Talán az sem lett volna nagyobb szégyen, ha Andorra kiegyenlít vagy nyer a Puskás Stadionban a magyar válogatott ellen, minthogy a meccs végén a magyarok húzták az időt, Andorra sürgette a játékot, mert benne volt az egyenlítés a levegőben. Ha véletlenül nincs 5 cm-es lesen az andorrai játékos, akkor a bravúros magyar öngóllal már döntetlen lenne, és a meccs végén Andorra csapata a győztes gólért hajtott volna. Na, ugye. Most kell szerénynek lenni.
Ez a realitás, itt tart a magyar labdarúgás, ennyit ért az ezermilliárd közpénz, az állami pénzből működtetett futballakadémiák. A magyar válogatott nemzetközi mércével mérhető játékosai sem a magyar bajnokságból kerültek a válogatottba, nem a magyar futball készítette fel őket, hanem nyugat-európai klubcsapatok. A magyar bajnokság legerősebb csapataiban is elvétve játszanak csak magyar játékosok. Az orbáni államfoci képtelen volt egy csapatra való magyar tehetséget találni és kinevelni tíz év alatt. A magyar válogatott legjobb összeállításában nyolc játszik külföldi klubban.
Tegyük hozzá, hogy saját európai és amerikai klubcsapatukban kitűnően szereplő válogatott játékosok teljesítménye meg sem közelíti azt, amit a klubjaikban nyújtanak, mert amikor felhúzzák a magyar válogatott mezt, akkor tíz osztállyal alacsonyabb szintre kerülnek, mint a saját klubcsapatukban. Ez azt jelenti, hogy a magyar futball békasegg perspektívájú színvonalától függetlenül sem tudnak egyetlen profi csapatot kiállítani a külföldön játszó profik vezetésével, mert a közeg a felcsúti falusi öltöző színvonala, hiába húztak rá egy 4 ezer fős Makovecz templomot, attól még az.
A legutóbbi két Európa-bajnokságon a torna hangulata felhúzta őket arra, hogy döntetleneket kibekkeljenek, de az is csak néhány meccs, aztán a valóság, a teljes összeomlás. Ez nem csapat. Még Andorra ellen, hazai pályán sem tudtak szépen játszani. Nem gördültek a támadások, nem jöttek egymás után a helyzetek, a technikás, inspiratív magyar focinak a nyomait sem látni, már Mezey György is egy szép emlék. Pénz, akarnok diktátor, méregdrága állami pénzen élő futballakadémiák nélkül Nyilasik, Détárik, Törőcsikek, Esterházyk, Fazekas Lacik nőttek ki mesterek keze alatt.
Ma sehol nincs egyetlen mester, senki azok közül, akik még ismerték a magyar futball stílusát, hagyományát, játékát. Külföldi klubokból összerántott szedett-vedett csapat, amelynek semmiféle stílusa nincs, nincsenek egyéniségei Gulácsit és Szoboszlait leszámítva, akik nem érzik otthon magukat a magyar közegben. Az egész katyvaszt uralja és kontrollálja egy futballbolond barom, aki azt hiszi, hogy mindenhez ért, egy akarnok diktátor, aki belebeszél mindenbe, és körülveszi egy szégyenteljes fasiszta, rasszista bunkó közönség. Hogy lenne ebből színovalas teljesítmény?
Mindez így együtt egy szerencsés, meg nem érdemelt 2:1-es győzelem Andorra ellen, amely 1996-ban játszotta az első válogatott mérkőzését. Anemzeti futballszövetség egy évvel korábban, 1995-ben alakult. Az egész országnak annyi lakosa van, amennyi egy magyar város lakossága, a fővárosban 22 ezren laknak, annyian, mint a Komárom megyei Tatán. Ez a meccs olyan volt, mintha a magyar válogatott a Tatai AC ellen játszott volna, amely a megyei bajnokságban szerepel, s örülhettek, hogy kihúzták egy szerencsés egy gólos győzelemmel. Szégyen.
A válogatott csapatkapitánya, Szalai Ádám azt mondta a meccs végén, hogy „ez szörnyű, borzalmas”, a jobb sorsra érdemes Marco Rossi szövetségi kapitány úgy értékelt, hogy „imádkoznunk kellett az utolsó 10 percben, hogy Andorra ne lőjön még egy gólt, ez teljes mértékben elfogadhatatlan”. Ezek az emberek is áldozatok, egy hozzá nem értő hülye ember áldozatai, aki mindenhez is ért, a magyar futball pedig nem szakma, nem egy biznisz, amit békén hagynak és a maga törvényei szerint működik, hanem egyrészt politika, másrészt egy elmebeteg akarnok ostoba játékszere.
Hogy arról a sötét mocskos bandáról ne is beszéljünk, akiket „szurkolóknak” neveznek. Mindent elmond róluk, hogy ezután a teljesítmény után elénekelték a magyar himnuszt: „Isten áldd meg a magyart, jó kedvvel, bőséggel”. Csak azért nem röhögték el, vagy szégyellték el magukat, mert olyan bunkók, hogy azt sem tudják, mit énekelnek. Ebből a közegből születnek olyan öngólok, mint amelyet a magyar védelem összehozott, és az amerikai közvetésben a riporterek még tíz perc múlva is hangosan felröhögtek.
Pedig nem vicces, inkább siralmas. És ez nem a balsors, hanem a nagy magyar fasiszta butaság és sötétség. A magyar futball ennek a terméke. Akinek egy kevés esze van, menekül belőle.
