…Amikor Szőnyi “elvtárs” már végleg nem tudott mit kezdeni velem, kinevezett a Városi Színház dramaturgjának. Ez ügyes húzás volt, mert a Városi Színház nem volt egyéb, mint egy terebélyes épület az akkori Köztársaság téren, hogy mi a tér mai neve, azt nem tudom. A színházban időről-időre – az orosz nomenklatúrából átvett megjelöléssel -esztrádműsorokat rendeztek, majdnem mindig ugyanazokkal az énekesekkel és táncosokkal, a fontos az volt, hogy elhangozzék az “Üdvözlégy , Moszkva”. A váltakozó műrosoknak címeket kellett adni, ami az én feladatkörömbe tartozott. A címeknek optimizmust kellett sugározniok. Kifogyva az ilyen ötletekből, Romhányi Jóskával közösen alkottunk egy olyat, amelynek szocialista realista hurrá-optimizmusa már felülmúlthatatlan volt: “Derűre Derű”. Ezen azután harsányan kacagtunk, újra meg újra ismételgettük, hosszan elhúzva a két “ü-betűt”, Derűre Derű. Máig nem felejtettem el, mert nemzetközi nagypolitika átejtő csalafintaságát jellemzi. A naptár az 1950-es esztendőt mutatta. Korszerű kifejezéssel élve: helyezzük egyéni perspektívába. Az utolsó szerkesztőség ajtaja becsukódott mögöttem, vagy még inkább előttem, és kilátástalan helyzetemben fölkerestem jóbarátomat: – Jóska, bajban vagyok. Apai örömök elé nézek, anyagilag azonban sivár helyzetben vagyok. Állás kellene. Tudsz segíteni?
Romhányi, akit briliáns verselési készsége miatt a szakma “Rímhányó”-nak becézett, legutóbbi együttlétünk óta befutott. Művészeti vezetője lett a FŐNI nevű intézménynek. Rövidítése volt ez annak, hogy Fővárosi Népszórakoztató Intézetek. Hatáskörébe tartozott a nagykörúti Royal Varieté, a Kamara Varieté. A városligeti Népvarieté és a vurstliban lévő Liliputi Színház. Hajdan ezek mind magántulajdonban voltak, de államosításra nem méltók, községesítették tehát egytől-egyig. Legfelsőbb hatóságuk a Fővárosi Tanács Művészeti Osztálya volt, amelynek élén Szőnyi elvtárs állott, akinek keresztneve kiszökött az emlékezetemből. Ha őrajta múlt volna, akkor Romhányi Jóska magas pozíciója ellenére sem tudott volna “behozni” lektornak a FŐNI-hez, amelynek vezérigazgatója bizonyos Sásdiné volt. Egyszerű, de végtelenül jóindulatú asszony, akinek a férje államvédelmi tiszt volt, és ennek köszönhette az állását. Romhányi Jóska őt győzte meg arról, hogy reám, mint lektorra, szükség van. Kis fizetéssel járt, de egzisztencia volt mégis. Amikor Sásdiné elé járultam bemutatkozni és köszönetet mondani, azonnal rokonszenvezett velem. Jószívű asszony volt, könnyen elérzékenyülő, mintha egy kicsit mindig meghatódott volna sorsa kedvező fordulatától. Szőnyi viszont leplezetlenül utált. Máig nem tudom, hogy mit nem tudott megbocsátani nekem. Azt, hogy Romhányi Jóska őt megkerülve csempészett be engem a céghez, vagy pedig megrögzött pártonkívüliségemet? A központi iroda a Nagydiófa utcában volt, Romhányi nem ott rezideált, de a Royal Varietében volt az irodája, ez itt a kis halak akváriumának számított. Körülöttem mindenki “párttag” volt, az egykori parkett-táncostól kezdve a volt főrendezőig, Szenes Iván, a kitűnő slágerszerző meg egyenesen párttitkár. Nem volt az én pártonkívüliségemben semmi kihívó, vagy még kevésbé a zárkózott elkülönülés tendenciája, mindössze annyi, hogy egyik párt tagságát sem tudtam egyeztetni önmagammal. Egyszer vendégségben voltunk a DeFries nevű zeneszerzőnél Török Rezsővel, a népszerű íróval, a “Vadevezős”, A “Férfi mind őrült”, a “Péntek Rézi” és még sok más bestseller szerzőjével, és szóba került a párttagnak lenni, vagy nem lenni kérdése. Török akkori kijelentését sohasem felejtettem el. – Önvédelemből – mondotta –, embert is lehet ölni. Hogyne volna szabad akkor, belépni egy pártba.
