Oroszország a Nyugat gyarmatának érezte magát – de maga is gyarmati hatalom. (Anastasia Tikhomirova)[1]
Az Orosz Birodalom kialakulásában fontos lépés volt Moszkva felemelkedése a 14. század elején. A 15. században megszülető Oroszország magja Moszkva volt.
III. Iván a nagyhercegi cím birtokosa „Minden Rusz uralkodójának” nevezte magát, és uralma kezdetétől az „orosz föld összegyűjtése” politikáját folytatta. Ügyes stratégiájával katonailag is le tudta győzni a formailag nagyhercegként neki alárendelt, de gyakorlatilag önálló és litvánbarát politikát folytató Novgorodi Köztársaságot, és birodalmához csatolta.
Ez az „egyesítés”, melyet a centralizáció szellemiségű orosz/szovjet történetírás egyöntetűen „progresszív történelmi folyamatként” értékelt, alkalmasint kegyetlen, véres hódítás volt.
Az orosz állam területének kiterjesztése a következő évszázadokban folytatódott. Az orosz gyarmatosítás sajátossága, hogy Oroszországnak nem voltak tengerentúli gyarmatai. Ehelyett közvetlenül Oroszországgal határos területeket hóditották meg. A kolonializmus ilyen változatát leggyakrabban „kontinentális stílusú imperializmusnak” vagy belső gyarmatosításnak nevezik. Az orosz imperializmus különbözik a többi európai gyarmatbirodalmától, mivel birodalma szárazföldi, nem pedig tengerentúli, ami azt is jelentette, hogy a lázadásokat könnyebben lehetett elfojtani.
Az Orosz Birodalom[2] története 1721-ben kezdődik az északi háborúban Svédország felett aratott győzelemmel és Európa nagyhatalommá válásával. Az európai hatalmi struktúra új státuszának hangsúlyozására I. (Nagy) Péter, 1682 óta Oroszország cárja és nagyhercege, az orosz cárságot átnevezte „Orosz Birodalomnak”[3]. A Nagy Péter által 1721-ben kikiáltott Orosz Birodalom[4] a Balti-tengerhez, a Fekete-tengerhez és a Földközi-tengerhez keresett hozzáférést, hogy gazdasági és politikai tengeri kapcsolatokat létesítsen.[5] I.(Nagy) Péter uralkodásától kezdve a Nyugat–Kelet kérdés az orosz történelem központi témájává és egyben az orosz tudat egyik meghatározó részévé vált. I. Péter nyugati fordulata eredményeképpen létrejött Orosz Birodalomban természetszerűleg felerősödött a nyugati eszmék hatása. A 18. századtól a szűk értelmiségi elit által ápolt „orosz eszme” különböző alakváltozásai a nyugati szellemi áramlatokkal kölcsönhatásban fejlődtek. A különböző ideológiák szerepe hektikusan alakult, hol a „kormányzati liberalizmus” került előtérbe (I. Sándor és II. Sándor idején), hol a konzervativizmus (I. Miklós, III. Sándor), de az Orosz Birodalom fejlődése mégis – szellemtörténeti értelemben is – egyfajta modernizáció, nyugatosodás medrében haladt.
A 16. század óta Oroszország hat irányba terjeszkedett: Szibériában, Közép -Európában, Skandináviában, Közép-Ázsiában, a Kaukázus térségében és a Balkánon.
A cári Oroszország belső gyarmatosítása
- Szibéria[6]
Az oroszok első kapcsolatai Szibériával a Novgorodi Köztársaság virágkorába, a 11. századba nyúlnak vissza. Ettől kezdve az egyes vadászklánok kötelesek voltak adót fizetni az oroszok, majd később a mongolok előtt. Az Arany Horda 1500 körüli bukása után több orosz hódító, kereskedő és gyarmatosító is bevándorolhatott Szibériába. A 15. század végén, amikor Kolumbusz Amerikába hajózott, az oroszok Kurbszkij-Cserny herceg vezetésével megkezdték Szibéria meghódítását. A 16. század közepén az orosz kozákok és kereskedők fokozták előrenyomulásukat a hatalmas, fejletlen területre, megalapították az első orosz telepeket. Ezzel kezdetét vette az európaiak által eddig érintetlen észak-ázsiai orosz gyarmatosítás.
Oroszország először a kazanyi és az asztraháni tatár kánság 1552-ben és 1556-ban történt meghódítása után vált többnemzetiségű állammá. 1558 – ban IV. Ivan cár nagy hűbérbirtokot adományozott Anikej Sztroganov kereskedőnek az akkori orosz települési terület keleti szélén, a Káma és a Káma folyók mentén, Chusovaya (a mai Perm Krai, korábban a kazanyi kánság). A Sztroganov[7] család erőszakkal elvette a földeket a helyi lakosságtól, és benépesítette azokat a Sztroganovoktól oda telepített feudális orosz parasztokkal. A Sztroganovok alatt a területet intenzíven fejlesztették gazdaságilag és katonailag, erődöket építettek, a helyi zavargásokat magánhadsereggel fojtották el.
A Szibériai Kánság Jermak Timofejevics [8] általi meghódítása 1582 -ben az első lépés volt Szibéria orosz meghódításában. A Szibir Kánság tatárok által uralt állam volt az Urál-hegység középső részének keleti részén.
