A politikai elkötelezettség mellett intelligencia kérdése annak eldöntése, ki nyerte a CBS által rendezett alelnökjelölti vitát. Intelligencia ahhoz kell, hogy a jelöltek megjelenése, stílusa és előadásmódja mögött felismerje a néző a személyiséget és az értékrendet, amit a jelölt képvisel. Azt előre mondjuk, hogy az értelmiségi sznobok ezen a vizsgán megbuknak.
Kommunikációs szempontból aranybánya volt a republikánus JD Vance és a demokrata Tim Walz vitája. Az egyik oldalon a Yale University jogi karán végzett dörzsölt és ravasz róka, a másik oldalon a végtelenül egyszerű, csupaszív, jámbor középiskolai tanár és futballedző. Mindkét jelölt mögött világszínvonalú kommunikációs csapat, amelyek semmit nem értek.
Elsősorban azért, mert a vita első percétől kezdve a két jelölt önmagát adta, ösztönösen a saját személyiségéből fakadó taktikát alkalmazta. JD Vance érezhetően arra törekedett, hogy tompítsa a trumpizmust, amelyet maga is átvett, s a róla kialakult szélsőséges képet javítsa, s még a populista, nárcisztikus szörnyeteg Trumpot is szalonképesnek mutassa be.
Vance ehhez azt a stratégiát alkalmazta, hogy rendkívül udvarias volt a demokrata jelölttel szemben, aki az így kialakult barátságosnak mondható légkörben elkerülte, hogy élesen és határozottan támadja Vance-t, szembesítse az elmúlt hónapokban mondott hazugságaival és botrányos kijelentéseivel, s lerántsa róla a leplet.
A ravasz rókával csupaszív birka, a Yale egyetemen felkészített professzionális előadóval amatőr vitázó állt szemben. Az intelligencia annak megállapításához kell, hogy ezt a vitát mégis a csupaszív birka nyerte a sunyi rókával szemben. Aki nem dől be a látszatnak, az a műsorvezetők első kérdése után felismerhette Vance igazi karakterét.
JD Vance 2020-ban még „amerikai Hitlernek” nevezte Trumpot, aki a legnagyobb veszély az amerikai demokráciára és egész Amerikára. Trump alelnökjelöltjének ez az igazi véleménye a főnökéről, s ennek megállapításához még a Yale jogi diplomájára sincs szükség. Ebből az következik, hogy Vance egy intelligens, képzett, művelt és végtelenül jellemtelen ember.
Aki ezen a szemüvegen át nézte JD Vance szereplését, minden megnyilvánulásában felismerte a gátlástalan karrierista, a szélhámos kaméleon, a sunyi és képmutató hazug embert, akinek egyetlen szava sem igaz és nem hiteles. Szó szerint is értendő: JD Vance végighazudta a vitát. Méghozzá rendkívül intelligensen, rezzenéstelen arccal.
Vance olyan őrültségeket állított, hogy Trump megvédte az Obamacare-t, hogy az illegális bevándorlók miatt magasak a lakásárak, hogy a demokraták a 9. hónapban is akarnak abortuszt, hogy Trump alatt virágzott a gazdaság, miközben akkora deficittel adta át az országot, ami soha nem volt. Azt nem tudta kimondani, hogy Trump veszített 2020-ban.
De kedvességével lefegyverezte csupaszív, tenyeres-talpas, talpig becsületes ellenfelét, akinek az őszinte természete abban is megnyilvánult, hogy nem látott át a szitán, és erre a ravasz stratégiára nem jött rá. Nem csapta le a magas labdákat, nem akarta megbántani „kedves” ellenfelét. Ezzel az a látszat keletkezett, hogy nem győzte le a másik felet.
De ez az értékelés csupán a felszínt látja, mert aki felismerte a szereplőket, a ravasz rókát és a csupaszív birkát, annak számára nem lehetett kérdés, hogy hol áll az igazság, melyik ember őszinte, melyik ember képvisel igaz, humánus értékeket. Ez pedig Tim Walz volt, míg az ellenfele egy sunyi, képmutató, karrierista sötét alak volt, középkori nézetekkel.
A megkérdezett bizonytalanok reakciói megerősítik a feltételezést, hogy a nézők kevésbé iskolázott, nem annyira képzett, és semmiképpen nem sznob része jobban átlátott a szitán, ha úgy tetszik, intelligensebb volt, mint a Yale egyetem szocializációjától hasra eső, képzett értelmiségiek (ezek közé tartoznak még a CNN egyes munkatársai is).
Tim Walz szenvedélyesen és szívből beszélt, mint egy rendkívül népszerű középiskolai tanár és bajnokságot nyerő futballedző, őszinte volt és igazat mondott. De hiányzott belőle az elegancia, amit a képmutató, hazug ellenfele a Yale jogi karának szóharcaiban megtanult. A látszat ezért egyenlőtlen felek harcának tűnhetett, de ez csak a látszat. A külső forma.
A kérdés az, hogy mi a fontos. A külső látszat vagy a belső tartalom. A két ember közötti különbség nemcsak abban jelent meg, hogy nem voltak azonos intellektuális szinten, s ez látszólag Vance-nek kedvezett, hanem morálisan nem voltak azonos szinten, ez viszont Tim Walz javára billentette a mérleget. A tartalom pedig egyértelműen Walz mellett szólt.
JD Vance egyedül a megjelenésével és az előadásmódjával nőtt a csupaszív ellenfele fölé, az arcára írt sunyi ravaszságával azonban abszolút vesztes volt, azok előtt, akik átláttak ezen. Aki nem ragadt le a külsőségeknél, megállapíthatta, hogy a demokrata alelnökjelölt nemcsak egyenes és őszinte, becsületes ember, hanem mindenben igaza is van.
A fentiekből az olvasható ki, hogy ezt a vitát kétféleképpen fogják megítélni. A bizonytalan szavazók közül azonban Tim Walz megnyerhette az egyszerű emberek jelentős részét, akik olyan embert láttak a kifinomult Yale doktorral vitázni, aki olyan, mint ők, egy közülük. Az is abszolút jellemző, hogy Tim Walz a vita után pizzát evett a feleségével.
Ha JD Vance személyében nem egy sunyi róka vitázik, hanem egy tisztességes, őszinte ember, akkor elmondhatnánk, hogy ez a vita egy felüdülés volt Trump ocsmány vitáihoz képest. Érdekes volt látni, milyen lenne Amerika Trump nélkül, ha Trump pusztítása nincs. Akkor például egy ilyen sunyi alak sem lehetne alelnökjelölt.