Önvédelem? A legkeményebb Rákosi-években sem éreztem veszélyben az életemet, hogy megmentésére egy párt – bármelyik párt- erődítményének falai mögé kellene menekülnöm. Békében hagyva üldögéltem a Nagydiófa utcai irodában és rövid tréfákat írtam a Kamara Varieté számára. Volt, amit előadtak, volt, amit nem. Ez az én pártonkívüliségem azonban mégis bosszanthatott egyeseket, mert egy napon Sásdiné behívott a szobájába és tudtomra adta, egy kissé elérzékenyülve, hogy holnaptól nem kell bejönnöm a Nagydiófa utcába, a FŐNI a Liliputi Színházat bízza a gondjaimra. –Ez nagyon fontos feladat, Halász elvtárs – mondotta, és majdnem könnyezett –, mert a Liliputi Színház minden heti műsora a kultúrforradalom kezdeti fokozata. Ezzel tisztában kell lennie, Halász elvtárs, és ennek megfelelő műsorokat állítsanak össze Hegedűs elvtárssal.
Hegedűs Tibor nem volt senki más, mint az 1945 előtti Vígszínház társigazgatója és főrendezője. Sásdiné minden mondatában Szőnyit hallottam. Tehát ezzel a “kihelyezéssel” akar szabadulni tőlem. De tévedett, mert a törpe színház társulatával összehasonlíthatatlanul jobban éreztem magam, mint a Nagydiófa utcai irodában. A vurstlibeli Liliputi Színház a mutatványos tér végén állott. Valamikor az 1930-as években egy Gerencsér nevű vállalkozó alapította, aki fölfedezte “kisnövésű” férfiaknak és nőknek azt a legendás falvát, ahonnan azoknak nemzedékeit exportálta Pestre, a vurstliba. Hol, merre volt az a falu akkor, amikor a liliputi sztárok között töltöttem napjaimat, bizonyára tudtam, de hogyan emlékeznék rá máig? Amit Gerencsér fölfedezett akkor, ezek a kicsi nők, férfiak, nem csúf törpék voltak, de épkézláb és jó megjelenésű miniatűrök. Gerencsér a színház mögött lakóházat épített nekik, szobákat rendezett be, konyhát, mindent az ő méreteiknek megfelelően. Ő írta és rendezte a műsoraikat, amelyek mindegyikét a “Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország, gyönyörűbb, mint a Nagyvilág …” kezdetű dallal fejezte be a felsorakozott társulat. Amikor a Fővárosi Tanács községesítette a liliputi színházat, ezt a dalt indexre tette. Hiszen hogyan lehetne bármely ország gyönyörűbb, mint – a Szovjetúnió? De a liliputiak olykor megfeledkeztek a tilalomról és elénekelték mégis. 1950 tavaszától késő őszig voltam a Liliputi Színház műsorának a felelőse, Hegedűs Tibor a rendezője. Tibor megtarthatta az íróasztalát a Nagydiófa utcában, onnan jött rendezni a vurstliba. Jómagam azonban az idő nagyrészét a társulattal töltöttem. A primadonnának Dinnyés Juliska volt a neve, kacér kis teremtés, vékony hangocskáján énekelte a “Három aranyásó”-t meg azt, hogy “Este fess a pesti nő, ha kicsike száját festi ő…” Rövid kis énekes-táncos jeleneteket írtam nekik, a műfajnak bluette a neve, a baj csak az volt, hogy nehezen tanultak, belefeledkeztek a szövegbe, márpedig a Fővárosi Tanács művészeti osztályának ura, Szőnyi, rendszeresen új műsorokat várt el a kulturális forradalomnak politikailag ama jelentős szintjén. Az új műsor megtekintésére munkatársaival együtt “kiszállt”, és megfontoltan ült velük az első sorban. Időnként jegyezgetett. Ilyenkor Hegedűs Tibornak is jelen kellett lennie. Nem volt ez akármilyen felelősség. Az “Amikor polkát jár a nagyapó..” premierjén Tibor homlokán verítékcseppek gyöngyöztek, jobban izgult, mint hajdan a Wilder-darab, “A mi kis városunk” bemutatóján a Vígszínházban. Mert ez a mi kis városunk sem volt akkor könnyű terep és Tibornak egy beteg leánygyermeke volt otthon. A liliputiak sem voltak boldogok, mert sűrűn kellett cserélni a műsort, Gerencsér idejében másként volt: ha egyszer betanultak egy előadást, akkor hónapokig, akár egy esztendeig játszották. És aztán: “Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország…”
Októberben elbúcsúztunk egymástól, mert sorsom felől a Fővárosi Tanács ismét másként döntött. Szomorú volt a válás, mert hiszen napról-napra együtt voltunk, gyakran meghívtak ebédre is a színház mögötti kis kertben terített asztalhoz. Dinnyés Juliska sírt, de megígértem, hogy majd gyakran meglátogatom őket, és hogyan is feledhetném el az együtt töltött szezon szép napjait? Juliska elénekelte mégegyszer, hogy “Este fess a pesti nő, ha picike száját festi ő ….” A Népvarieté előtt, amelynek kinti színpadán Tagranoff, a majomember ült, mégegyszer megálltam, megfordultam és búcsút intettem. Nem láttam őket többé. Van még vajon liliputi színház? S ha van, ki ír nekik új bluette-ket?