A Novgorodi Köztársaság szőrmekereskedelmi birodalommá fejlődött, amely Észak-Oroszországtól az Urálok északi részéig és azon túl terjedt. A birodalomtól keletre fekvő területek fokozatosan Moszkva ellenőrzése alá kerültek. Moszkva és az Urál között volt a Kazanyi Kánság, amely 1438 körül szakadt el az Arany Hordától. 1478-ban Moszkva elfoglalta Novgorodot, 1552-ben pedig Kazanyt. Ez megnyitotta a hozzáférést a Kazantól északkeletre, a Kama folyó körüli területhez Perm városával, amely az Urál-hegységet határolja.
Az oroszok erődöket épitettek stratégiai helyeken és kereskedelmi útvonalakon. 1586-ban Tyumen közelében épült egy erőd, 1587-ben pedig Tobolszk közelében. Majd 1594-ben az orosz terjeszkedés a Tara[9] folyón keresztül tovább folyt keletre. Ekkor alapitották meg Szurgut[10] városát. Werkhoturje[11] 1598-ban épült a Tura folyó mellett, amely településnek az Urálon átvezető utat biztositotta. Az oroszok 1590-es években átkeltek az Urál északi részén az alsó Ob-medencébe. 1602-ben alapították Ketsket a Ket[12] folyón, amely megnyitotta az utat a Jenyiszej folyóhoz.
A 17. században az orosz hóditás Jenyiszejtől a Csendes-óceánig terjedt. A terjeszkedés során 1649–1689 időszakban határkonfliktusokra került sor Kínával.
Az orosz terjeszkedés a 18. században Kamcsatka bekebelezése és a Csukcs-félsziget meghóditásával járt. A 18. század folyamán Oroszország átvette az irányítást egész Szibériában egészen a Bering-szorosig, és megkezdte terjeszkedését az észak-amerikai kontinensre (Alaszka) Az 1860-as években Oroszország megvált az amerikai birtokoktól de Kína rovására kiterjesztette befolyását a Távol-Keleten (Aigun-szerződés[13]).
Szibériában különösen a folyópartokat telepítették be oroszok, és a 18. század végén már több orosz volt, mint szibériai. Az áttelepítési hatóság a 19. század második felétől arra kényszerítette az őslakosokat, hogy az Északi-sarkvidékre vándoroljanak.Sokan közülük kihaltak az ismeretlen éghajlati viszonyok és betegségek miatt.
A 19. században történt többek között Habarovszk, Vlagyivosztok, Novoszibirszk megalapítása és 1891-ben a transzszibériai vasút építése. További orosz előrenyomulás feszültséget teremtett Japánnal, és az 1904-1905-ös háború az orosz befolyás elvesztéséhez vezetett Koreában és Mandzsúriában.
2, Balkán és Kaukázus
Mielőtt az Orosz Birodalomba beolvadtak volna, az Észak-Ukrajna és az Azovi-tenger közötti területek sokáig a Lengyelország-Litvánia, az Oszmán Birodalom és az Orosz Birodalom közötti feszültségek övezetében voltak. Ehhez járultak a Krími Kánság és a Nogaii Horda tatárjainak rendszeres portyái, és ezért ezek a sztyeppei területek termékeny feketeföldjük ellenére ritkán lakottak voltak.
1764-ben Oroszország visszaszorította az Oszmán Birodalmat és annak vazallus államát, a Krími Kánságot; a terület Oroszország részévé vált és Novorosszija nevet kapta. Az 1768-74-es orosz-török háborúban II. Nagy Katalin meghódította Ukrajna nagy részét és Közép-Kaukázus egy részét.
Az 1774-es kücsük-kajnardzsi békében[14] Oroszország nemcsak a Krími Kánság meggyengülését érte el, hanem az Oszmán Birodalomban az ortodox keresztények hatalmát megvédő szerepét is. A következő néhány évtizedben Oroszország ezt a státuszt arra használta fel, hogy terjeszkedjen a Fekete-tengeren az Oszmán Birodalom rovására. A deklarált cél a „szorosok”, a Dardanellák és a Boszporusz meghódítása volt Konstantinápoly városával, hogy összekapcsolja az orosz fekete-tengeri kikötőket a Földközi-tengerrel. Ebből fokozatosan alakult ki a csaknem 50 éves kaukázusi háború (1817-1864),[15] amelynek végén Oroszország meghódította Észak-Kaukázust. Ezek után az orosz terjeszkedés súlypontja Közép-Ázsiára helyeződött át.
A krími háború 1856-os elvesztése után Oroszország intezíven kezdte használni a pánszlávizmust, hogy megerősítse befolyását Közép-Európában és a Balkánon. Ezt a “stratégiát” Nyikolaj Jakovlevics Danilevszkij[16] a pánszlávizmus egyik “atyja” tervelte ki. Oroszország szövetségest talált Szerbiában pánszláv terveihez, és támogatta a balkáni szláv népek felkelését, amely a balkáni válsághoz, végül az orosz-török háborúhoz (1877-1878) vezetett mely során Bulgária függetlenné vált az oszmánoktól. Az orosz-török háború a Berlini Kongresszuson zárult le.[17]
3. Közép-Ázsia
Közép-Ázsiában a külső hatalmak váltak uralkodóvá: Kína a Csing-dinasztia alatt, amely 1730-ban elfoglalta Tibetet, Oroszország, amely elérte a Csendes-óceánt, most dél felé terjeszkedett, és 1689- ben megkötötte az első határszerződést Kínával, a Nercsinszki Szerződést, és Nagy-Britannia, amely kiterjesztette befolyását Indiában. A 16. századtól Oroszország kozák települések hosszú sorát hozta létre délkeleti határai mentén a Kaszpi-tengertől az Altaj -hegységig, azzal a céllal, hogy megakadályozza a kazahok behatolását a Volga-vidékre és Nyugat-Szibériába. A kazahok azonban gyakran áttörték az orosz vonalakat és megtámadták a településeket.
