Egykor a rendszerváltás volt a jelszó. Ez módosult a választási győzelemre. Valójában az igazi cél mandátumok és a velük járó anyagiak megszerzése.
Vona Gábor a Jobbik elnöke végre kimondta, amit mindenki tudott: pártja mindenre kész a hatalomért és 2018-ban lehetőséget lát valamilyen népfront jellegű összefogásban a kormányzás közelébe kerülni. Egyelőre a magyar demokratikus ellenzék egy része húzza a száját, néhányan ennél konkrétabbak és kikosarazzák a „cuki” vagy „ciki” Gábort. Némileg csökkenti döntésük jelentőségét, hogy nem csak a kis magyar neonácikkal, de senki mással sem akarnak együttműködni.
Ez utóbbi egyébként – szemben az általános vélekedéssel – nem bűn, mondhatnám teljesen normális viselkedés, főleg demokratikus országokban, de még Magyarországon is, amely ma már nem csak nem demokratikus, de országnak is egyre rongyabb, mert vannak akik – az ellenzéki összefogás jegyében – készek lennének nácikkal is szövetségre lépni .
A történelemben mindenre van példa és annak az ellenkezőjére is. A pragmatikus megközelítés alapján akár össze is lehetne fogni az egyik ellenséggel a másik legyőzésére és utána az átmeneti és fölöslegessé vált szövetségest ki lehet nyírni. Vagy legalábbis meg lehet próbálni. Van ebben némi kockázat, mondjuk mindjárt az, hogy esetleg ezzel az átmeneti, pragmatikus szövetséggel annyira megerősítjük a pozícióját, hogy aztán nem lehet majd bírni vele. Elvi alapon vizsgálva egy ilyen összefogást, a kép sokkal egyértelműbb. Szó sem lehet róla.
A demokráciában hívő, tisztességes emberek nem árulnak közös gyékényen Vonákkal és hasonlókkal, nem csak mert tisztában vannak annak veszélyével, de azért sem, mert vagy demokrata vagyok, vagy Vona szövetségese, a kettő nem megy és akkor még nem beszéltünk a Jobbik rasszizmusáról és antiszemitizmusáról, ami egyenként is elég ok lenne, hogy ne nyújtsunk kezet sem az elnöküknek sem a párt visszataszító tagságának.
Ne felejtse senki, hogy indokoltak a kétségek, vajon Vona tényleg azt gondolja a Fideszről, amit mond, hiszen nem olyan régen még úgy fogalmazott, hogy a Fidesz a Jobbik programját hajtja végre, és Orbán Viktor már régen a Jobbik tagja, csak nem tud róla. Akkor most mi ez a nagy kriticizmus a Fidesszel szemben?
A demokratikus ellenzék elkeseredett rúgkapálásából az ember csak arra a következtetésre juthat, hogy fogalmuk sincs, hogyan lehet a Fideszt elküldeni a hatalomból. Még kevésbé arról, hogy mi lenne utána. Ezért végső elkeseredésükben bármi áron szövetségeseket keresnek, ha nem a saját oldalon, ahol ez nem nagyon megy és az ottani összefogás is kevés lenne, akkor bárhol máshol. Nem kellene.
Nem azt várjuk az ellenzéktől, hogy valahogy választást nyerjen a Fidesszel szemben, hanem azt, hogy helyreállítsa a demokráciát, a jogállamiságot, új alkotmányt és igazságos választási törvényt alkosson, újraépítse az önkormányzatiságot, vagyis azt, hogy rendszert és nem azt, hogy kormányt váltson. , hiszen minden épeszű ember tudja, hogy az ellenzék 2018-ban nem fog parlamenEgykor a rendszerváltás volt a jelszó.
Ez degradálódott a választási győzelemre, de valójában az egyetlen igazi cél mandátumok és a velük járó anyagiak megszerzéseti választást nyerni. Meg kell elégedjen néhány képviselői mandátummal és az azokat elnyerők szerencsétlenek gondtalan életével, a pártjuknak járó párttámogatással.
Ezt annyiszor leírtuk és elmondtuk, hogy nyilván nem egy olvasónak unalmas és elcsépelt. Azonban az egyszeregyet is többször el kell mondani ahhoz, hogy az ember megjegyezze az egymással összeszorzott számok eredményét. A matematikánál maradva: az egymással összefogott pártok csekélyke támogatottsága nem adódik össze. Inkább kisebb lesz, mint amennyi külön-külön volt.
