Gábor György filozófus a Facebookon reagált Medgyessy Péter volt miniszterelnök kijelentéseire, amelyben kifejtette az orbáni állam lényegét és Orbán dzsentri-mentalitású mihaszna embereinek életstílusát, azok történelmi előképeit. Az alábbiakban Gábor György bejegyzését változtatás nélkül közöljük.
Azt mondja Medgyessy Péter az MTA Humán Tudományok Központjában tartott beszélgetésen, hogy „lehet haragudni Lánczi András politológusra, aki pár éve azt mondta, hogy amit korrupciónak neveznek egyesek, az a rendszer lényege, de igaza van. Ezt a folyamatot látjuk, ezt a folyamatot szenvedjük éppen, hogy hogyan lehet viszonylag hamar kiépíteni egy új középosztályt.”
Ha Medgyessy figyelt volna, s értené, ami történik (vagy legalább volna bátorsága megérteni azt), akkor appercipiálhatta volna, hogy mi az, ami valójában zajlik. Mert abban még nincs semmi különös, hogy a hatalom – minden hatalom – törvényes eszközökkel igyekszik segíteni, versenybe hozni a számára fontos rétegeket, politikai, gazdasági, pénzügyi vagy kulturális közösségeket és csoportokat.
Csakhogy itt nem törvényes eszközökkel, hanem kizárólag maffiamódszerekkel, zsarolással, tönkretétellel, fenyegetőzéssel, őrületes pénzek saját zsebbe vándoroltatásával, az ügyészség pórázon tartásával, a jogi korlátok ledöntésével, a rendőrség politikai célú felhasználásával és a törvények folyamatos és tetszőleges átszabásával éppen hogy nem versenybe hozták az övéiket, hanem diszkvalifikáltak és ledózeroltak mindenkit, aki az útjukba került, s nem versenyhelyzetbe, hanem kizárólagos helyzetbe hozták saját tehetségtelen, jellemtelen és érdemtelen, ámde annál megbízhatóbb hűbéreseiket.
És ha Medgyessy ismerné a magyar történelmet, akkor az is felderenghetett volna benne, hogy ilyen már volt itt, a világ eme tájékán. Mert így „rendezték” és „csoportosították” át például a kulákvagyont, a zsidóvagyont, a németvagyont, ámde akkoriban az sem vezetett nagy eredményre, mindössze lélegeztető készüléken tartotta azt a rettenetes magyar félfeudális dzsentri-réteget, amely aztán versenyhelyzet nélkül itta, kártyázta vagy kurvázta el a pénzét és vagyonát, oké, nem luxusjachtokon, hanem tiszti kaszinókban, meg a franc tudja, hogy hol még. Az igazi tehetségek meg rohantak innen el, minél távolabbra. És jobb lett az elhurcoltak, a kitelepítettek, a megbélyegzettek nélkül? Jobb lett ezzel az új középosztállyal? A megtisztított keresztény úri Magyarországon? A megtisztított Rákosi-érában? A legázolt Tóth Mihályok helyett a Noszty-fiúkkal?
Apropos, Noszty-fiú. Hogyan is végződik Mikszáth regénye? Noszty Feri megszégyenülten távozik, lehorgasztott fejjel, befogat, s nyaldosva égő sebét, Rekettyéstől távolodva, az alábbi gondolatokra vigasztalódott, s nyerte vissza életkedvét: „…Hiszen elég nagy a világ. És van benne elég leány. Szebbnél szebbek, édesebbek. A hozományok se vesztek még ki. Ej, csak egészség legyen és egy kis tűrhető kártyajárás.”
Szóval semmi sem változott: semmit sem tanult, semmi sem szolgált tanulságul, minden ott folytatódott, ahol abbamaradt.
És megint elölről: Medgyessyvel, Orbánnal, a megannyi Noszty-fiúval, hűbéresekkel és csatlósokkal, lepusztult, tehetségtelen és gátlástalan régi-új „úri” középosztállyal.
Szép álmokat, Magyarország!
