Halász Péter: A szemüveg

Közzétéve November 04, 2019, 1:11 am
20 mins
Mr. Peabody, a New York-i Madison Avenuen lévő kiállítás-i csarnok igazgatója reggel kilenckor telefonhívást kapott Tancredo Figueiredo brazíliai szobrászművész titkárnőjétől. A hölgy röviden közölte, hogy a Mester visszavonja „Félelem” című művét a verniszázsról, távolítsák el azonnal a kiállítási csarnokból, és szállítsák még a délelőtt folyamán a műtermébe. Magáról a műről a Mester később dönt. – Dehát mi történt tulajdonképpen? – faggatta döbbenten az igazgató a titkárnőt, a kiállítás iránt óriási az érdeklődés, Millford Carter, Amerika egyik legtekintélyesebb műbírálója is elfogadta a meghívást, aminek önmagában véve roppant jelentősége van, miért ez a váratlan döntés? A titkárnő azonban nem szolgálhatott felvilágosítással, de megismételte a Mester kérését, hogy művét haladéktalanul távolítsák el a csarnokból és szállítsák azonnal a műtermébe.
         Nos, Mr. Peabody tudta, hogy a tiltakozás reménytelen, Figueiredo követelését teljesítenie kell. A brazíliai származású, Amerikában letelepedett szobrászművész az utóbbi esztendők egyik legnagyobb fölfedezésének számított, munkái Európa nagy múzeumainak előterét díszítik, a legtöbbet rozsda borítja már, amelynek szimbóluma félreérthetetlen. Az egyik ilyen óriási méretű munkája a modern művészetek híres múzeumának kertjében látható és a múzeumba tóduló vasárnapi látogatók áhítattal haladnak el előtte. A mű mondanivalója, közlése a rozsda többszörös rétege alól is sugárzik. A verniszázson kiállításra kerülő mű voltaképpen miniatűr változata Figueiredo munkáinak, oszlop, amelyből az Ég felé mutató kar emelkedik a magasba. Vagy pedig az oszlop, esetleg fatörzs, és a kar annak ága? Ezt a szemlélő dönti el. Mindenesetre híre terjedt, hogy a verniszázs látogatóit a brazil művész ezúttal is egy miniatűrrel lepi meg. Most azonban váratlanul haza parancsolta a műtermébe. Elégedetlen volna vele? A mű előirányzott árát keveselné? Az igazgatósággal folytatott tárgyalás során százezer dolláros összeget mérlegeltek. Nos, majd kiderül. Mr. Peabody pillanatig sem gondolt a verniszázs elhalasztására, a büfé már megrendelve a Schraft’s-tól, a hat manökennek beillő szépség, aki a látogatókat fogadja, az italokkal körbejár, majd a búcsúzó eszpresszó-kávét főzi, mindenekfölött pedig elbájol, már megrendelve. A Madison Avenue-i kiállítási csarnoknak bőséggel elegendő értékes tárgya, festménye, miniatűrje van készletében ahhoz, hogy fogadást rendezzen. Ő pedig, Mr. Peabody, rövid beszédben fejezi ki sajnálkozását amiatt, hogy Tancredo Figueiredo új művének bemutatása rövid késést szenved. A többit megteszi a pezsgő a konyak, a pompás büfé. Tehát: semmi baj, semmi gond.
         Az alkalmazottak már utasítást kaptak a terem gyors átrendezésére, Mr. Peabody hűséges munkatársa, a cég főkönyvelője pedig arra, hogy a Figueiredo alkotást személyesen vigye el a műterembe. Ilyen kényes feladat csakis az idős Mr. Bennett-re bízható, talán módja lesz arra is, hogy beszéljen a brazil művésszel és kipuhatolja váratlan döntésének okát. A Cadillac gépkocsi már előállt. A kiállítási terem főhelyén fekete állványon díszlett Figueiredo munkája, a mintegy fél méter magasságú fémoszlop a belőle kinyúló karral. Alatta sárgaréz táblán ez állott: Figueiredo: „A félelem.” Mr. Bennett óvatosan megfogta a művet és megemelte egy kicsit, nem volt nehéz. Ezt a tevékenységet Mr. Bennett nem bízta volna senki másra, a felelősség irtózatosan nagy, ezeket az értékeket körültekintőn kell kezelni, jelentősége van minden milliméternyi hajlatuknak. Jobb kezével erőteljesen megfogta a fémoszlopot, baljával pedig levette a szemüvegét, hogy előrehajolva, amikor a földre helyezi a művét, nehogy lecsússzon az orráról. Leemelte tehát az alkotást, a szemüvegét közben gondosan az állványra helyezte, drága szemüveg, bifokális, manapság vagyonba kerül az ilyen. Ekkor már belépett a Cadillac sofőrje is, felajánlotta, hogy kiviszi az alkotást a kocsiba. Mr. Bennett