Magyarország gyorsuló tempóban sodródik Európa perifériája felé, vissza oda, ahonnan ezer éven át szabadulni próbált.
Magyarország nagystílű elvbarátaival, Szlovákiával, Lengyelországgal együtt elvesztette a pert, amit azért indított, hogy ne kelljen 1294 Görögországból és Olaszországból hozzánk irányított menekült kérelmét elbírálni és az arra érdemeseket befogadni. Ez azt jelenti, hogy az országnak végre kellene hajtania az uniós határozatot, amelynek meghozatalában egyébként maga is részt vett. Budapest sietett leszögezni – Varsóval együtt -, hogy a döntés ellenére sem fogad be egyetlen menekültet sem.
Igyekeznie kellett, hogy megelőzze Brüsszelt, amely – alighanem hamarosan bejelenti – egy menekültet sem küld olyan embertelen és barbár országba, mint Magyarország, amely folyamatosan megalázza a menedékkérőket és lábbal tiporja a civilizáció alapvető normáit. Nem beszélve az agyon hivatkozott keresztény értékekről, amelyekről nem csak a magyar kormány, de – Beer Miklós váci püspök kivételével – az egész magyar katolikus egyházi hierarchia néhány milliárdért lelkesen megfeledkezni méltóztatik.
Az EU nem hülyék gyülekezete, ahogyan azt Orbán Viktor és a nálánál is kisebb kaliberű bohócai gondolják, és nem teszik meg a Fidesznek azt a szívességet, hogy az ország nagyobb, megvezetett hányadának támogatására támaszkodó Orbán Viktorból nemzeti hőst faragjanak, aki saját túltáplált testével védi meg az ő magyarjait ezer egynéhány Szíriából menekült asszonytól, gyerektől és fiatal férfitől, akik – a magyar kormány propagandája szerint – az ország nemzeti értékeinek kirablására szövetkeztek Soros Györggyel. Nem csak puszta politikai számításból nem fognak ránk erőszakolni egyetlen menekültet sem, de azért sem, mert nem akarnak lelki sérülésnek, megaláztatásnak, akár fizikai erőszaknak kitenni szerencsétlen menekülteket, hiszen jól ismerik a magyar állapototokat, az esztergályhorváti és az ásotthalmi, valamint a hozzájuk hasonló magyar települések hangulatát.
A magyar társadalomnak most nem azon kellene rugóznia, hogy nyert-e Orbán Brüsszel ellen, és ha nem, hogyan fogja elszabotálni a számára kedvezőtlen ítéletet, hanem azon, mennyi ideig fog tartani és milyen megalázó lesz valamennyiünk számára valahogy kivakarni magunkat a szégyenből, amit az Orbán-kormány hozott ránk. Azokra gondolok persze, akikben az óriásplakátok és a tévéreklámok, a hazug beszéd, az embertelen gyűlöletkampány ellenére maradt még némi emberi érzés és józan belátás ahhoz, hogy felismerje: Európa szégyene és megvetett páriája lett az egykor a szabadság élharcosaként ünnepelt hős magyar népből. Nemzetünk nagyjai forognak a sírjaikban.
Aki pedig előre is tekint néhány évvel, de az orránál mindenképpen távolabb, annak be kell látnia, hogy nyertünk vagy vesztettünk, fontos lépést tettünk az Európai Unióból való kilépés felé. Feltartóztathatatlanul sodródunk a kontinens perifériájának irányába. Hogy a lengyelekkel együtt, vagy a csehekhez és a szlovákokhoz hasonlóan ők is magukra hagynak minket, az teljesen mindegy. Irányt vettünk a senki földje felé, Putyinok, Erdogánok és hozzájuk hasonló diktátorok kegyeit keressük, miután visszafordultunk azon a hosszú és rögös úton, amelyen ezer éven át igyekeztünk a nyugati világ részévé válni és megszabadulni a számunkra idegen keleti befolyás alól.
Az 1294 elutasított menekült – szemben a megmaradt 9 milliónyi magyarországi magyarral – Orbán Viktor segedelme nélkül is hazára fog lelni Európában. Előttünk azonban tényleg bezárulnak Európa kapui és aki mégsem akar Putyin-Orbán birodalmában élni, annak megint vándorbotot kel ragadnia és hamuba sült pogácsát kell a tarisznyájába tenni. Orbán döntött és nem Európát választotta. Akinek nem tetszik, mehet, amerre lát, amíg a határon a kerítést csak befelé őrzik. Ameddig a magyarokat nem ugyanaz várja a Lajta másik partján, mint ami a szíreket az ország déli határára húzott kerítésnél.
Zsebesi Zsolt
