2024, március19, kedd
KezdőlapHalász PéterHalász Péter: A szemüveg

Halász Péter: A szemüveg

-

Mr. Peabody, a New York-i Madison Avenuen lévő kiállítás-i csarnok igazgatója reggel kilenckor telefonhívást kapott Tancredo Figueiredo brazíliai szobrászművész titkárnőjétől. A hölgy röviden közölte, hogy a Mester visszavonja „Félelem” című művét a verniszázsról, távolítsák el azonnal a kiállítási csarnokból, és szállítsák még a délelőtt folyamán a műtermébe. Magáról a műről a Mester később dönt. – Dehát mi történt tulajdonképpen? – faggatta döbbenten az igazgató a titkárnőt, a kiállítás iránt óriási az érdeklődés, Millford Carter, Amerika egyik legtekintélyesebb műbírálója is elfogadta a meghívást, aminek önmagában véve roppant jelentősége van, miért ez a váratlan döntés? A titkárnő azonban nem szolgálhatott felvilágosítással, de megismételte a Mester kérését, hogy művét haladéktalanul távolítsák el a csarnokból és szállítsák azonnal a műtermébe.
         Nos, Mr. Peabody tudta, hogy a tiltakozás reménytelen, Figueiredo követelését teljesítenie kell. A brazíliai származású, Amerikában letelepedett szobrászművész az utóbbi esztendők egyik legnagyobb fölfedezésének számított, munkái Európa nagy múzeumainak előterét díszítik, a legtöbbet rozsda borítja már, amelynek szimbóluma félreérthetetlen. Az egyik ilyen óriási méretű munkája a modern művészetek híres múzeumának kertjében látható és a múzeumba tóduló vasárnapi látogatók áhítattal haladnak el előtte. A mű mondanivalója, közlése a rozsda többszörös rétege alól is sugárzik. A verniszázson kiállításra kerülő mű voltaképpen miniatűr változata Figueiredo munkáinak, oszlop, amelyből az Ég felé mutató kar emelkedik a magasba. Vagy pedig az oszlop, esetleg fatörzs, és a kar annak ága? Ezt a szemlélő dönti el. Mindenesetre híre terjedt, hogy a verniszázs látogatóit a brazil művész ezúttal is egy miniatűrrel lepi meg. Most azonban váratlanul haza parancsolta a műtermébe. Elégedetlen volna vele? A mű előirányzott árát keveselné? Az igazgatósággal folytatott tárgyalás során százezer dolláros összeget mérlegeltek. Nos, majd kiderül. Mr. Peabody pillanatig sem gondolt a verniszázs elhalasztására, a büfé már megrendelve a Schraft’s-tól, a hat manökennek beillő szépség, aki a látogatókat fogadja, az italokkal körbejár, majd a búcsúzó eszpresszó-kávét főzi, mindenekfölött pedig elbájol, már megrendelve. A Madison Avenue-i kiállítási csarnoknak bőséggel elegendő értékes tárgya, festménye, miniatűrje van készletében ahhoz, hogy fogadást rendezzen. Ő pedig, Mr. Peabody, rövid beszédben fejezi ki sajnálkozását amiatt, hogy Tancredo Figueiredo új művének bemutatása rövid késést szenved. A többit megteszi a pezsgő a konyak, a pompás büfé. Tehát: semmi baj, semmi gond.
         Az alkalmazottak már utasítást kaptak a terem gyors átrendezésére, Mr. Peabody hűséges munkatársa, a cég főkönyvelője pedig arra, hogy a Figueiredo alkotást személyesen vigye el a műterembe. Ilyen kényes feladat csakis az idős Mr. Bennett-re bízható, talán módja lesz arra is, hogy beszéljen a brazil művésszel és kipuhatolja váratlan döntésének okát. A Cadillac gépkocsi már előállt. A kiállítási terem főhelyén fekete állványon díszlett Figueiredo munkája, a mintegy fél méter magasságú fémoszlop a belőle kinyúló karral. Alatta sárgaréz táblán ez állott: Figueiredo: „A félelem.” Mr. Bennett óvatosan megfogta a művet és megemelte egy kicsit, nem volt nehéz. Ezt a tevékenységet Mr. Bennett nem bízta volna senki másra, a felelősség irtózatosan nagy, ezeket az értékeket körültekintőn kell kezelni, jelentősége van minden milliméternyi hajlatuknak. Jobb kezével erőteljesen megfogta a fémoszlopot, baljával pedig levette a szemüvegét, hogy előrehajolva, amikor a földre helyezi a művét, nehogy lecsússzon az orráról. Leemelte tehát az alkotást, a szemüvegét közben gondosan az állványra helyezte, drága szemüveg, bifokális, manapság vagyonba kerül az ilyen. Ekkor már belépett a Cadillac sofőrje is, felajánlotta, hogy kiviszi az alkotást a