Vádat emeltek két budapesti orvos és egy ápoló ellen, mert mindhárman foglalkozási szabályokat szegtek meg. Az ápoló olyan mértékben, hogy egy idős nő halálát okoztat.

A vádirat szerint a 87 éves beteget 2015. január 30-án vették fel egy budapesti kórházba. A Ekkor dolgozott az osztályon mindhárom vádlott: az elsőrendű vádlott éjszakai ügyeletes ápolóként, a másodrendű vádlott nappali ügyeletes orvosként, a harmadrendű vádlott pedig éjszakai ügyeletes orvosként.

Az orvosok elsősorban adminisztrációs hibát vétettek, valamint egyikük nem vizsgálta meg személyesen a beteget. Az ápolónő pedig először úgy adott be gyógyszert a betegnek, hogy előtte nem konzultált az orvossal, majd beadta ugyan az orvos által felírt gyógyszert, csak éppen a szükséges adag dupláját, amibe belehalt az idős nőbeteg.

Az elmúlt napok híreiből:

  • két és félszer annyian halnak meg kezelhető betegségekben Magyarországon, mint Európa nyugati felében;
  • 2014-ben 32 ezer ember (az összes haláleset 26 százaléka!) hunyt el, akiknek még nem kellett volna, amennyiben megfelelő egészségügyi ellátást kapnak;
  • a 65 év alattiak fele megmenthető volna megfelelő egészségügyi beavatkozásokkal;
  • olyan kevés az orvos, hogy nem engedik őket nyugdíjba;
  • közösségi portálon terjed a hír, hogy az ápolók tömegesen hagyják el a Jáhn Ferenc Kórház dolgozói és mennek át a soroksári IKEA-ba, mert utóbbi jobban fizet;
  • eltűnnek az ápolók a kórházakból.

Néhány kivétellel mindannyian tisztában vagyunk az egészségügy katasztrofális helyzetével, éppen 2015-ben mi is írtunk arról, hogy ami ott folyik, most már eléri a népirtás szintjét. Voltaképpen nehéz olyan hosszabb időszakra visszaemlékezni, amikor ez az ágazat szárnyalt. Az átlagpolgár, aki az állami ellátást veszi igénybe azért imádkozik, hogy ne kelljen kórházba mennie, találkoznia az egészségüggyel – szinte mindenkinek vannak rémtörténetei gyilkosan hosszú várakozási listákról, félrekezelt, el nem látott betegekről, pénzéhes orvosokról.

Egyetértünk azzal, hogy jusson több az egészségügyre, az épületekre, felszerelésre, a dolgozók fizetésére. Ugyanakkor a probléma sokkal összetettebb tűnik, nemcsak anyagi természetű. Mivel magyarázható, hogy valaki – aki nem lehet nem tisztában  a magyar egészségügyben bejárható karrierrel, az ahhoz vezető úttal, mindazzal, amivel a hivatása járni fog – feljogosítva érezze magát a szabályok áthágására, embertelen bánásmód alkalmazására a neki kiszolgáltatott betegek felé, a csalásra, lehúzásra, udvariatlanságra, lekezelésre, intimitás megsértésére? Nehéz együttérzést tanúsítani egy olyan társadalmi csoport gondjai iránt, mely élet-halál urának tartja magát, s úgy is bánik azokkal, akiket szolgálni hivatott.

Az óriási elvándorlás miatt nyilván még rosszabb helyzetbe kerül a beteg, aki nem nagyon válogathat, gyakorlatilag “hálás” lehet, hogy egyáltalán maradt valaki, aki csinál valamit, mint orvos vagy ápoló.

Fontos volna, hogy egy a fentihez hasonló ügy sem maradjon következmények nélkül. A változás egyik záloga lehetne, ha az el-nem-látottak jogi útra terelnének minden őket ért valós sérelmet. Az egészségügyi dolgozók pedig hasonlóképpen tennének eszközhiány, alacsony fizetés, kimerítő munkatempó okozta kimerültségük megelőzése érdekében, és nem azokon állnának bosszút, akik erről a legkevésbé tehetnek.

Tisztelet a kivételnek.





Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.