azonban hallani sem akart róla, magához szorítva vitte és csak annyi időre adta át a sofőrnek, amíg ő beült a limuzinba, és aztán az ölében helyezte el. A Cadillac már a Central Park környékén haladt, amikor Mr. Bennett ráeszmélt, hogy szemüvegét a kiállítási szalonban, a fekete oszlopon hagyta, a mű helyén. Ezen jócskán bosszankodott, de azután megnyugodott, belső zsebében van egy másik szemüveg, és bár ez nem bifokális, de átmenetileg megteszi. A Cadillac megérkezett Figueiredo műterméhez. Mr. Bennett, a művét szorosan magához szorítva belépett a házba. A lift a műteremben állt meg és Mr. Bennett szemben találta magát a művésszel. Figueiredo kivételesen jó hangulatban volt, hellyel kínálta vendégét, a titkárnő pedig pillanatokon belül párolgó kávét szervírozott, igazi brazil kávét, tűzforrót, enyhén édeset. Mr. Bennett egy magyar művésztől hallotta egyszer, hogy Budapesten volt egy eszpresszó, amelyet „Brazil”-nak neveztek és olyan igazi kávét főztek benne, hogy mindennapi törzsvendége volt még a miniszterelnök is. A magyar művész, aki ezt elmesélte, az 1956-os magyar forradalom után menekült New Yorkba. Persze akkor már a budapesti Brazil eszpresszó a miniszterelnökkel együtt már régen megszűnt. A magyar művész portrék festésére specializálta magát, minden New York-i magyar család otthonában a ház asszonyának portréja függött, a Gábor-családot szintén lefestette, Zsazsát, Évát és Jolie-mamát. A magyar művész, azóta sajnos már elhunyt, a lefestett háziasszonyok sem élnek már, Éva és Jolie Gábor is elhunytak, már csak egyedül Zsazsa él. De most nem erről volt szó, csak a pompás brazíliai kávé juttatta az eszébe.
         A Mester szivarra gyújtott és mivel beszédes kedvében volt, feltárta az okot, amiért visszarendelte alkotását és bemutatásának elhalasztása mellett döntött.
         – Tudja, Mr. Bennett, az éjszaka gondolkoztam a mű fölött. Ráeszméltem, hogy valami hiányzik belőle. Az igazi művészt, sajnos, a kétségek mindig elkésve gyötrik. Amikor mostanában külföldön járok és látom rozsdalepte alkotásomat a modern művészetek egyik múzeuma előtt, élesebben látom hibáit, kifejező erejének fogyatékosságait, mint nyomban elkészülte után, de hát mit tehetek? A mű tömérdek tonnát nyom, mozdíthatatlan, el kell fogadni olyannak, amilyen. És a közönség el is fogadja. A kritikusok is. Csak éppen mi nem fogadjuk el, viszont jobb, ha ezt nem valljuk be. Minden tökéletlenségnek ez a titka és ismérve.
         Mr. Bennett ekkor már tűkön ült, a kiállító szalonba hamarosan érkeznek a vendégek, vajon hogyan fogadják az új Figueiredo alkotás bemutatásának elhalasztását? Mr. Bennett azonban nem csak emiatt aggódott, ottfelejtett szemüvegének sorsa is nyugtalanította. Bifokális szemüveg. Kétfókuszú! Elköszönt a Mestertől, beugrott a várakozó Cadillac-ba, és bár a sofőr iparkodott, a torlódó forgalom miatt csak késve érkezett a Madison Avenue-ra. A közönség már elárasztotta a szalont, a szépséges lányok körbe-körbejártak a pezsgős poharakkal teli tálcákkal és a szalon bejárata előtt éppen akkor landolt Millford Carter, a New York Times rettegett kritikusának taxija, amikor a Cadillac is odaért. Mr. Peabody és Mr. Donovan, a szalon tulajdonosa, valamint munkatársaik mély meghajlással fogadták, de Millford Carter csak biccentett, átnézett a bűbájos mosollyal pezsgőt kínáló lányok feje fölött, és máris elindult, hogy megtekintse a kiállított műveket. Mr. Peabody közölni akarta, hogy van egy kis változtatás, a brazíliai alkotó művének bemutatása későbbre marad, de nem jutott Carter közelébe, mert a többi kritikus olyan szorosan tapadt a nyomába, hallani akarták a véleményét, hogy megtudják tőle a sajátjukat. Peabody urat szédülés fogta el, vérhullámok áradtak végig a testén és rekedten suttogta a melléje férkőző Mr. Bennett fülébe:
         – Szent Ég! Micsoda botrány! Bennett, maga szerencsétlen, maga ottfelejtette az állványon a szemüvegét, változatlanul ott a sárgaréz tábla is…Figueiredo „A félelem”…micsoda szégyen…bocsánatot kell kérnem!
