Nem gondolnánk, hogy a 21. században ilyen sablonosan képes megjelenni a középkori császárok, az aranypolgárok és a veszedelmes diktátorok életformája és sekélyessége, a talpnyalókkal, a korrupcióval, az ürességgel és azzal a törekvéssel együtt, hogy valakiknek látszódjanak. A Melania Trumpról szóló film annyira buta, hogy észre sem veszi a klisét.
Ez a klisé pedig az, hogy a császárnak megpróbálnak kedveskedni, hódolni azzal, hogy a feleségéről filmet készítenek (megfestik, színdarabot írnak róla, dilettánsként színházban felléptetik, stb.), aminek a császár örül, mert a császárné semmibe veszi, kettejük között minimális emberi kedvesség és melegség nincs, hátha ettől jobb kedve lesz. De nem lesz.
Amit a film akaratán kívül bemutat, az érdekes és leleplező: az udvari propaganda sivár mechanizmusa, a hatalom kegyének megvásárlása, a politikai esztétika üressége és az önmagukat kínáló történelmi párhuzamok Hamvas Béla világát idézik. Csak a díszletek változnak, a karakterek ugyanazok. A néző úgy érzi, gyanús, nincs-e mégis reinkarnáció?
Jeff Bezos, az Amazon alapítója Trump beiktatása előtt már 40 millió dollárt költött arra, hogy megvásárolja Trump kegyeit egy Melaniáról szóló „dokumentumfilmmel”, ahogy a New York Times fogalmazott, ami semmit nem dokumentál, mert nincs mit. Valójában a szándék fordítva sült el, mert az ellenkezőjét sikerült bemutatni, mint amit szerettek volna.
Ha Bezos le akarta volna járatni Trumpot és feleségét, akinek Trump néha kedvében próbál járni, hogy valamilyen figyelmet vagy emberi gesztust előhozzon belőle (minden próbálkozás sikertelen), akkor sem tudott volna ennél lejáratóbb filmet készíteni, amit az erősít leginkább, hogy ezt népszerűsítésnek szánták, és ennyit lehetett kihozni belőle.
A film műfaját tekintve a legsilányabb propaganda, de akaratán kívül mégis dokumentál valamit: azt a hideg, rideg, embertelen és szívtelen világot, amit Trump környezete jelent. A narráció próbálja elmondani, hogy milyennek szerették volna a First Lady-t ábrázolni, amit dokumentálni kellett volna, ha abból bármi is létezne.
A film egy korszak esztétikájának és erkölcsi állapotának tükörképe. A film nem tudott semmit kezdeni a tárgyával. Ha egy dokumentumfilm nem talál tartalmat, az önmagában beszédes. Az „alkotás” akaratán kívül mégis bemutat valamit: ez Trump világa, az arany, a díszletek mögött levő üresség, az öncsodálat. Így együtt tömény giccs.
Melania már a második elnöki beiktatáson is feltűnő Zorro kalapjában jelent meg, azóta is gyakran viseli, elrejtőzve mögé. Ha nem készül róla egy film, amely leleplezi a valóságot, beleképzelhettünk volna egy igazi Zorrót a Fehér Házban, aki a háttérben harcol férjével a jó ügyekért, az emberségért. De a Zorro kalap az ürességet rejti el, a semmit.
Hasonlóan üresek a mozitermek. A film nem kelt akkora érdeklődést, mint egy szendvics reklám. Pedig a nagy emberek mellett/mögött álló nők mindig nagyon izgalmasak. Tele van a történelem izgalmas és érdekes nőkkel, akik az árnyékban is emberi nagyságok voltak. A közelmúltból Jackie Kennedy, Diana hercegnő, Michelle Obama.
Ha Melania nézett volna romantikus filmeket, olvasott volna könyveket, felfedezhette volna milyen páratlan lehetőséget kapott, mint „királyné”, amivel élhetne, hogy értelmet adjon az életének. A mítoszokra éhes közönség imádta volna, lehetne Trump ellensúlya, szegények, elnyomottak, a bevándorlók pártfogója. Melania is elsőgenerációs bevándorló.
De a film tömény unalom, érdektelenség, butaság és üresség, minden képkockája hamis megjátszás és őszintétlenség. A „filmnek” betett még az is, hogy a bemutató időszakában zajlik Trump második kormányzásának legfelkavaróbb botránya. Trump magánhadserege, az ICE, két amerikai polgárt meggyilkolt az utcán, gyerekeket rabol el és terrorizál.
Időtlen motívum az is, hogy a hatalom esztétikai díszletet gyárt önmagáról, miközben morális összeomlás zajlik. Vonzónak akar látszani, de taszító a valóság. A hétköznapi emberek elborzadnak és azt mondják: nem szeretnénk gazdagok és hatalmasok lenni. Milyen borzalmas életük van ezeknek a sok arany között. Ezek nem a földön járnak.
A filmben megírt negédes szavak a First Ladyről botrányos ellentétben állnak azzal, ami az országban történik, amire neki egyetlen épkézláb mondata és megnyilvánulása nincs. A film egy üres, emberi érzés nélküli lényt mutat, amit el sem tudnánk képzelni, ha nem készül el ez a „dokumentumfilm”. Cukros, mázos, nyúlós, hamis, képmutató minden.
Vagyis jól dokumentál. Az MS NOW (volt MSNBC) publicistája azt írja, hogy „új szót kell találnunk a szégyentelenségre. Mert a szégyentelen szó nem tűnik elég durvának ahhoz, hogy leírja azt a groteszkséget, amivel ez a filmes bohózat az amerikai történelem egyik legbrutálisabb hónapjának végén került bemutatásra”. A szégyen nem fejezi ki a lényeget.
Hasonlóan megdöbbentő, hogy abban az országban, ahol egyre többen szegényednek el, ahol a megfizethetőség hiánya a legtöbbet használt kifejezés, Trump aranyozott golfklubbá alakítja a Fehér Házat, a feleségét a dekoráláson és az elmondhatatlan, hivalkodó luxuson kívül semmi nem érdekli. A First Lady nem talál értelmes ügyet, elfoglaltságot magának.
Melania a filmben jön, megy a magas sarkú cipőiben, autókba beszáll, kiszáll, s nem csinál semmi értelmeset. Nincs egyetlen saját gondolata, nincsenek emberi érzései, semmi nem érdekli. Üvölt a képmutatás, a hazugság és a belső a tartalom: a semmi. Ijesztő kép Trump családjáról, s még nem is láttunk semmit. A többiek még sehol nincsenek.
Megérne a Trump-család egy igazi dokumentumfilmet. Az nem üres mozikban futna, hanem teltház előtt vetítenék. Igaz, elég mozinak a horror, amit naponta tőle látunk. Teltházas.
