Lázár János nem Trianon kapcsán kezdett igazmondásba. Azt állította, hogy „a magyarság, a magyar nemzet Trianonnak áldozata, nem pedig előidézője, és nem az elkövetője”. Ez nem igaz. Nem igaz, hogy Magyarország mindig csak áldozat, és nem tehet semmiről. Ha az EU-ból ki lehetne rúgni egy országot, és Magyarországot teljes okkal kirúgnák onnan, azért sem az Európai Unió lenne a felelős, hanem Magyarország.
A magyar politika most is olyan, hogy szerencsétlenebb külpolitikai környezetben további területeket is veszíthetne. Nem állítjuk, hogy Trianon nem lehetett volna kedvezőbb, de abban, hogy nem lett az, a legnagyobb felelősség épp a magyarokat terheli. Fellélegeztek a nemzetiségek, amelyek megszabadultak Magyarországtól, és ennek nem kellett volna így lennie. A mai idegenellenes, idegengyűlölő, nacionalista és kirekesztő politikai éppen azt a magyar mentalitást fejezi ki, amely jelentősen hozzájárult Trianonhoz.
A mindenben „ártatlan áldozat” szerep már csak azért is hazugság, mert Magyarország egy világháborúban a vesztes oldalon állt. A veszteseket nem szokták jutalmazni. Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásával kijelölték Magyarország új határait, amelyek megfeleltek annak, amit a magyarok ma is szeretnek, ahol szinte kizárólag magyar nemzetiségűekkel élhetnek együtt. Ha a jobboldali nacionalista ideológiát vesszük alapul, azt kell mondanunk – némi iróniával -, hogy Trianonban a magyarok kedvében jártak: azokkal lehetnek együtt, akiket szeretnek, önmagukkal. Orbán ma is ezt mondja: jogunk van csak magunkban élni.
A magyar felsőbbrendűség, a magyar szupremácia elve, az országalkotó nemzetiségekkel szemben megmutatkozott a bánásmódban is, és ne csodálkozzanak a magyarok, ha nem akartak a nemzeti kisebbségek egy magyarok vezette birodalomban élni. Lázár Jánosnak ezt nehéz lenne megmagyarázni, amikor egy határon túli csaló sörgyáros ellen hozott igazságos bírósági ítéletből is nemzetiségi sérelmet csinál. Minden szava hazugság, ahogy a trianonozó magyarok minden szava hazugság, amit Trianonról mondanak. Arra még ki sem térünk, hogy egyesek jó magyar szokás szerint ezt is a zsidók ármányának tartják. Az akkori Sorosoknak.
Elég, ha szembenézünk azzal, hogy Magyarország csaknem ezer éven át kapott lehetőséget arra, hogy egy nagy közép-európai birodalmat építsen, amelynek soknemzetiségű lakossága egyformán otthon érzi magát a közös hazában. Magyarország a nacionalizmusa miatt, és a felsőbbrendűségi érzete miatt, alkalmatlan volt, és ma is alkalmatlan egy ilyen birodalom felépítésére. Még a megmaradt ország területén sem tűri a sokszínűséget, kerítést épít az idegenekkel szemben. Ha nem muszlimok lennének a menekültek, akkor sem lenne más a helyzet. A pirézeket sem fogadták volna szívesebben, ha lennének.
A magyarok ma is lenézik a svábokat, a tótokat, a bocskoros románokat, megvetik a cigány népességet, az antiszemitizmus pedig a legerősebb Európában: jelenleg egy ideológiájában antiszemita rezsim uralkodik. A zsidó világ-összeesküvés nácik által megnevezett jelképe az utcákon hatalmas plakátokról néz vissza, mint a nemzetrombolás szimbóluma. A magyarok soha senkivel nem voltak képesek békésen együttélni úgy, hogy mást magukkal azonosnak és egyenrangúnak ismertek volna el. Mindez szégyenszemre Trianont igazolja.
Pedig Magyarország óriási lehetőséget kapott, hogy az osztrák elnyomástól megszabadulva önálló birodalmat hozhatott volna létre, ha szereti a nemzetiségeit, és ha ők is szeretnék a hozzájuk kedves magyarokat. Egy soknemzetiségű birodalom áldás lett volna Magyarország számára. Egyesek szerint még Magyarországnak sem kellett volna ezt hívni, hanem Közép-Európai Birodalomnak. Ha ezt egy magyar meghallja, ölni tudna. A magyarok meghatározó szerepet játszottak volna, ha a nemzetiségeiket elfogadják egyenjogúnak, egyenrangúnak.