Az 1740-es év korszakhatár volt, részben azért, mert a sztyeppei népek az orosz császár védelme alá helyezték magukat.
Az imperializmus hajnalán Oroszország kiterjesztette befolyási övezetét Turkesztánra is. A Kis Horda 1822-es és a Középső Horda 1824- es felbomlása után a kazah függetlenség megbukott, majd 1865 és 1868 között az utolsó kazahok is behódoltak az oroszoknak.
Oroszország 1864-ben meghódította Dzsambult (ma Tarasz), Jassit és Chimkentet (ma Shymkent). Az oroszok elérték a Csu folyót, és erődgyűrűvel vették körül a kazah sztyeppét, majd 1867-ben az újonnan megszerzett területeket katonai kormányzó alá helyezték „Turkesztán területként”, ezt követőleg Hudzsándot és Szamarkandot meghódították.
A meghóditott területeket beépítették a turkesztáni kormányzatba, amelyet 1867. július 11-én hoztak létre majd 1873-ban a Khiva Khanátust is meghódították, és orosz vazallus állammá tették.
Oroszország már megvetette a lábát az Amur Darjától délre eső területen majd 1881-1885-ben a Kaszpi-tengeren túli régiót annektálta egy hadjárat során, amelynek eredményeként Ashgabat és Merv orosz ellenőrzés alá került.
4. Skandinávia
Az északi háborúban (1700-1721) Finnországot az oroszok szállták meg (1714-1721). A nystadi béke megkötése után Finnország megszállása véget ért, de ezzel együtt Svédország nagyhatalmi pozíciója is. Egy másik orosz-svéd háborúban, az úgynevezett kalapok háborújában (1741–1743) Finnországot ismét elfoglalták, és az ezt követő békében Oroszország nyugati határát a Kymijoki folyóig nyomták előre.
A napóleoni háborúk idején Oroszország Franciaországgal szövetkezett Nagy-Britannia és szövetségese Svédország ellen. 1808-ban Oroszország megtámadta Svédországot, és ezzel megkezdődött a finn háború, aminek következtében Svédországnak az 1809-es Fredrikshamni Szerződésben nagy területeket kellett átengednie Oroszországnak: a mai Dél-Finnországot, az Åland-szigeteket , valamint Lappföld és Västerbotten egyes részeit. Ezekből és az 1721-ben és 1743-ban már meghódított területekből alakult ki a Finn Nagyhercegség, amely az Orosz Birodalom része volt, de kiterjedt politikai autonómiát élvezett.
A 19. század végétől a megerősödött finn nemzettudat ellen a birodalom központosítására és a hozzá tartozó területek oroszosítására irányuló orosz törekvések álltak. Miklós cár 1899. évi februári kiáltványa érezhetően korlátozta Finnország autonóm jogait. Ez kemény politikai konfliktust eredményezett, amely Nyikolaj Bobrikov főkormányzó 1904-es meggyilkolásával és az 1905-ös orosz forradalom kapcsán tetőzött.
Lengyelország-Litvánia sokáig Oroszország erős nyugati szomszédja volt, de a 17. és 18. században tartós válságba süllyedt és orosz befolyás alá került. Lengyelország belső gyengeségeit a szomszédok kihasználták, és az országot Lengyelország három részre osztották fel Oroszország, Poroszország és Ausztria között, de Oroszország kapta a legnagyobb részt. (1795)
A francia forradalom és a napóleoni háborúk további határmódosításokhoz vezettek, amelyek ugyan csak rövid ideig tartottak, míg végül az 1815-ös bécsi kongresszuson került elfogadásra. Lengyelország felosztása után az orosz birodalomhoz került rész kapott csekély értékü autonomiát, melyet az orosz nacionalizmus térnyerésével a cári kormányzat megpróbálta korlátozni a lengyel autonómiát. 1830-ban Varsóban kitört a novemberi felkelés, amelyben a lengyelek megpróbálták lerázni az orosz idegen uralmat, de ezt 1831-ben az orosz hadsereg leverte. Ennek eredményeként a lengyel lakosság fokozott oroszosításnak volt kitéve, amely a második 1863-as januári elbukott felkelés után tovább fokozódott: az orosz hatóságok betiltották a Lengyelország elnevezést, és az országot Visztulának nevezték el.[19]
A fokozatos terjeszkedés az orosz társadalom nagy részében azt a benyomást keltette, hogy a többnemzetiségű állam terjeszkedése „természetes”, szerves folyamat, amely nem tudatos politikán, hanem az orosz parasztok fokozatos betelepülésén keresztül ment végbe. Az Orosz Birodalom 1917-es összeomlásáig feszültség volt egyrészt a tolerancia és a asszimilációs törekvések között. Soha nem valósult meg következetes oroszosítási politika a birodalom minden részében. Ugyanakkor a cári birodalom vége felé szisztematikusabb formákat öltött, jelezve ezzel az orosz nemzeti és orosz birodalmi identitás fokozódó fúzióját.
“Oroszország gyarmati történelme nem volt „békés” és „konszenzusos”, ahogyan azt az orosz történészek előszeretettel állítják. Nem volt kevésbé háborús és kegyetlenebb, mint az európai hatalmak gyarmati terjeszkedése”, ahogy ezt Vlagyiszlav Inozemcev orosz közgazdász fogalmazta meg.[20]
Az orosz gyarmatosítás a cári Orosz Birodalom új területek meghódításának folyamata volt és az orosz gyarmatosítás abban különbözött az európai gyarmati hatalmaktól, hogy a 16. század óta a birodalom terjeszkedése nem a tengerentúli területekre irányult, hanem nagyrészt a kontinentális északi, keleti és déli terjeszkedésre.
