A Telex beszámolója szerint a talpnyalók egymást túllicitálva próbálnak jó pontokat szerezni az OV’22 feliratú sapkával, amely annak a kampánynak a része, hogy a Fidesz már nem is a párttal kampányol, hanem Orbánt állítja a választás középpontjába, mintha nem parlamenti választás, hanem diktátorválasztás lenne. A lényeget valóban eltalálták, a Fideszen belüli vezérkultusz már ott tart, ahol a valóság, hogy nincs párt, nincs senki, csak a Vezér van, mindenki más az ő kegyéből szolgálhatja őt. Ha nem teszi, kuka. Erre képeznek mindenkit az iskolák, az egyetemek, az MCC.
A magyarok most nyersen megkapják a valóságot. 2022-ben nem új parlamentet választanak a képviselőkre és a pártokra adott voksolással, hanem arról szavaznak, hogy Orbán Viktor diktátor maradjon az ellenőrizhetetlen, korlátlan hatalomban, vagy visszakerüljön a népképviselet kezébe az ország, amit Orbán önhatalmúlag kisajátított és a családja hasznára működtet. Nem választást jelent ez sem, hanem csak szavazást: szavazni lehet, választani nem, mert a szavazás végeredményét Orbán előre eldöntette, a magyar népnek nincs választási lehetősége.
A 2022-es szavazás ugyanolyan, mint egy „nemzeti konzultáció”, amely hazudik, majd annak alapján megmondja, mi a jó, és arra lehet szavazni, amit jónak mutattak be. Orbánra vagy ellenzékére lehet szavazni, de választani csak Orbánt lehet. Ezt még Kádár János sem engedte meg magának, hogy a választás az ő személyéről szóljon. A hasonló választási komédián a Hazafias Népfront adta a listát, amit megkapott azoktól, akikre szavazni lehetett. Eljátszottak egy választást, hogy megmutassák a Nyugatnak, hogy itt demokrácia van, de legalább nem volt ilyen primitív személyi kultusz.
Pedig Kádár János egy valódi szavazást is megnyert volna Magyarországon, szemben a felcsúti köztörvényes bűnözővel, aki egy szabad ország szabad választásán, tisztességes és egyenlő feltételek között nem nyerne talán most sem, pedig tíz éve agymosást folytatnak, és nincsen demokratikus és szabad sajtó. Ha még az is lenne, s ha a kilencvenes évek Magyarországa lenne, akkor ez a csaló tolvaj bűnöző az estét megint hokimeccs bámulással tölthetné, de azt is csak a börtöncellában.
Az OV logó, az OV sapka, az OV kampány leginkább az O1G logóra emlékeztet, és erősen kontraproduktív lehet, mert igazán nagy seggnyalónak és hülyének kell lenni, hogy egy ember felvegyen egy ilyen sapkát. A politikai prostituáltak esetében, mint amilyen Novák Katalin, Szijjártó, Rogán, Varga és a futottak még, ez teljesen érthető: ők a nyelvükkel keresik a pénzt, eladták magukat, a NER-ben nincs más választásuk, mint a feltétel nélküli engedelmesség és az Orbán-szolgálat. De akinek nem muszáj, az nem vesz fel egy ilyen borzalmat.
A sapkahordás még jobban szektásítja az Orbán-tábort, mert azok is kirekesztettnek érezhetik magukat, akik sok mindenre hajlandók, de erre azért nem, mert akkor táblát is tehetnek a nyakukba, hogy „Idióta vagyok”. Orbán mindent próbál az amerikai republikánus szélsőjobboldaltól koppintani, de Magyarországon más a kultúra. Magyarországon ez személyi kultuszt jelent. Nem szeretik az emberek az efféle önmutogatást és kivagyiságot, ha más csinálja. Normális embernek ez arról szól, hogy Orbán már nem is titkolja, hogy egy diktátor, és itt minden érte van és róla szól.
Szó nincs demokráciáról, pártokról, népképviseletről, parlamentről, itt egyedül Orbán Viktorról van szó, akié a hatalom és a dicsőség mindörökkön örökké. Őt kell képviselni, ünnepelni, hordani a ruhán, lelkesedni érte. Orbán minden mindenben. Az OV’22 kampány azt is mutatja, mit gondol ő a „pártjáról”, az őt szolgáló emberekről, a gombnyomásra kiszemelt bábukról, az egész magyar demokráciáról, és legfőképpen a magyar népről. Nincs más, csak ő. Ő képviseli, ő testesíti meg „a magyart”, „a népet”, egész Magyarországot. Minden és mindenki az övé.
Örüljünk, tapsoljunk neki, lelkesedjünk érte, szavazzunk rá, legyünk rá büszkék. Legjobb lenne a fegyverkezés mellé mindenkit katona ruhába öltöztetni, akik kis jegyzetfüzettel járnak körülötte, minden szavát feljegyzik a kis füzetükbe, és azonnal alkalmazzák is a tanultakat, nehogy ágyúcső elé kössék őket. Most még csak jelképesen, egzisztenciálisan, de ki tudja, mit hoz a jövő.