Elérkezett a késő őszi nap, amikor a Nagydiófa utcai FŐNI központban ismét Sásdiné irodájában ültem, és a derék asszony könnyekig meghatottan mondotta, hogy: Halász elvtárs, téged nagy megtiszteltetés ért. A Fővárosi Tanács művészeti osztálya téged javasolt a Népművelési Minisztérium öthónapos, bentlakásos kultúrkáderképző iskolájára. Erre igazán büszke lehetsz. Menj haza csomagolni, mert a tanfolyam már holnap kezdődik. Az iskola a Szabadsághegyen van, az Alkotás utában…
Öthónapos? Bentlakásos? Forgott velem a világ. Szenes Iván, a párttitkár alig tudta palástolni kárörvendő kedélyét: – Gratulálok én is …
Szőnyi elvtárs mesteri lépéssel remekelt: sakk-matt a fölényes pártonkívülinek, mit képzel, ki ő? Ha visszautasítja a kultúrkáderképző iskolát, akkor nem csak FŐNI-nél betöltött állását veszíti el, de feketelistára kerül minden időre. Ha pedig fölmegy az Alkotás utcába, ott majd a káderek kézbe veszik, és lelepzik, mi rejtőzik a rátartisága mögött? Persze, hogy nem utasítottam vissza, és másnap reggel ott ültem, ha jól emlékszem, ötvenedmagamal az egykori kolostor nagytermében, és írtam az önéletrajzomat. Szőnyi elvtárs tudta, hogy abban aztán színt kell vallami. A tanfolyamra küldöttek nagyrésze vidéki volt. Néhányat az egyes traktorállomások javasoltak kultúrkádernek, másokat a Néphadsereg kultúrtisztnek. Kultúrházak kultúrfelelősnek…
A vezérfonal a kultúra volt, amely ezeket a “bejavasoltakat” összekötötte egyetlen nagy eszme kultúrális diktatúrájának égisze alatt. Közöttük négy író: az akkor még viszonylag ismeretlen Cseres Tibor, Tamási Lajos, a fiatal Takács Tibor és én. Cseres írói nagysága később bontakozott ki, Tamási Lajos 1956-ban írta meg híres, felejthetetlenül számonkérő versét: “Piros a vér a pesti utcán…” Takács Tibor, sikeres regények írója, néhány esztendővel ezelőtt egy cikkében fölidézte annak a kolostori kultúrkáderképző iskolának az emlékét.
Mivel az öthónapos iskolát – eltávozás a hétvégeken – nem végeztem nyaktilóval, Szőnyi elvtárs nem tehetett mást, mint hogy immár mint képzett kultúrkádert magasabb munkakörbe helyezzen. Ez volt a már említett Városi Színház, amelynek színpadán többé nem törpék, hanem megtermett sztárok és táncosok szerepeltek a heti esztrád-műsorokban. De a Városi Színházban töltött idő még a liliputi évadnál is rövidebb volt, mert a Magyar Filmgyártó Vállalat dramaturgi állást ajánlott fel azon az osztályon, amely önmagát “vízalatti pillépítő különítménynek” nevezte. Eszembe jutott Faragó Sándor “Barlangvasút” című színdarabja, amelyet egykor rövid ideig játszottak a Bethlen téri színházban. A fiatal Ráday Imre a vurstliban olyannyira kedvelt “sárkányvasút” masinisztáját alakította, aki szerelvénnyel a mesevilág labirintusain kanyarog keresztül-kasul. Jobban fizetett, főként hozzá méltóbb, nyugdíjas munkára vágyik. Vágya teljesül, állást kap a Fővárosi Közlekedési Vállalatnál és kinevezik a földalatti villamos vezetőjének.
Derűre derű….
