2024, március4, hétfő
KezdőlapKiemelt fő hírAz utolsó beszélgetés Vágó Istvánnal egy nappal a halála előtt

Az utolsó beszélgetés Vágó Istvánnal egy nappal a halála előtt

-

Vágó István emlékére

Miután elküldtem Vágó Istvánnak a pápalátogatásról írott viccesebb cikkeimet  (ezt és ezt), amit nagy tetszéssel fogadott, először felvetettem neki, hogy a DK Orbán elleni feljelentését hazaárulás címén kellett volna megtenni. Ezt érti a magyar ember, és a cselekménynek ez a minősítése a Btk.-ban. Vágó István azt írta, a feljelentést ő javasolta az elnökségnek, bár az ötlet nem tőle származik. Mint írta, az eredeti tervezet hazaárulásról szólt volna, de a feljelentés előre várható elutasítása miatt hamis vád és egyéb jogcímeken visszavághattak volna.

Erre azt írtam, hogy az ilyesmit be kell vállalni, és esetleg nem a bűncselekmény minősítését kellett volna megváltoztatni, hanem a feljelentést ismeretlen tettes ellen kellett volna megtenni. Orbán tetteit, a felelősségét megírva a feljelentésben, mint ami megalapozza a hazaárulás büntetőjogi tényállását. „Hidd el, Pista, ilyeneken múlik” – írtam neki a Messengeren. De szerinte jobb volt, hogy inkább a feljelentés alanya Orbán volt, mint egy ismeretlen tettes. Ezután fordult a beszélgetés abba az irányba, amiről voltaképpen írni szeretnék.

Egyetlen pártban minden demokratikus erő koalíciója

Ezt írtam Vágó Istvánnak: „Van egy komoly tervem is, hogy megírom, mit jelent Amerikában a „demokratikus koalíció”, mert van ilyen. Nem az összes egyéb hasonló párt koalícióját, hanem annak az egynek, ami van, de bekapcsolva az összes réteget. Ehhez a DK-nak ki kellene nyílnia, mindenkit beengednie, vállalva a veszélyét a belső nagyobb demokráciának is.” Vágó István erre azt írta: „Erről azért kérdezd meg a Momentumot és a Kétfarkúakat is, mit szólnának hozzá…” Aztán elküldött egy cikket, amiben a Momentum korábbi elnöke „Gyurcsány eltakarodásáról” beszélt.

Igaza van.

A téma folytatását Vágó István már nem élte meg, mert másnap hajnalban meghalt. Ezért most utólag, tisztelettel neki ajánlom az erről szóló, beígért gondolataimat. Sajnos, ezt már nem tudjuk megbeszélni, pedig nagyon kíváncsi lettem volna a véleményére. Annál is inkább, mert a Demokratikus Koalíció jelenlegi formájából csak két elem hiányzik, a „demokratikus” és a „koalíció’. Egy „demokratikusabb” jelleg, amely befogad olyanokat is, akik nem osztják mindenben az alapító vezetők véleményét, és a koalíció másokkal, akik nem tartoznak a párt jelenlegi törzstagságához.

Ehhez a felvetéshez pedig az amerikai modellt venném alapul, amely ugyanúgy nevezi magát, mint ami Vágó István pártjának neve: „demokratikus koalíciónak”, miközben ez maga a Demokrata Párt. Ennek lényege pedig az, hogy a koalíciót a Demokrata Párt nem más pártokkal köti (mint ami a magyar „ellenzéki összefogás” modellje), hanem minden demokrata érzelmű társadalmi erőt, csoportot és réteget egyesít, egy párton belül. A koalíció nem a párton kívüli demokratákkal való összefogást jelenti, hanem egy párton belül alkot koalíciót mindenki mással.

Így vannak az amerikai Demokrata Pártnak egymással vitatkozó belső platformjai, irányzatai, csoportjai, de fel sem merül, hogy ezek párton belüli szabad versenye és vitája szétfeszítené a pártot. Meg kell egyezni, ezt mindenki tudja, méghozzá demokratikusan. Ez azt is jelenti, hogy mindenki vállalja, nincs bérelt helye semmilyen pozícióban, nem garantálható, hogy a párton belüli irányt kizárólag ő határozhatja meg. Ehhez vállalni kell a nyitottságot, a befogadást, az egyes irányzatok és csoportok szabad működését és vitáját, a párton belüli nagyobb demokráciát.

Ez Amerikában azt jelenti, hogy a párton belül léteznek progresszívek, moderáltak, konzervatívabb demokraták (akik nem republikánusok), vannak a szocialistákhoz eszmeileg közelebb állók, aztán a különféle kisebbségek képviselői, emberi jogvédők, értelmiségiek, aktivisták, női jogok, feketék képviselői, az egész társadalom baloldali liberális demokrata közösségei, irányzatai egy koalícióban, akik különbözőek, de mégis egyek.

Az állóvíz vége

Ehhez a modellhez a magyar Demokratikus Koalíciónak bátrabban ki kellene nyitnia magát és biztosítani a sokszínűség, a demokratikus viták és verseny lehetőségét a párton belül. Ettől lehetne az, ami a nevében is szerepel: „demokratikus koalíció”. Ez eredményezhetné azt, hogy egy árnyékkormányt nem a vezetéshez hű pártelit tagjai, hanem az egész demokratikus közösség képviselői alkotnák. Nem egy belterjes kör jelenne meg a nyilvánosság előtt, ami meg is mutatja, hogy egy ilyen árnyékkormány nem fedi le a magyar demokrata közösséget, hanem csak egy szűk szegletét.

