Halász Péter: Nyárutó

14 perc olvasási idő
1
…Életem egyik legfelhőtlenebbül boldog nyarát Tirolban töltöttem. Öt esztendős voltam akkor és 1927-et írtak, de nélkülem, minthogy a számolás és betűvetés tudományát még nem ismertem. Anyámmal kettesben utaztunk el Budapestről július elején, mivel apám csak augusztusban vette ki a szabadságát, azt állítva nagy furfangosan, hogy korábban nem lehet. A terv az volt tehát, hogy mi ketten elutaztunk Zell am See-be és apám augusztus első hetében utánunk jön. Annak a nyárnak a hangulata, minden mozzanata élesen rögzítődött az emlékezetemben. Jobban örültem volna, ha apám is velünk utazik, mert abban az időben az iránta érzett szeretetem volt erősebb. Nagy csodálója voltam, minden tetszett rajta. Az eleganciája, magabiztos fellépése, az, hogy jó vívó volt, néhányszor már magával vitt a belvárosi FTC klubba, láttam fehér plasztronos vívó ruhában, sisakban, harsány csatakiáltással lerohanni az ellenfelet, láttam társaságban, hol rendszerint ő volt a központ, amikor nevetett, egy kicsit hátravetette a fejét, megvillant hófehér fogsora. Nagyon szép fogai voltak és ennek megfelelően szívesen mutatta. Ezeket a tulajdonságait, erényeit és hiúságát akkor én már megláttam és megjegyeztem. Imponált nekem, de megéreztem a sebezhetőségét is. Ezért őt inkább féltettem, mint anyámat, aki természetes magatartású asszony volt, minden pózra csábító hajlam nélkül, nem különösebben társaságkedvelő, ami talán (ezt csak később hallottam apám családtagjaitól) egyik oka volt annak, hogy apám kezdett a maga útján járni. Nem véletlenül említettem, hogy ezt apám családtagjaitól, főként nővérétől hallottam, ők ugyanis elfogultak voltak, és amikor felborult a házasság és a családi hármas – egyetlen gyerek voltam – három felé szakadt, akkor főként anyámat hibáztatták. „Nem tudott Antal kedvében járni”, mondta a néném, apám nővére. Később, jóval később, tudtam már, hogy ez elfogult volt, semmi sem „stimmelt”, a nővér egyszerűen féltékeny volt apámra, és a sikertelennek bizonyult családi élet minden ódiumát anyámra hárította. Nem olyan nagy ritkaság az ilyesmi. De akkor, az 1927-es nyár még felhőtlen volt. Öt (többé-kevésbé) jó esztendő állt még előttünk. Ezt azonban nem tudtuk. Legalábbis én nem tudtam. Hogy csak annyi.
         Az a nyár különben talán azért is maradt olyan emlékezetes, mert teli volt váratlan fordulattal, utazással, kalanddal. Azzal kezdődött, hogy a Zell am See-i hotelben nem tudtak a szobafoglalásról. Valahol valaki valamit elügyetlenkedett. Ilyesmi már akkor is előfordult, a döntő különbség azonban, hogy a csorba köszörülésére abban az időben mindent elkövettek. Késő este volt. A portás körbetelefonálta a szállodákat, végül a Hotel Pinzgauerhof felajánlott egy szobát, de csak a dépendance-ban, a főépület teli volt. Az éjszaka nagy részét anyám az asztalon kuporogva töltötte, mert egy egeret látott átszaladni a szobán, és nem mert lefeküdni. Másnap reggel aztán a portás segítségével sikerült szobát találni, de nem a Zell am See-ben, hanem Kitzbühelben, a Hotel Reisch-ben. Ezekre a szálloda nevekre azért emlékszem olyan jól, mert bőröndjeink még sokáig őrizték a színes hotel-címkéket, előtérben a szállóépület, mögötte kék hegyek. Aznap délelőtt átutaztunk Kitzbühelbe. Emlékszem a vasúti fülkére, a napsütötte tájra, a kitzbüheli állomásra. Harminchat esztendővel később, 1963 nyarán, amikor először tértem vissza oda, rövid kirándulás során, ráismertem az állomásra, a főutcára, a Hotel Reisch-ra. A gyerekeknek akartam megmutatni Tirolt. A lányom tizenegy éves volt, a fiam tizenhárom. Az emlékezéstől egy kissé izgatottan magyaráztam nekik:
         – Itt szálltunk le a vonatról anyámmal azon a délelőttön. Az egyenruhás hotelszolga már várt ránk. Tányérsapkáján aranybetűk: Hotel Reisch. Aztán négy héttel később itt álltunk ketten anyámmal, apám megérkezésére várva. Most is hallom a mozdony szuszogását. Egyszerre csak megláttam apámat. Felujjongtam. Rohanni kezdtem… És ez itt a Hotel Reisch. Itt a terasz, ahol reggeliztünk. Ebben a boltban vettek nekem tiroli bőrnadrágot. A nadrágtartóra elől ráhímezve: Grüss Gott.
