18 és 49 év közötti férfi, sokuknak volt előtörténete családon belüli erőszakkal, mentális betegséggel vagy társadalmi elszigeteltséggel. Az amerikai kriminalisztikai kutatások régóta figyelmeztetnek arra, hogy a nők elleni erőszak gyakran előjele későbbi tömeges lövöldözéseknek.
Sok elkövető úgy érzi, eluralkodott rajta a düh, az elutasítottság vagy a sérelmek érzése, amelyhez párosul egy kultúra, ahol a fegyver nemcsak eszköz, hanem az identitás része. A fegyverrel való önkifejezés, különösen a szélsőjobboldali, nacionalista és férfierő-kultúrákban, gyakran társadalmi státuszt vagy „megoldást” jelent a frusztrációra.
Az áldozatok köre kiszámíthatatlan és társadalmi szempontból lesújtó. Iskolások, tanárok, istentiszteletre érkezők, bevásárló családok, egyetemisták, kisgyerekek születésnapi bulikon. Minden korosztály és minden társadalmi réteg érintett, mondta el Ragy Girgis.
A CDC adatai szerint évente több mint 48 ezer amerikai hal meg lőfegyver által, ebbe beleszámítanak az öngyilkosságok, a gyilkosságok és a balesetek is. A gyermekek és tinédzserek körében ma már a lőfegyver a vezető halálok, megelőzve a közlekedési baleseteket is. Ez olyan adat, amelyet egyetlen más fejlett országban sem találunk.
Ha ez a helyzet tragikus, a valódi ok még inkább az: az Egyesült Államok – a tények, adatok és társadalmi igények ellenére – képtelen bármiféle érdemi szövetségi lépést tenni a fegyverek korlátozására. Ennek oka nem a „szabadság” vagy az alkotmány második kiegészítésének romantikus védelme, hanem a politikai rendszer bénultsága és az NRA, a republikánus politikai vezetés és a fegyverlobbi közötti mély, pénzügyi és ideológiai összefonódás, taglalta Girgis.
A republikánus párt álláspontja az elmúlt évtizedben radikalizálódott: ma már nemcsak a fegyverkontroll bármely formáját utasítja el, hanem aktívan terjeszti azt az ideológiát, miszerint „több fegyverrel lehet kevesebb bűnt elérni”. Magyarul: a közbiztonság nő, ha több a fegyver. Nem a lövöldözőket akarják leszerelni, hanem az iskolákat felszerelni.
Ez a gondolat röviden így szól: nem a fegyver öl, hanem az ember. A valóság azt mutatja azonban, hogy ahol kevesebb a fegyver, ott kevesebb az emberölés is. Japán, Ausztrália, Kanada, Németország, Franciaország, az Egyesült Királyság mind szigorúbb fegyvertartási szabályokkal rendelkezik, és ezekben az országokban gyakorlatilag ismeretlenek a tömeges lövöldözések, vagy nagyon alacsony számúak.
Minden, ami a fegyverek szabályozásához kapcsolódik, Amerikában identitás és ideológia kérdése lett. A republikánus politikusok attól tartanak, hogy ha akár minimális engedményt is tesznek, választóik „árulónak” tekintik őket. A szövetségi rendszer politikai struktúrája is akadály: a Szenátusban a kisebb, jellemzően vidéki és konzervatív államok túlméretezett politikai súllyal bírnak, és megakadályozzák az országos konszenzust.
A szövetségi törvényhozásban többször felmerült a háttérellenőrzések kiterjesztése, a katonai jellegű fegyverek betiltása vagy a vásárlás korhatárának emelése, de ezek rendre elbuktak. A politikai akadály nem intellektuális, hanem pénzügyi: az NRA és társult lobbiszervezetek több százmillió dollárt költenek választási befolyásra.
A kép azonban nem teljesen reménytelen, mert az amerikai rendszer állami szinten teret enged kreatív megoldásoknak. A New York-i „Red Flag” törvény lehetővé teszi, hogy bírói döntéssel ideiglenesen elvegyék a fegyvert olyan személytől, akiről bizonyítható, hogy veszélyt jelent másokra vagy önmagára, mutatta be Sarah Lerner.
Baltimore-ban az erőszakmegelőző programok, ifjúságvédő központok és közösségi mediáció csökkentette a fegyveres gyilkosságok arányát. New York városában szigorú engedélyeztetési rendszer működik, amely – a kutatások szerint – összefügg a lövöldözések alacsonyabb számával a déli államokhoz képest.
Illinois állam fővárosában, Chicago-ban – amely egyébként súlyosan érintett a fegyveres erőszakban – helyi kezdeményezések igyekeznek korlátozni a fegyverkereskedelmi útvonalakat, amelyeken főként a gyenge szabályozású államokból érkeznek fegyverek.
Amerika fegyverproblémája nem kezelhető kizárólag helyi szinten, mert a fegyverek az államhatárok nélküli amerikai piacon vándorolnak. Arkansasban vagy Texasban vásárolt katonai gépkarabély napok alatt Chicago-ban vagy New Yorkban találhat gazdára.
Ezért a helyi sikerek csak ideiglenesek, bizonytalanok és részlegesek, mert nincs mögöttük országos, egységes keretrendszer. A kérdés nem az, tudna-e az Egyesült Államok kevesebb tömegmészárlást produkálni. A válasz régóta ismert: igen. Ausztráliában most történt egy antiszemita tömegmészrálás, de ez is újabb fegyverkorlátozásokhoz vezet.
Ausztráliában egyébként egyetlen tömeggyilkosság után bevezették a fegyvervásárlások szigorú állami visszavásárlását, és azóta hosszú időre gyakorlatilag megszűntek a hasonló tragédiák. A legutóbbi tömegmészárlást ideológiai okokból, antiszemita indítékból, olyanok követték el, akik 15 éve rendelkeznek vadászati engedéllyel és fegyverekkel.
De a hanukai tömegmészárlás hatására felülvizsgálják a korábban kiadott vadászati engedélyeket és megszüntetik, hogy a vadászok egy életre kapnak engedélyt. Mostantól évente felülvizsgálják a hátteret és az engedélyeket, hátha változott valami a vadászok életében.
Amerikában viszont a politikai rendszer a tömeges lövöldözéseket nem nemzeti krízisnek, hanem elkerülhetetlen „járulékos tényezőnek” tekinti, a szabadság fogalmának félreértett oltárán. Egyesek a szabadságot a fegyvertartás szabadságával azonosítják.
Az Egyesült Államok nem azért nem változik, mert ne ismerné a megoldásokat, hanem azért, mert a fegyver az identitása része lett. A változáshoz nem törvényt kellene először módosítani, hanem kulturális alapelvet: azt a mítoszt, hogy az emberélet alárendelhető a szabad fegyverviselésnek.
Addig pedig Amerikában minden iskola, minden templom, minden aréna és minden utca potenciális lövöldözés helyszíne. A legdöbbenetesebb az, hogy a felfogást az sem rendítette meg, hogy a fegyvertartás legnagyobb ideológusai és támogatói közül is többen áldozatok lettek. Olyan republikánus influenszer is, aki így saját halálát és „járulékos kárrá” tette.