A birodalmaknak – hivatalosan deklarált, vállalt, vagy „nem hivatalosan” hozzájuk köthető – ideológiájuk van, ahogy ezt Gyóni Gábor kiváló munkájában rögzitette.[21] Medusevszkij[22] szerint Oroszország történetében eddig három, „struktúrájában, lelkiségében és szociális funkciójában” „hivatalos” ideológia jelent meg: a Harmadik Róma-koncepció a 16. században, az uvarovi pravoszlávia–önkényuralom–népiesség a 19. században, majd 1917 után a marxizmus–leninizmus.
A cári birodalom határain belül több mint 130 nyelven beszéltek és imádtak különböző isteneket: különböző felekezetű keresztények (az ortodoxia államegyház), muszlimok, buddhisták, zsidók (a XIX. század végén kb. az összes zsidó harmada az Orosz Birodalomban élt) és az animista természetvallások követői. Ez multikulturális idillnek hangzik, de elrejti az agresszív oroszosítási politikát, amely odáig ment, hogy megpróbálta eltörölni a nemzeti kisebbségek kulturális identitását.
Az orosz birodalom csak a birodalmi hódításokkal és gyarmatosítással tudta elérni méretét. Az orosz valóságot a mai napig a gyarmati kontinuitás jellemzi. Az orosz imperializmust a meghódított területek szándékos oroszosítási politikája kísérte. Az oroszosítás az uralom stabilizálásának eszközeként szolgált, ezért az Oroszország területén élő népek kulturális függetlensége ellen irányult.
A 19. századi oroszosítás célja az volt, hogy biztosítsa a birodalom ellenőrzését heterogén lakossága felett, és központosítsa bürokráciáját és politikáját az orosz nyelv elterjesztésével.[23]
A második világháború befejezése után Kelet-Poroszország annektálása volt a Szovjetunió utolsó területi terjeszkedése. Ezzel egy időben megkezdődött a birodalmi terjeszkedés új formája: Közép-Kelet-Európában bábköztársaságok létrehozása, sőt Németország felosztása.
Napjaink és az orosz propaganda
A fokozatos terjeszkedés az orosz társadalom nagy részében azt a benyomást keltette, hogy a többnemzetiségű állam terjeszkedése „természetes”, szerves folyamat, amely nem tudatos politikán, hanem az orosz parasztok fokozatos betelepülésén keresztül ment végbe. Az Orosz Birodalom 1917-es összeomlásáig feszültség volt egyrészt a tolerancia és a asszimilációs törekvések között. Soha nem valósult meg a következetes oroszosítási politika a birodalom minden részében. Ugyanakkor a cári birodalom a XIX század végén és a XX század elején szisztematikusabb formákat öltött, jelezve ezzel az orosz nemzeti és orosz birodalmi identitás fokozódó fúzióját.
Oroszország történelme során minden szomszédját megtámadta, de soha nem ismerte el magát agresszornak, és agresszióit mindig felszabadításnak, segítségnek vagy védelemnek nevezte. Oroszország elvette szomszédai területeit, és azonnal „elsősorban orosznak” nyilvánította ezeket a területeket. A megszállt területek helyi lakosait gyakran elpusztították vagy kitelepítették.
Ugyanakkor Oroszország folyamatosan szereti áldozatként és szenvedőként bemutatni magát. Oroszország szeret az őt ért szenvedésről beszélni, de soha nem említi azt a szenvedést és gyászt, amelyet másoknak okozott.
Közvetlenül a bolsevik hatalom átvétel után a szovjet-Oroszország megkezdte az európai országok elleni agresszió előkészítését, Németországban és Olaszországban, nem beszélve a közelebbi országokról.Oroszország elkezdett „népkormányokat” létrehozni más országokban, és „segíteni” ezeket a kormányokat.
Lengyelországnak köszönhetően, amely 1920-ban legyőzte a vörösöket, ezek a tervek nem valósultak meg, de Oroszország nem hagyott fel a terveivel.
1939 őszén a Szovjetunió Leningrád városának létfontosságú biztonsági érdekeire hivatkozva területi követelésekkel ált elő Finnországgal szemben Karéliában.
1939-ben Sztálin parancsára november 26-án a leningrádi katonai körzet rendezett egy átlátszó provokációt:[24] – a „mainilai lincidens” – amikor a saját területét vette tűz alá a finn határtól 800 méterre és a Szovjetunió ezért Finnországot hibáztatta. A Szovjetunióban beindult a sajtókampány: „Likvidálni az aljas bandát!”. Sztálin hivatalos bocsánatkérésre szólította fel a finn kormányt, amely nem tett eleget a felszólításnak. És ez már elegendő volt az addig érvényben lévő szovjet–finn megnemtámadási szerződés felbontására.
Szovjetunió 1939 őszén támadta meg Finnországot,[25] létrehozva egy fiktív „finn kormányt”, és ezt az agressziót „a finn népi kormánynak nyújtott segítségnek” nevezte. Ugyanakkor a belső szovjet propaganda azt terjesztette, hogy a fehér finnek megtámadták a békés Szovjetuniót. A Vörös Hadsereg a finn településket, városokat bombázta de a világ felé azt hazudta, hogy ételt ad az éhező finn népnek.
A hazugság és az aljasság mindig is Oroszország kedvenc eszköze volt és marad is.