         A gyerekek nevettek. Apák ősi emlékein a gyerekek mindig nevetnek. De azért udvarias érdeklődéssel megnéztek mindent. A vasútállomást. A hotel Reisch-t. A teraszt. A boltot. Akkor is arra gondoltam, hogy az volt életem legfelhőtlenebb nyara. De ezt nem mondtam nekik. Az ilyesmit hosszan lehet csak megmagyarázni és még úgy sem tökéletesen érthető. Minek fárasszam őket?
         Apámnak nem volt türelme ahhoz, hogy sokáig időzzön egy helyen, a megérkezését követő második, harmadik napon már térképet böngészett, kirándulásokat tervezett, különben is, úgyszólván azonnal megváltozott körülöttünk minden, egyszerre nagy társaságunk lett, az addigi idegenekből ismerősök, sőt, barátok, míg addig kettesben étkeztünk anyámmal, most egyszeriben nagy asztaltársasággal, osztrákok, németek, férfiak, nők, családok. Ehhez csudálatosan értett apám, enélkül mozdulatlannak és fárasztónak találta maga körül az életet. Úgy emlékszem, hogy minden nap elutaztunk valahová, autón, autóbuszon és mindig sokan voltunk, jókedvű nevetések emléke cseng a fülemben, ha visszaidézem azt a nyarat, szöges botokkal kaptattunk hegyi ösvényeken. Sokáig megvoltak azok a botok, a reájuk vert fém címerekkel, legfelül havasi gyopár, alatta Kufstein, Salzburg, Badgastein, Innsbruck…
A társaság csodálta osztrák kiejtésemet, mondták, hogy úgy beszélem a nyelvet, mint egy született osztrák gyerek, nem az én érdemem volt, hanem a Fräulein, a linzi Gréte érdeme. Mert akkor még volt Gréte, délutánonként este nyolcig, aztán évekkel később, a gimnázium első osztályában nem voltam többé „született osztrák” – amit ötéves koromban ösztönösen jól használtam, a „der-die-das”-t, tíz évesen már összezagyváltam. Nyoma sem volt többé a „Grüss Gott”- bennfentességnek. Máig sincs. Sovány vigasz, hogy a németek most sem igazodnak el a saját helyesírásukban, megreformálják, visszareformálják, aztán ragaszkodnak a reformhoz mégis. Hetedik gimnazista koromban Szendy tanár úr pótvizsgára buktatott németből. „Lief kaufen…” – Folytassa innen! Tessék? Annak idején Gréte erről egy szót sem szólt. Nem tudom folytatni. Máig nem tudom. Pedig Goethe. De Gréte, szegény, abbahagyatta velem a Max und Moritz-nál.
         Annak a réges-régi tiroli nyárnak az emléke nem összefüggő. Mozaik-kockák. Montázs. A vasútállomás. A terasz. A hotel homlokzata. A hegyi utak. A badgasteini vízesés. A kufsteini vár. És egy epizód nagyon elevenen: a nagy túrakocsi az út szélén áll. Alant smaragdzöld tó. A kocsi mellett nagyobb társaság. Valaki azt magyarázza, hogy a tengerszem jéghideg veszélyes, sőt tilos fürödni benne. A következő kép: apám fürdőtrikóban szalad a tó felé. Anyám hangját halom: – Antal! Ne! Megfázik! És tilos! Apám visszanéz, nevet, barnára sült arc, hófehér fogak. És a következő pillanatban már a tóba ugrik. A szívem rémülten dörömböl. Tágra nyílt szemmel nézek a tó felé. De nem kell őt félteni, ha egyszer legénykedik. Erőteljes karcsapásokkal már a part irányába úszik. Elismerő moraj, nevetés, bravózás. Apámnak sikere van. Ezt szerette. Ez volt az, amitől anyám idegenkedett. „Nem tudott Antal kedvében járni”, mondta a néném, apám nővére. Lehet, igaza volt, de az is lehet, hogy tévedett. Nem anyám volt az, aki nem tudott „Antal kedvében járni”, hanem éppen fordítva.
         A tiroli nyár emlékei amúgy is megszakadnak. Nem emlékszem az elutazásra, a vasútállomásra, a hazaérkezésre, a nyárutóból nem emlékszem semmire. Abból a néhány régi hétből emlékül csakis a napsütés maradt… Emlékül felhősebb időkre.
Nyárutóra.

Amerikai Népszava Opinion

Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.

Előző cikk

Halász Péter: Hold utca

Következő cikk

Halász Péter: A szemüveg