De a magyarok ugyanazt csinálták a többi néppel, amit az osztrákok velük, ami arra utal, hogy nem az elnyomást gyűlölik igazán, hanem azt, ha ők kerülnek alulra. Ha ők lehetnek az elnyomók, azzal nincs problémájuk, normálisnak tartják, hiszen rajtuk kívül mindenki alacsonyabbrendű, kulturálatlan és hülye. Ez a legfőbb oka Trianon igazságtalanságának, ami a békeszerződés magyarokra nézve fájdalmas mértékét illeti. Lett volna Trianon, de nem akkora veszteségekkel, ha Magyarország nemzetiségei jól érzik magukat az országban és abban bízhattak volna, hogy a magyarokkal egyenlő, emberi életet élhetnek.
Arra már szinte szót sem érdemes vesztegetni, hogy miközben Horthy volt az, aki Trianont elfogadta, utána ő lett a legnagyobb irredenta, és annak a politikának a folytatója, amely a nemzetiségi kérdés tragikus kezelésével Magyarország súlyos területi veszteségeit okozta. Utána Horthy, annak reményében, hogy visszaszerezheti az elveszített területeket, képes volt a náci Németországgal szövetségre lépni. Ahova a magyarok bevonulhattak, egyáltalán nem mutattak magukról jobb képet (finoman szólva), mint amiért a nemzetiségei boldogan megváltak tőlük.
Horthy egymillió magyart áldozott fel, hogy a magyar szupremációt kiterjeszthesse újra az egykori magyar területekre, csaknem félmillió zsidót küldött a gázkamrákba, és utána egy újabb világháború veszteseként azt remélte, hogy majd kegyelmesebbek lesznek vele. Ha Magyarország nem a „keresztény-nemzeti” felsőbbrendű jobboldal nacionalista ideológiáját követi, és nem a náci haderőtől várja a revansot, hanem a II. világháborúban jó oldalra áll, mert emberi és demokratikus normákat követ, bizonyíthatta volna, hogy igazságtalanság volt Trianon, méltó, hogy visszakapja a birodalmát és jól bánik majd a nemzetiségeivel.
De ennek az ellenkezőjét bizonyította, tevőlegesen részt vett egy népirtásban, ahol még a Trianon által megcsonkított ország területéről is haláltáborba küldte a zsidókat és romákat. Az igazán szomorú pedig az, hogy talán Magyarország az egyetlen ország, amely azóta sem változott. Már a románok is demokratábbak, a németek teljesen szembenéztek a múlttal, a magyarok képtelenek erre. A magyar kancelláriaminiszter hazudozik az áldozati szerepről, az ártatlanságról, és kijelenti, „nem felejtünk”: vagyis, nem változunk.
Ezt fejezi ki, hogy a horthyzmust alaptörvénybe foglaló Orbán-rendszer első intézkedése, a „nemzeti összetartozás napja”, amely egy soviniszta, nacionalista és hazugságot terjesztő nemzeti ünnep, amely állami szintre emeli az önreflexió hiányát. Ha Magyarország június 4-én „a nemzetiségek napját” ünnepelné, és bevezette volna hagyományként azt, hogy ezen a napon minden magyar megajándékoz egy más nemzetiségű honfitársát, megköszöni neki a kiváltságot, hogy együttélhet vele, a közös haza egyenlő, demokratikus jogait ünnepelné ezen a napon, akkor a magyarok bizonyítanák, hogy tanultak valamit.
De ennek az ellenkezője történik. Ezért mindenki azt gondolja, hogy jobb ez így. Képzeljünk el egy Orbán Viktort vagy bármelyik más jobboldali nacionalista politikust a soknemzetiségű birodalom élén. Attól őrizzen meg a Jóisten mindenkit. A határon túli magyarok jogsérelmén sem az javítana, ahogy Orbán durván beavatkozik a szomszédos országok belügyeibe, még a választásokba is, provokál és feszültséget gerjeszt.
A magyarok először tanulják meg a megmaradt területükön tisztelni és becsülni a különböző nemzetiségű, vallású, bőrszínű honfitársaikat, idegeneket, bajba jutottakat, kisebbségeket, és majd utána kezdjenek sóhajtozni egy birodalom után, ami Magyarország lehetett volna, ha emberszámba vett volna másokat.
Amíg ez nem megy, addig örüljenek, hogy ennyi megmaradt, mert a magatartásuk arra utal, hogy még ez is túl nagy nekik ahhoz, hogy normálisan, emberi módon viselkedjenek, emberi módon viszonyuljanak azokhoz, akik nem ugyanolyanok, mint ők.