A szovjet birodalom átalakulása az 1990-es években félúton megrekedt. A modern, demokratikus nemzetállamba való átmenet kudarcot vallott. Putyin hatalomátvételével háromszoros restauráció alakult ki: a megrekedt demokratizálódástól a tekintélyelvűségig, a félszeg szabadpiaci reformoktól vissza az államgazdaságba, és a nyugat-orientált, posztbirodalom Oroszországból a neobirodalmi politikába. Az orosz politika putyini változása kisebbségi komplexussal magyarázható, amelyel az oroszok tulajdonképpen Putyin hatalomra kerülése óta küzdenek. A Kreml elitjének az a beidegződése, hogy Oroszországgal nem úgy számolnak a világban, mint egy komoly hatalmi tényezővel, amíg ők saját magukat igazi nagyhatalomnak érzik.
Oroszországban mindenütt jelen vannak a múlt víziói, amelyek inkább kitalálásokban, legendákra mint komoly tényeken alapulnak. A tények változékonysága, ha a távoli múltról van szó, nem meglepő. Sok más humán tudományhoz hasonlóan a történelem is olyan tudomány, amelyben nehéz végső igazságról beszélni. De Oroszországban a spekuláció és a kitalálások is nagy jelentőséget kaptak a jelenben, azok a „történészek”[26] – amelyekre Vlagyimir Putyin elnök támaszkodik – általában nem érdemlik meg a történész elnevezést. Az autokraták és a nacionalisták szeretik a történelmi eseményeket saját céljaik érdekében újraértelmezni. Putyin csak egy a sok közül, akik történelmi hazugságokat használnak politikára. Ez a történelem árnyéka.[27]
Az oroszok is szívesebben hiszik, hogy történelmük pozitív irányba fejlődött, a felkavaró eseményeket, például a zsarnokok, – például Rettegett Iván vagy Sztálin – brutális uralmát a nagyság felé vezető út szükséges állomásaiként magyarázzák. A modern orosz világban azonban sehol máshol nem fordult elő a történelem annyira az utóbbi időben, hogy az agressziót és elnyomást igazolja, mint Putyin Oroszországában. A történelem ideológizálása és politikai célokra való felhasználása régóta bevett gyakorlat Oroszországban is, célja egy bizonyos koncepció, a társadalom kollektív emlékezetének formálása. A Szovjetunióban a történelmet, mint iskolai tantárgyat propagandacélokra használták, és most megint a történelem politikája – mint a Szovjetunióban ez gyakorlat volt – ma a Putyin-rezsim fegyverévé vált. Vlagyimir Putyin alatt az Orosz Föderációban olyan neo-birodalmi történelmi szemlélet alakult ki, amely ötvözi az „orosz világ” ideológiáját – röviden a cári Oroszországgal szembeni hízelgő és kritikátlan attitűdöt és a szovjet korszak nosztalgikus dicsőítését, beleértve a sztálinista totalitarizmust is. A „Nagy Honvédő Háború” körüli szélsőséges kultusz központi szerepet játszik ebben az értelmezésben. Ez az egyik pillér, amelyen nemcsak a neo-birodalmi mítosz nyugszik, hanem a jelenlegi orosz identitás is. Oroszország szomszédai számára különösen fenyegető, hogy Oroszország agresszív külpolitikája erre a birodalmi mítoszra épül.
Vége azoknak az illúzióknak, amelyek Putyin Oroszországáról mint a Nyugat partneréről szólnak. Amíg a jelenlegi rezsim hatalmon van, az elrettentés és visszaszorítás politikájára kényszeríti a Nyugatot – megmarad a remény, hogy Oroszország sem marad örökre birodalmi, militarista és tekintélyelvű történelmének csapdájában. Az orosz valóságot a mai napig a gyarmati kontinuitás jellemzi.
Oroszország nem áll készen arra, hogy szembenézzen gyarmati és imperialista múltjával (vagy jelenével). Sok orosz úgy gondolja, hogy nemzetük különleges, és Isten vagy a történelem választotta ki, hogy megvilágosodást hozzon egy istentelen világba. Ez a messiási küldetéstudat, amelyet Dosztojevszkij és sokan mások terjesztettek a 19. században, a középkori Moszkva ortodoxiájában keletkezett, és a mai napig fennmaradt.
Putyin elnök visszatért ahhoz a felfogáshoz, hogy a modern Oroszországnak kizárólagos joga van a Kijevi Rusz ortodox állam örökségére. Az ország lakosainak túlnyomó többsége biztos abban, hogy ők a legfejlettebbek, a legőszintébbek és a legigazságosabbak a világon, túlnyomó többsége biztos abban, hogy mindig mindent jól csinál, és még ha bűncselekményt is követ el, az is helyes. Oroszország lakói nem ismerték el és nem bánták meg hazájuk bűneit, és a putyini propaganda hatására az oroszok túlnyomó többsége másokat hibáztat minden problémájáért és egy hazugságot igazolnak egy másik hazugsággal, és soha nem adják fel a hazugságot és biztos abban, hogy országa jogosan megérdemli, hogy beavatkozzon más országok ügyeibe. A propaganda olyan mély és alapos, hogy ország lakosainak túlnyomó többségével elhitette azt, hogy az egész világ irigyli őket, és ezért folyamatosan árt Oroszországnak. Ez a putyini propaganda haragot és gyűlöletet táplált az egész világ iránt.
Most, hogy visszatért a jégkorszak Oroszország és Nyugat között, nem meglepő, hogy az orosz lakosság jelentős réssze egyre kevésbé azonosul Európával. Ilyen körülmények között ismét aktuálissá vált az orosz különleges út gondolata, amely már a 19. században fogalmazódott meg. Arra gondolnak, hogy az ország nem hasonlítható össze más társadalmakkal és kultúrákkal: hiszen Oroszország egyedülálló történelmi sorsa, eurázsiai birodalomként való ambíciója, valamint Bizánc önjelölt utódjaként fennálló egyetemes vallási hivatástudata mélyen beivódott a társadalomba.