kocsiba. Mr. Bennett azonban hallani sem akart róla, magához szorítva vitte és csak annyi időre adta át a sofőrnek, amíg ő beült a limuzinba, és aztán az ölében helyezte el. A Cadillac már a Central Park környékén haladt, amikor Mr. Bennett ráeszmélt, hogy szemüvegét a kiállítási szalonban, a fekete oszlopon hagyta, a mű helyén. Ezen jócskán bosszankodott, de azután megnyugodott, belső zsebében van egy másik szemüveg, és bár ez nem bifokális, de átmenetileg megteszi. A Cadillac megérkezett Figueiredo műterméhez. Mr. Bennett, a művét szorosan magához szorítva belépett a házba. A lift a műteremben állt meg és Mr. Bennett szemben találta magát a művésszel. Figueiredo kivételesen jó hangulatban volt, hellyel kínálta vendégét, a titkárnő pedig pillanatokon belül párolgó kávét szervírozott, igazi brazil kávét, tűzforrót, enyhén édeset. Mr. Bennett egy magyar művésztől hallotta egyszer, hogy Budapesten volt egy eszpresszó, amelyet „Brazil”-nak neveztek és olyan igazi kávét főztek benne, hogy mindennapi törzsvendége volt még a miniszterelnök is. A magyar művész, aki ezt elmesélte, az 1956-os magyar forradalom után menekült New Yorkba. Persze akkor már a budapesti Brazil eszpresszó a miniszterelnökkel együtt már régen megszűnt. A magyar művész portrék festésére specializálta magát, minden New York-i magyar család otthonában a ház asszonyának portréja függött, a Gábor-családot szintén lefestette, Zsazsát, Évát és Jolie-mamát. A magyar művész, azóta sajnos már elhunyt, a lefestett háziasszonyok sem élnek már, Éva és Jolie Gábor is elhunytak, már csak egyedül Zsazsa él. De most nem erről volt szó, csak a pompás brazíliai kávé juttatta az eszébe.
         A Mester szivarra gyújtott és mivel beszédes kedvében volt, feltárta az okot, amiért visszarendelte alkotását és bemutatásának elhalasztása mellett döntött.
         – Tudja, Mr. Bennett, az éjszaka gondolkoztam a mű fölött. Ráeszméltem, hogy valami hiányzik belőle. Az igazi művészt, sajnos, a kétségek mindig elkésve gyötrik. Amikor mostanában külföldön járok és látom rozsdalepte alkotásomat a modern művészetek egyik múzeuma előtt, élesebben látom hibáit, kifejező erejének fogyatékosságait, mint nyomban elkészülte után, de hát mit tehetek? A mű tömérdek tonnát nyom, mozdíthatatlan, el kell fogadni olyannak, amilyen. És a közönség el is fogadja. A kritikusok is. Csak éppen mi nem fogadjuk el, viszont jobb, ha ezt nem valljuk be. Minden tökéletlenségnek ez a titka és ismérve.
         Mr. Bennett ekkor már tűkön ült, a kiállító szalonba hamarosan érkeznek a vendégek, vajon hogyan fogadják az új Figueiredo alkotás bemutatásának elhalasztását? Mr. Bennett azonban nem csak emiatt aggódott, ottfelejtett szemüvegének sorsa is nyugtalanította. Bifokális szemüveg. Kétfókuszú! Elköszönt a Mestertől, beugrott a várakozó Cadillac-ba, és bár a sofőr iparkodott, a torlódó forgalom miatt csak késve érkezett a Madison Avenue-ra. A közönség már elárasztotta a szalont, a szépséges lányok körbe-körbejártak a pezsgős poharakkal teli tálcákkal és a szalon bejárata előtt éppen akkor landolt Millford Carter, a New York Times rettegett kritikusának taxija, amikor a Cadillac is odaért. Mr. Peabody és Mr. Donovan, a szalon tulajdonosa, valamint munkatársaik mély meghajlással fogadták, de Millford Carter csak biccentett, átnézett a bűbájos mosollyal pezsgőt kínáló lányok feje fölött, és máris elindult, hogy megtekintse a kiállított műveket. Mr. Peabody közölni akarta, hogy van egy kis változtatás, a brazíliai alkotó művének bemutatása későbbre marad, de nem jutott Carter közelébe, mert a többi kritikus olyan szorosan tapadt a nyomába, hallani akarták a véleményét, hogy megtudják tőle a sajátjukat. Peabody urat szédülés fogta el, vérhullámok áradtak végig a testén és rekedten suttogta a melléje férkőző Mr. Bennett fülébe:
         – Szent Ég! Micsoda botrány! Bennett, maga szerencsétlen, maga ottfelejtette az állványon a szemüvegét, változatlanul ott a sárgaréz tábla is…Figueiredo „A félelem”…micsoda szégyen…bocsánatot kell kérnem!