Ennek a modellnek az alternatívája a demokratikus pártok, csoportok, irányzatok és közösségek egymással szembeni versenye, amelyben mindenki veszít, mert egymás kárára tudnak növekedni. Egymást kizáró tényezőkké válnak, s amikor a választások előtt „koalíciós” kényszerbe kerülnek „ellenzéki összefogás” címén, akkor ez az alkalmi szövetség nem működik. Mepróbálhatnak ezek a pártok úgy növekedni egymás kárára, hogy akiket megnyernek maguknak, azoknak el kell fogadniuk a létező struktúrát, a merev hatalmi viszonyokat, de ez a növekedés korlátja egy ponton túl.

Az amerikai „demokratikus koalíció” (egy nagy Demokrata Párt) létrejöhet úgy, hogy a legnagyobb ellenzéki párt átalakítja és megnyitja magát, hogy alkalmassá váljon a párton kívüli demokrata erők, más pártok, irányzatok, csoportok befogadására, a párton belüli demokratikus működésre, az asszimiláció követelménye nélkül. A másik mód, hogy a jelenleg több pártban megosztott erők úgy egyesülnek, hogy megteremtik a belső demokratikus kereteket, amelyek lehetővé teszik, hogy valamennyien egy pártban működjenek. Ez bizony a demokratikus pártok egyesülését jelenti.

Ehhez mindenkinek le kell mondania arról, hogy saját kis „Fideszt” építsen, hogy mindenkinek saját szemétdombja lehet, ahol ő kukorékolhat, és meg kell tanulni azt, hogy elfogadják egymást és egymás jogait egy párton belül. Tanulhatnának a rendszerváltás utáni magyar történelemből, hogy akik befelé fordultak, belterjesek lettek, osztódással szaporodtak, eltűntek a süllyesztőben. Az országot az egyetlen olyan párt vezeti, amely egyesítette (lenyúlta, megpuccsolta, bekényszerítette, dögkeselyű módjára felfalta) a saját oldalán állókat, mert nem demokratikus párt.

De nem szükségszerű, hogy az egyik politikai oldal azt tegye a többiekkel, amit Orbán, aki az egész országra ugyanezt a dögkeselyű mentalitást terjesztette ki. Ám azzal, hogy egyesített mindenkit a saját politikai oldalán, az egész országot megszerezte, még úgy is, hogy ezt nem demokratikusan tette, a felzabált konkurenciának semmiféle belső demokráciát nem teremtett. Ezzel szemben egy olyan demokratikus párt, amely koalícióként működik, képes a különbségeket és az ellentéteket belső demokratikus vitákban feloldani, s az megváltoztatná a magyar politika jelenlegi stagnálását.

Túllépni a kölcsönös bizalmatlanságon

Előremutató mondatok hangzanak el néha. Gyurcsány Ferenc éppen most azt mondta, hogy „amit Karácsony Gergely gondol a világról, az beilleszthető abba, amit a DK gondol”. Ez miért nem veti fel annak a gondolatát, hogy ez lehetne közös párton belül is (a jó magyar turáni átok megosztottságán, a személyes rivalizáláson, presztizskérdéseken túl, amiket lehetne demokratikus keretekbe terelni)? Az amerikai Demokrata Párton belüli koalíció tagjai legalább annyira különböznek és távol állnak egymástól különféle kérdésekben, mint a mai magyar pártok és irányzatok.

De mindez működik. Amíg a mindent szétverő Márki-Zay meg nem jelent, az ellenzéki előválasztás első fordulója megteremtette egy ilyesfajta együttműködés atmoszféráját (ha ez nem is jelentett közös pártba való szerveződést), és az ország népe ezt nagyon jól fogadta. A demokrácia hívei sokkal többen vannak annál, mint amennyien látszanak, mert az egymással hadakozó pártok módjára utasítják el a demokratikusan gondolkodó emberek a másik táborba tartozókat, akiknek egyébként egy táborba kellene tartozniuk. Ez a demokratikus nemzeti egység irányába vivő gondolat.

Nem folytatom, hogy legyen élő ember, aki ezt elolvassa. Talán ennyiből is érthető, mi lenne az igazi „demokratikus koalíció”. Ezt szerettem volna Vágó Pistának megírni, amit kegyeletből is neki ajánlok. Nagyon sajnálom, hogy erről már nem ismerhetem meg a véleményét. Bár azt gondolom, hogy neki alapvetően nem lettek volna ellenvetései ezzel szemben, csak a többiek készségét vonta volna kétségbe. És feltehetőleg viszont. Ezen a kollektív bizalmatlanságon kellene túllépni, és megtalálni a közös nevezőt, formát, ami nem lehetetlen, de mindenképpen szükségszerű.

Hadd tegyem hozzá, nincsenek illúzióim, pedig valamikor ide kellene eljutni. Kérdés, ki lesz az első, aki ezt felveti, és hajlandó gesztusokat tenni, ami nem más, mint megnyitni a gondolatok és a pozíciók szabad és demokratikus versenyét, ami egyébként alapvető és normális lenne. Bármilyen abszurd, de a mai demokratikus pártokban erre nem mutatkozik készség. A gyanakvás miatt.

Pedig a jószándék amúgy sokakban meglenne.







Bartus László
Bartus László
Újságíró, az Amerikai Népszava főszerkesztője.
25,000KövetőKövessen minket!
1,000KövetőCsatlakozzon!
340KövetőIratkozzon fel!

Legutóbbi bejegyzések