         Bennett azonban megragadta Peabody karját: – Meg ne mozduljon! – sziszegte a fülébe.
         Millford Carter ugyanis feszült érdeklődéssel hajolt közel a szemüveghez. Közelebb, majd még közelebb. Nem nyúlt a szemüveghez, de olyan közel hajolt hozzá, hogy orra már-már érintette a fekete állványt. A szemüveg úgy helyezkedett el az állványon, két szárára támaszkodva, hogy ha átpillantott rajta, az ablakon túl New York felhőkarcolóit látta, az Empire State Building ezüst csúcsát, a Pan American-palota csillogó üvegfalát.
         Egyetlen pisszenés nem hallatszott a szalonban. Minden szem Millford Carterra szegeződött. Helyesebben a hátára. Carter ugyanis mozdulatlanul előrehajolva még mindig az állványon nyugvó szemüvegen át nézte az elébe táruló világot. Aztán fölegyenesedett és halkan nevetett. Ekkor mindenki, aki a teremben volt, halkan nevetett. Millford Carter pedig, miközben előhúzta zsebéből kis jegyzetkönyvét, ezt mondotta: – Nagyon szellemes. Végtelenül eredeti. Figueiredotól mindig kap az ember valami újat. Majd Peabody és Bennett urakhoz fordulva mindössze ennyit mondott: – Gratulálok. Nagyon figyelemreméltó. Röviddel később távozott. A látogatók ekkor sorbaálltak a fekete állvány előtt, és boldog volt, aki egy pillantást vethetett Figueiredo alkotásán át a világra. Másnap reggel Millford Carter cikkében ezek a sorok láttak napvilágot:
         „Tancredo Figueiredo új alkotására ismét fel kell figyelni. A mű címe: „A félelem”. És mi az, amivel rádöbbent bennünket a félelem tarthatatlanságára? Egy szemüveg. Egy kétfókuszú szemüveg. A mondanivaló egyszerű, érthető és mégis mennyire elevenre tapint. Vajon nem az a világ tragédiája, kérdi Figueiredo, hogy más-más szemüvegen, főként pedig más-más fókuszon át, nézzük az életet és ezért mindaz, amiről beszélünk, vitázunk, ami fölött harcolunk, az mindannyiunknak mást-mást jelent. Mindenkinek igaza lehet, mert mindenki másként ítélkezik, tehát joggal küzd saját igazsága érvényre juttatásáért. Nincs egyetlen, megdönthetetlen igazság, nincs vitathatatlan nézőpont. Ne kényszeríts mást arra, hogy a te szemüvegeden át nézze az élet és a világ dolgait, mert ami a te szemüvegeden át fényes táj és a megdönthetetlen igazság, az másnak, más fókuszon át homály, szürke köd, fenyegető gomolyás, iszony, egyszóval: félelem. Ezt felmutatni, ezt megérteni az igazi művészet. Lehelyezni egy fekete állványra egy bifokális szemüveget és rádöbbenteni általa a többfókuszú igazságra. Kevesen értenek úgy ehhez, mint Figueiredo.”
         Az új megdicsért mű átmeneti divatot kreált. Néhány hónapon át látcsövek, teleszkópok, lupák kerültek a műkiállításokra, sőt, az egyik nagy csarnok egy periszkópot mutatott be. Egy magát megnevezni nem kívánó műgyűjtő százezer dollárért vásárolta meg a híres brazíliai szobrászművész kétfókuszos alkotását. Figueiredo pedig úgy döntött, hogy új alkotásából mégsem hiányzik semmi és visszajuttatta a Madison Avenue-i szalonba, előzőleg azonban a „Félelem”-ről átkeresztelte „Oázis”-ra.
Ennek az volt a magyarázata, hogy – bár tagadta –, feszült figyelemmel kísérte „Félelem” című „alkotásának” fenomenális sikerét. A Madison Avenue-i műkereskedő cég a jogtanácsosaival folytatott tárgyalás után átutalta Figueiredo bankszámlájára – húsz százalék jutalék levonásával – a vételárat. Az ügyvédek nem hagytak kétséget afelől, hogy a magát megnevezni nem kívánó macénás távolról sem Mr. Bennett szemüvegét vásárolta meg százezer dollárért, hanem…
Említést érdemel még, hogy Mr. Bennett a cégtől kapott egy új bifokális szemüveget, amellyel azonban a tapasztalt főkönyvelő ugyanazt látta, mint az előzővel: képmutatást, hamis bölcsességet, imitált szakértelmet, mindenekelőtt a régmúltból megörökölt szentencia rendíthetetlen igazságát: mundus vult decipi, ergo decipiatur.
         A világ azt akarja, hogy becsapják, hát becsapják.
Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.