Továbbá: a demokrácia lényege nem a pártok összeboronálása és programjaik összesimítása, hanem a lehető legtöbb nézőpont, vélemény és érdek megjelenítése. Vagyis amit a Fidesz választási törvénye az ellenzékre kényszerít, hogy csak összefogással lehet a kormányzó pártot leváltani, már önmagában is demokrácia ellenes.
Ha belátjuk, hogy egy ilyen választási rendszerben, a hozzá tartozó egyoldalú tájékoztatási mezőben, a kormánypárt félelmetes anyagi és médiafölénye közepette nem lehet a választókat választási pozícióba juttatni, így nem lehet igazi, demokratikus választásokat tartani, akkor miért nem érthető, hogy csak a választások bojkottja lehet az egyetlen tisztességes és hosszabb távon eredményre vezető út?
A bojkott egyébként nem azt célozza, hogy a választók ne menjenek szavazni, hanem a lényege az, hogy az ellenzéki pártok az antidemokratikus választási törvény és a választás körülményei miatt ne indulnak. Aki akar, az mehet választani és választhat a maradék, magukat riszáló pártok között. Nyilván sokan önszántukból távol maradnának, mivel nem találnának a szavazataikra méltó alakulatot.
Ha elismerjük, hogy a demokrácia egyik fontos megnyilvánulási formája periodikus választások tartása és az így képviseleti joggal felruházott politikusok kijelölése a hatalom gyakorlására, akkor egy olyan helyzet, amelyben a választók nagy tömegei és a pártok jelentős része nem vesz részt a voksoláson, az a demokrácia nem létével egyenlő. Azt bizonyítja, hogy az így létrejövő parlament és a rá épülő kormányzat legitimitása gyenge, végső esetben – a bojkott nagyságától függően – egyenlő a nullával.
Az orbáni hatalom legitimitása egyébként így is egyenlő a nullával, mivel parlamenti többségük most is csak antidemokratikus, nem igazságos, az indulóknak nem azonos feltételeket és esélyeket biztosító körülmények között jön létre. Ezt a képet erősítené fel szabad szemmel a holdról is látható nagyságúra egy alacsony ellenzéki részvétellel és választói aktivitással megtartott parlamenti választás.
Hamis az érv, hogy ezzel csak a Fidesz még nagyobb fölényét lehetne elérni, mert van az a fölény, egy alacsony részvétel és jelentős mértékű bojkott esetén, ami nem hogy nem meggyőző, de nevetséges és leleplező erejű, ékes bizonyítéka a demokrácia hiányának.
Miért akar akkor mégis választási összefogást az ellenzék és miért hisz abban, hogy választást nyerhet, és hogy választás útján, tehát demokratikus eszközökkel fel lehet számolni egy nem demokratikus rendszert, amely minden eszközt igénybe vesz a hatalma fenntartásához, legkevésbé a demokratikusokat? A jobb megértés kedvéért: mekkora baromság, ha valaki halat akar a vízbe fojtani? Vagy puszta kézzel támad egy páncélos hadosztályra. Lovasrohammal akar bevenni egy repülőgép anyahajót.
Mit lehet mondani az ellenzéki összefogással kidolgozott választási törvénytervezetről, amelyet a kormánypárt a parlamentben napirendre se tűzött, amit jó előre tudni lehetett. Minimum azt, hogy a szemétkosárnak készült. Alkotóiról meg, hogy nem normálisak. Szélmalomharcra pazarolják a kevés erejüket és kreativitásukat.
Ma Magyarországon kellő pénzügyi források mozgósításával, lehengerlő médiafölénnyel, az ellenzéki hangok és a civil szervezetek véleményének marginalizálásával a társadalom jelentős hányadának be lehet adni a 21. század eddigi legegyügyűbb meséjét arról, hogy egy 87 éves öreg ember orránál fogva vezeti az Európai Uniót, mindenek előtt annak vezető szervét, az Európai Bizottságot, valamint az EU tagországainak, Franciaországnak, Németországnak, Olaszországnak, Spanyolországnak, Nagy-Britanniának és majd mind a 28 tagországnak az állam és kormányfőit.
Mindezt úgy, hogy az európai nagyhatalmak vezetői nem veszik észre, hogy nem ők, hanem az öreg Soros irányítja Brüsszelben az Európai Uniót, és abban az történik, amit a magyar származású filantróp otthon a pincéjében dollármilliárdjainak villával forgatása közben kiagyal. E sötét összeesküvést egyedül egy Orbán Viktor nevű Soros-ösztöndíjas volt képes eddig felismerni a világon. Akik ezt elhitetni képesek több millió magyarral, azok nem ismernek lehetetlent. Választást fognak nyerni.
Zsebesi Zsolt