Ma az egész világ látja, hogy Oroszország különféle kitalált hazugságokkal próbálja Ukrajna elleni agresszióját igazolni. Oroszország először azt állította, hogy Ukrajnában élő orosz nemzetiség nyelvi, nemzetiségi és jogfosztottsági elnyomásban élnek és ennek alapján 2014-ben katonai agressziót indított Ukrajna (Krím) ellen. Az oroszok elhitték ezt a hazugságot.
Az alapos orosz dezinformáció és a hazug propaganda meggyőzte Oroszország lakosait arról, hogy Ukrajna „8 éve ágyúzza a Donbászt” mely során sok ártatlan orosz áldozatot eredményzett. Az oroszok elhitték ezt a hazugságot is. Ezzel a hazugsággal igazolta Putyin 2022-ben az Ukrajna elleni agressziót. Majd Putyin és a Kreml azt hazudták az oroszoknak, hogy nem Oroszország támadta meg Ukrajnát, hanem Ukrajna indított Oroszország ellen katonai agressziót, és Oroszország csak védekezett. Az oroszok biztosak abban, hogy katonáik nem támadók, nem megszállók, nem martalócok és nem hóhérok, hanem becsületes védők.
Putyin többször utalt beszédeiben[28] arra hogy, Oroszország és Ukrajna szétválása tönkreteszi az egységes történelmi és szellemi teret. Oroszország állami vezetése nem fogadja el azt, hogy az ukránok egy külön nemzet, és független államban élnek, Kreml csak az „orosz-világ” (Русский мир)[29] fogalmát tartja elfogadhatónak. Ez volt az ukrajnai invázió egyik kiváltó oka. Putyin Ukrajnával kapcsolatos lépéseit az ukrán történelem mitologizált és perverz felfogásából vezeti le. Ennek egyértelmű bizonyítéka Putyin elnöknek az ukrajnai invázió kezdete előtt írt cikksorozata és nyilvános nyilatkozatai, amelyekben a történelmi témák nagyon jelen voltak. Ez mindenekelőtt az „Oroszok és ukránok történelmi egységéről” című cikkre vonatkozik, amely 2021 nyarán jelent meg.[30]
Putyin ukrán történelemszemléletének nagy része a szovjet vagy újbirodalmi szemléleten alapul. A történelmi politika fontossága az orosz államvezetés számára már abból is kitűnik, hogy az a munkacsoport, amelyet Vlagyimir Putyin elnök 2020 februárjában az alkotmánymódosítások kidolgozásával bízott meg, azzal a javaslattal állt elő, hogy a „történelemhamisítás” elleni küzdelmet foglalják bele az orosz alkotmányba. Talija Chabrieva, a munkacsoport tagja, a Jogalkotási és Összehasonlító Jogi Intézet igazgatója kijelentette: „A történelemhamisítás elleni küzdelemnek és történelmi emlékezetünk megőrzésének alkotmányos státuszt kell kapnia.” „Az ezeréves történelmével egyesített Orosz Föderáció őrzi az ősök emlékét, akik eszméiket és Istenbe vetett hitüket adták át nekünk, valamint az orosz állam fejlődésének folytonosságát. Elismeri a történelmileg kialakult állami egységet. [ …] Az Orosz Föderáció tiszteletben tartja a Haza védelmezőinek emlékét, és gondoskodik a történelmi igazság védelméről. Megengedhetetlen, hogy lekicsinyeljék a nép hősies erőfeszítéseinek fontosságát a haza védelmében.”[31] Oroszországban az emlékezetért folytatott küzdelem elsősorban a társadalom független történelmi tudata ellen irányul. Az állam például egyre újabb büntetésekkel próbálja térdre kényszeríteni a Memorial[32]-t az ország legfontosabb szervezetét,[33] amely a sztálinizmus politikai elnyomására emlékezik.[34] A Memorial felosztására való ürügyként azt hozták fel, hogy szembeállítja Oroszország történelmét a nyugati „hamis” beszámolókkal vagyis a hivatalos orosz történelmi „igazsággal”.
A legfontosabb területek, amelyeken ez az „emlékezetháború” folyik, a második világháború és a Sztálin-korszak. 2023 februárig azt lehetett tudni, hogy a Szovjetunió és a nyugati szövetségesek 1941-től együtt harcoltak Hitler legyőzéséért.
Putyin most azt mondja a világnak, hogy tévedtünk. Leningrád ostromáról tartott megemlékezések alkalmával 2023 február 2-án Putyin azt mondta, hogy most meg kell értenünk, hogy valójában „sok európai ország részt vett Leningrád ostromában”, és „a leigázott Európa gyakorlatilag minden országa Sztálingrádnál harcolt”. „Ma ismét a német [nyugati] tankok harcolnak az oroszok ellen”.[35]
Már akkor egész Európa náci volt Putyin szerint, nem csoda, hogy ma is nácik – hiszen Kijevet támogatják, ami értelemszerűen náci. Az emberek nácinak titulálása az orosz manipuláció központi eleme.
Az Ukrajna elleni háborút gyarmati háborúnak, az Orosz Föderációt pedig gyarmati konstrukciónak kell tekinteni.