         Bennett azonban megragadta Peabody karját: – Meg ne mozduljon! – sziszegte a fülébe.
         Millford Carter ugyanis feszült érdeklődéssel hajolt közel a szemüveghez. Közelebb, majd még közelebb. Nem nyúlt a szemüveghez, de olyan közel hajolt hozzá, hogy orra már-már érintette a fekete állványt. A szemüveg úgy helyezkedett el az állványon, két szárára támaszkodva, hogy ha átpillantott rajta, az ablakon túl New York felhőkarcolóit látta, az Empire State Building ezüst csúcsát, a Pan American-palota csillogó üvegfalát.
         Egyetlen pisszenés nem hallatszott a szalonban. Minden szem Millford Carterra szegeződött. Helyesebben a hátára. Carter ugyanis mozdulatlanul előrehajolva még mindig az állványon nyugvó szemüvegen át nézte az elébe táruló világot. Aztán fölegyenesedett és halkan nevetett. Ekkor mindenki, aki a teremben volt, halkan nevetett. Millford Carter pedig, miközben előhúzta zsebéből kis jegyzetkönyvét, ezt mondotta: – Nagyon szellemes. Végtelenül eredeti. Figueiredotól mindig kap az ember valami újat. Majd Peabody és Bennett urakhoz fordulva mindössze ennyit mondott: – Gratulálok. Nagyon figyelemreméltó. Röviddel később távozott. A látogatók ekkor sorbaálltak a fekete állvány előtt, és boldog volt, aki egy pillantást vethetett Figueiredo alkotásán át a világra. Másnap reggel Millford Carter cikkében ezek a sorok láttak napvilágot:
         „Tancredo Figueiredo új alkotására ismét fel kell figyelni. A mű címe: „A félelem”. És mi az, amivel rádöbbent bennünket a félelem tarthatatlanságára? Egy szemüveg. Egy kétfókuszú szemüveg. A mondanivaló egyszerű, érthető és mégis mennyire elevenre tapint. Vajon nem az a világ tragédiája, kérdi Figueiredo, hogy más-más szemüvegen, főként pedig más-más fókuszon át, nézzük az életet és ezért mindaz, amiről beszélünk, vitázunk, ami fölött harcolunk, az mindannyiunknak mást-mást jelent. Mindenkinek igaza lehet, mert mindenki másként ítélkezik, tehát joggal küzd saját igazsága érvényre juttatásáért. Nincs egyetlen, megdönthetetlen igazság, nincs vitathatatlan nézőpont. Ne kényszeríts mást arra, hogy a te szemüvegeden át nézze az élet és a világ dolgait, mert ami a te szemüvegeden át fényes táj és a megdönthetetlen igazság, az másnak, más fókuszon át homály, szürke köd, fenyegető gomolyás, iszony, egyszóval: félelem. Ezt felmutatni, ezt megérteni az igazi művészet. Lehelyezni egy fekete állványra egy bifokális szemüveget és rádöbbenteni általa a többfókuszú igazságra. Kevesen értenek úgy ehhez, mint Figueiredo.”
         Az új megdicsért mű átmeneti divatot kreált. Néhány hónapon át látcsövek, teleszkópok, lupák kerültek a műkiállításokra, sőt, az egyik nagy csarnok egy periszkópot mutatott be. Egy magát megnevezni nem kívánó műgyűjtő százezer dollárért vásárolta meg a híres brazíliai szobrászművész kétfókuszos alkotását. Figueiredo pedig úgy döntött, hogy új alkotásából mégsem hiányzik semmi és visszajuttatta a Madison Avenue-i szalonba, előzőleg azonban a „Félelem”-ről átkeresztelte „Oázis”-ra.
Ennek az volt a magyarázata, hogy – bár tagadta –, feszült figyelemmel kísérte „Félelem” című „alkotásának” fenomenális sikerét. A Madison Avenue-i műkereskedő cég a jogtanácsosaival folytatott tárgyalás után átutalta Figueiredo bankszámlájára – húsz százalék jutalék levonásával – a vételárat. Az ügyvédek nem hagytak kétséget afelől, hogy a magát megnevezni nem kívánó macénás távolról sem Mr. Bennett szemüvegét vásárolta meg százezer dollárért, hanem…
Említést érdemel még, hogy Mr. Bennett a cégtől kapott egy új bifokális szemüveget, amellyel azonban a tapasztalt főkönyvelő ugyanazt látta, mint az előzővel: képmutatást, hamis bölcsességet, imitált szakértelmet, mindenekelőtt a régmúltból megörökölt szentencia rendíthetetlen igazságát: mundus vult decipi, ergo decipiatur.
         A világ azt akarja, hogy becsapják, hát becsapják.
Amerikai Népszava
Amerikai Népszava
Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.
25,000KövetőKövessen minket!
1,000KövetőCsatlakozzon!
340KövetőIratkozzon fel!

Legutóbbi bejegyzések