Az elmúlt években Oroszország számos nemzetközi szerződéstől kilépett. 2019-ben Oroszország kilépett a polgári személyek nemzetközi fegyveres konfliktusokban való védelméről szóló genfi egyezményből. (Talán már akkor Oroszország fegyveres erő alkalmazását tervezte Ukrajna polgári lakossága ellen?) Oroszország 2023-ban az évben kilépett az Emberi Jogok Európai Egyezményéből, a Helyi Önkormányzatok Európai Chartájából, a Terrorizmus Elleni Európai Egyezményből és más nemzetközi szerződést is felmondtak.
Az orosz állampolgárok – a németekkel, britekkel vagy franciákkal ellentétben – soha nem tanulták meg, hogy a birodalmi hagyomány nem jó. Oroszország mindeddig nem ismerte el az emberek önrendelkezési jogát. Ehelyett egy nemzeti küldetéssel rendelkező imperializmus jött létre ott. Oroszországot történelmileg egyedülállónak és különlegesnek tekintik – függetlenül attól, hogy a cári birodalomban, a Szovjetunióban vagy a jelenben volt. A birodalmi hagyományt normálisnak és természetesnek tartják.
Amíg Oroszország nem ismeri fel birodalmi hagyományainak az európai és a globális politikára gyakorolt káros hatását, addig nem létezhet orosz demokrácia.[36]
Oroszország jövője Ukrajnában dől el.
Hivatkozások:
[1] Anastasia Tikhomirova szabadúszó újságíró a Novaja Gazeta ujságnál dolgozott
[2] A birodalom (impérium) olyan nagy kiterjedésű, több népet vagy nemzetet magában tömörítő, összetett politikai egység, amely rendszerint hódítás révén jön létre, és egy domináns központból, valamint alárendelt, gyakran igen távoli perifériákból áll. Az imperializmus azon tevékenységek és magatartásformák összessége, amelyekkel ezeket a nagy kiterjedésű politikai egységeket létrehozzák és fenntartják, de magában foglalja az emberek és országok mások felett gyakorolt uralmának kevésbé nyilvánvaló, közvetettebb formáit is. – Stephen Howe Empire. A Very Short Introduction Howe 2004 – Gecse Géza Orosz nagyhatalmi politika 1905–2021. 23
[3] Amikor Nagy Péter úgy döntött, hogy modernizálja a nagy cárok birodalmát, volt egy bizonyos „elképzelése” az európai nyugatról; igyekezett Nyugatról pontosan bevezetni Oroszországba azt, ami az ő idejében hiányzott országából – Tomas Spidlik.
[4] Nagy Péter cár 1721-ben a cári címet a császár címére cserélte
[5] A kedvező tengeri útvonalaktól való elszigeteltség az egyik magyarázata az orosz fejlődés lassúságának.
[6] A legfontosabb orosz telepes kolónia Szibéria volt és ma is az. Ez biztosította Oroszország
legértékesebb exportcikkeit, a prémektől, aranytól és fától az olajig és a földgázig. Az orosz uralkodókat soha nem érdekelte egy regionális elit létrehozása. Az első szibériai egyetemet csak 1878-ban alapították Tomszkban, 242 évvel a massachusettsi Harvard Egyetem után. A Szibériában tevékenykedő jelentős erőforrás-cégek szinte mindegyikének székhelye Moszkvában vagy Szentpéterváron található, és az adóbevételek nagy része a régióból áramlik ki.
[7] Sztroganov egy orosz kereskedőcsalád neve , amely a 16. században a sókereskedelem révén gazdagodott meg , és nagymértékben ösztönözte Oroszország szibériai terjeszkedését. IV. Ivan cár (Rettegett Iván) alatt a Sztroganovok fontos állami hivatalokat töltöttek be, és különleges tisztviselőként és meghatalmazottként részt vettek az orosz kormány politikájában és kereskedelmi ügyeiben.
[8] Jermak Timofejevics orosz kozák ataman és felfedező. Jermakot Szibéria meghódítójának tartják
[9]Tara egy 27 318 lakosú város a nyugat-szibériai Omszk megyében
[10] Szibéria egyik legrégibb városa, Hanti- és Manysiföld legnagyobb, a Tyumenyi terület második legnagyobb városa
[11]Verhoturje ma egy kisváros Szverdlovszk megyében az egyik legrégebbi város, amely az Uráltól keletre fekvő területek orosz betelepítése során keletkezett.
[12] Ket az Ob jobb oldali mellékfolyója Nyugat -Szibériában
[13] Az Aigun – szerződés az „egyenlőtlen szerződések” sorába illik. A szerződés egy hosszú orosz terjeszkedési folyamat eredménye volt az Amur régióban és a Távol-Keleten. A szerződés preambulumában kimondták, hogy „közös egyetértésben” és „két nagy állam örök barátságáért” kötötték. Ezzel a szerződéssel Kína elveszítette Mandzsúria azon részét, amelyet az 1689 -es nercsinszki szerződés eredményeként átengedtek neki. Az aigun-i szerződést két évvel később az 1860-as pekingi szerződés egészítette ki. (A Pekingi Egyezmény egyike azoknak az egyenlőtlen szerződéseknek, amelyeket a gyarmati hatalmak kényszerítettek Kínára.)
[14] 1768–1774 közti orosz–török háborút lezáró békekötés, amelyet 1774. július 21-én Kücsük-Kajnardzsiban (ma Kajnardzsa Bulgária) kötött a két hadviselő fél, az Orosz Birodalom és az Oszmán Birodalom.
[15] Az Orosz Birodalom 1817 és 1864 közötti katonai akcióit, amelyek célja az volt, hogy teljes ellenőrzést szerezzenek Észak- Kaukázus felett, együttesen kaukázusi háborúnak nevezik.
[16] Danilevszkij 1865–67 -ben írt egy könyvet Oroszország és Európa (Rosszija i Jevropa) címmel, amelyet 1871-ben adtak ki Szentpéterváron . Ebben a programszerű munkájában Oroszország és a szláv világ kulturális identitását konstruálja meg, amely szemben áll Európával, mint önálló kulturális típussal. A két „kultúra” közötti csatát „elkerülhetetlennek” tartja.
[17] Az oroszok a Berlini Szerződést vereségként értékelték: Délkelet-Európa rendezésére vonatkozó elképzeléseiket nem valósították meg, és megtagadták tőlük a Földközi-tengerhez való közvetlen hozzáférést, amire vágytak. Ausztria és Oroszország balkáni rivalizálása elmélyült, és az első világháború kitöréséig állandósult az európai politikában.
[18] Itt az orosz terjeszkedésen van a hangsúly, nem a gyarmatosításon.
[19] Az egykori Orosz Birodalom szovjet vezetés általi helyreállításának fontos állomása volt az 1939-es Hitler-Sztálin Paktum, amely Kelet-Lengyelország, Nyugat-Belorusz, Nyugat-Ukrajna és Besszarábia megszállásához, valamint a három balti állam 1940-es annektálásához vezetett. Az 1939/40-es téli háborúban kudarcot vallott az a kísérlet, hogy Finnországot visszakényszerítsék „haza a Birodalomba”.
[20] Russia, The Last Colonial Empire. The American Interest
[21] Gyóni Gábor Oroszország mint birodalom, Világtörténet, 2015.4
[22] Andrej Nyikolajevics Medusevszkij orosz történész, szociológus, politológus, jogtudós . A filozófiai tudományok doktora, professzor.
[23] Anasztázia Tikhomirova: Russlands imperiale Eroberungen 14. Dezember 2021
[24] 1939. november 30-án kezdődött, három hónappal a II. világháború kitörését követően. A hadműveletek a szovjet csapatok hadüzenet nélküli támadásával indult meg.
[25] A Szovjetunió eredeti háborús célja valószínűleg a teljes finn államterület elfoglalása volt a Ribbentrop-Molotov paktum értelmében
[26] Oroszországban a történelem egy aknamező. Egy népszerű mondás a Szovjetunióban így hangzott: „Tudjuk, mit hoz a jövő. Sokkal nehezebb megjósolni, hogyan fog kinézni a múlt.“
[27] Ez egy régi trükk: minden országnak van nemzeti narratívája, amely tényekből, rosszul emlékezett eseményekből és puszta mítoszokból áll. Nemzedékről nemzedékre az emberek történeteket mesélnek egymásnak a múltról, hogy megértsék jelenük zavarait, és elmagyarázzák, honnan származnak és kik ők. Néha a történelmet is átírják, elhagyják a kényelmetlen vagy szégyenteljes epizódokat, megpróbálják igazolni azokat, vagy újakat találnak ki. Ez táplálja a hazaszeretetet és összetart, olyannyira, hogy a „nemzet” nevében hajlandóak vagyunk felebarátunk koponyáját betörni, vagy életünket feláldozni. Európa elég példát mutat erre.
[28] „Az oroszok és az ukránok történelmi egységéről” címmel, amelyben leírta az Ukrajna múltjáról és jelenéről alkotott elképzeléseit. Ebben az írásban keveredik a szovjet patriotizmus, a birodalmi és az orosz etnonacionalizmus és a revizionista gondolkodásmód. Putyin számára Ukrajna maga az „oroszellenesség”, amely mögött nyugati összeesküvés áll. Szerinte az ukrajnai oroszokat „erőszakos asszimiláció” fenyegeti, amely a „tömegpusztító fegyverek használatához” hasonlítható. Putyin felfogása szerint az ukránok és az oroszok valójában ugyanazok, vagy legalábbis nagyon közel állnak egymáshoz. Ennek bizonyítására hosszú „történelmi“ eszmefuttatást ír le. Kifejti, hogy bár Ukrajna független ország, közelebb kell lennie Oroszországhoz, mint Európához. Oroszország és Ukrajna egyaránt a Kijevi Ruszból, egy középkori szláv államból emelkedett ki. Az idő előrehaladtával pedig a két nemzet kulturálisan, nyelvileg és történelmileg közel maradt egymáshoz.
[29] Az „orosz világ” (Русский мир) mint geopolitikai felfogás a nyugat-ellenes, antiliberális és neobirodalmi orosz gondolkodás számos különböző irányzatát egyesíti. Legutóbbi megnyilvánulásában az „orosz világ” gondolata fontos legitimációs alapot biztosít Oroszország kelet-ukrajnai katonai szerepvállalásához, és befolyásolja az Orosz Föderáció ideológiai légkörét is.
[30] http://kremlin.ru/events/president/news/66181
[31] http://duma.gov.ru/news/48045/
[32] Történelmi Felvilágosodás, Emberi Jogok és Szociális Jólét Nemzetközi Társasága
[33] Evgenija Lezina: Memorial und seine Geschichte. Russlands historisches Gedächtnis, in: Osteuropa, 11–12/2014, S. 165–176.),
[34] Irina Ščerbakova: Memorial unter Druck. Techniken des repressiven Staates in Russland, in: Osteuropa, 3–4/2020, S. 215–228 – 2022. október 7-én, néhány órával azután, hogy a Memorial Nobel-békedíjjal tüntették ki, egy orosz bíróság elrendelte, hogy a moszkvai irodákat, ahol a Memorial székhelye található, „köztulajdonná” alakítsák át.
[35] http://en.kremlin.ru/events/president/news/70434
[36] John Connelly Professor, (UC Berkeley)
