Sorozatunkban néhány olyan cikket közlünk Bartus László “Az Unió első fasiszta állama” című könyvéből, amelyek korábban jelentek meg, de ma is aktuálisak. Ez a cikk 2014. január 11-én jelent meg, de semmit nem veszített aktualitásából. Arról szól, hogy mi az alapja az Orbán-rendszer megdöntésének, s milyen szabályszerűségeket nem lehet átlépni, hogy sikerrel járjunk. A könyv megvásárolható a Wesley János Lelkészlépző Főiskola könyvesboltjában (Budapest, VIII. kerület, Dankó utca 9.), az Írók boltjában (1061 Budapest, Andrássy út 45.) megrendelhető vidékről vagy a világ bármely pontjáról a danko09jegyzet@gmail.com és a wesleykiado@freemail.hu email címeken.
A magyar közéletet eluralta a hisztéria. Nemcsak a pártok híveit kerítették hatalmukba irracionális indulatok, hanem az ellenzéki politikusokat is. A mai ellenzék választási stratégiája ösztönlények szintjén mozog. Nélkülöz minden elméleti alapot és logikai felépítményt. Mellőz minden racionalitást, mintha társadalomelmélet és politikatudomány nem létezne. Az nem elméleti alapokon álló stratégia, hogy „fogjunk össze, és együtt váltsuk le Orbánt, mert erre kényszerít bennünket a választási törvény”. Ez az állat ösztönös reakciója, ha felvillanó fényt lát.
Aki le akar váltani egy kormányt, még inkább egy rendszert, annak tudnia kell, hogy minden rendszer addig marad fenn, amíg a legitimációját nem kérdőjelezik meg. A hatalomgyakorlás kulcsszava a legitimáció. Az a hatalom, amely nem rendelkezik legitimációval, megbukik. Olyan rendszert, amelynek nincs legitimációja, csak erőszakkal lehet fenntartani. Ezért csak azok képesek egy fennálló rendszert megdönteni, illetve egy kormányt leváltani, akik hiteles módon képesek a fennálló hatalom legitimitását megkérdőjelezni.
A legitimitás a hatalomgyakorlás jogosságát jelenti, amelyet elfogadnak az alávetettek, vagy elutasítanak. Ettől függ a polgárok engedelmességi készsége, a társadalmi konszolidáció. A legitimitás teszi lehetővé, hogy egy hatalom folyamatosan konszolidálja a társadalmat. A konszolidáció mindig azt mutatja, hogy a többség elfogadta egy hatalom legitimitását. Senki nem kérdőjelezi meg az elvet és jogot, amelyből a rendszer legitimációja származik.
E cikknek nem feladata, hogy a legitimációelmélet irodalmát ismertesse, ezért Szabó Miklós fogalomkészletéből indulunk ki, aki közérthetően foglalta össze az ezzel kapcsolatos hazai és külföldi irodalmat. Szerinte „az a politikai rendszer legitimált, amellyel szemben akkor is fennáll az állampolgárok engedelmességi készsége, amikor az illető rendszer nincsen olyan hatalmi eszközök birtokában, hogy az engedelmességet erővel kikényszerítse”, illetve nem szorul rá, hogy ezeket használja. Másrészt az a rendszer legitim, amely nem „anyagi előnyök biztosításával éri el az engedelmességi készséget”. A rendszert nem csak addig fogadják el, amíg „jól megy”, hanem hajlandók a rendszerben áldozatokat hozni. Az áldozatvállalás szükségessége nem vet véget az engedelmességnek. (Szabó Miklós: „A legitimáció történeti alakváltozásai Magyarországon. A »Politikai kultúra Magyarországon 1896–1986.« c. kötetben, Budapest: Medvetánc-Atlantisz 1989).
Van legitimációja a rendszernek, és van legitimációja egy kormánynak. Rendszerek és kormányok legitimációját nem szabad összekeverni. Ahogy a legalitást (törvényességet) és a legitimitást (elfogadottságot) sem. Egy hatalom lehet legális (törvényes), és lehet legitim (elfogadott). Lehet egy rendszer legális, de nem legitim, és lehet egy rendszer nem legális és mégis legitim, mert a polgárok a legitimitása alapját elfogadják, engedelmeskednek neki, függetlenül attól, hogy nem törvényesen jött létre. Demokráciákban a kormányokat lehet elutasítani, mert a rendszer legitimációja a jogra épül. A választás nem érinti a rendszer legitimációját. A választás nem a rendszert váltja le, hanem a kormányt. Ha valaki rendszert akar váltani, akkor nem választásra készül. Rendszerváltásra egy választás alkalmatlan.
A kormány legitimációját a teljesítménye határozza meg: a kormány elveszíti a legitimációját, ha működése felszámolja a polgárok engedelmességi készségét. De egy rossz kormány attól még törvényes lehet, hogy nem legitim. A kormány legitimációja a szavazáson dől el. Egy rendszer legitimációját viszont az Alkotmány adja. Ezt nem érinti egy szavazás eredménye, függetlenül attól, milyen arányú győzelmet ér el a választás nyertese.
Orbán trükkje az volt, hogy a szocialista kormány teljesítménye alapján megkérdőjelezte a rendszert. Összemosta a kettőt, hogy a kormány leváltásával a rendszert is leválthassa. A kormány teljesítményét a rendszer jellegéből vezette le, annak következményének állította be. A rendszert a kormánnyal azonosította, ezért vele együtt a rendszert is leváltotta. Szétverte előbb a kormány legitimációját, és megkérdőjelezte a rendszert is. Egybecsúsztatta a rendszert és a kormányt, a legalitást és a legitimitást.
A probléma megértéséhez tudni kell, hogy egy kormány legitimitását a szakszerűsége, a hatékonysága, a személyi alkalmassága, az emberek javára végzett munkája és a teljesítménye adja. Ha ezzel a polgárok elégedetlenek, nem tekintik a kormányt legitimnek. A legitimitása abból fakad, hogy alkalmas a feladatai ellátására. Ekkor vagy megvárják a választásokat, és akkor leváltják, vagy az engedelmesség készségének megtagadásával előbb kényszerítik ki a változást. Előre hozott választáson megbuktatják a kormányt, de a rendszer nem változik.
Ez nem érinti a rendszer legitimációját, amelynek ennél elvontabb alapjai vannak. Ez még a középkorban is így volt, amikor vita tárgya lehetett, hogy ki a legális király, de az nem volt kérdéses, hogy aki a trónra ül, az király lesz. A rendszer legitimációját ez nem érintette. Szabó Miklós a rendszerek legitimációjához megemlít még egy harmadik fontos elemet is, hogy az a rendszer legitim, amely nem magától értetődő, hanem amelyet legalább egy alternatívával szemben preferálnak. Ebből következik, hogy nem lehet egy rendszert leváltani, ha az legitim (a polgárok az alapjait nem kérdőjelezik meg, és készek engedelmesen együttműködni vele), és nem lehet felváltani egy olyan rendszerrel, amelynek legitimitását a polgárok többsége nem fogadja el, vagy azt nem nyilvánítja ki. Csak akkor, ha a rendszer nem legális, nem törvényes, mert a rendszer legitimitásának alapját elsősorban a legalitás adja.
Ezért teljesen érthetetlen és irracionális ellenzéki célkitűzés, hogy győzünk a parlamenti választáson (amely nem a rendszer, hanem csak a kormány leváltására hivatott), és akkor visszaalakítjuk a rendszert. Azon túl, hogy ez megismételné Orbán „fülkeforradalmi” trükkjét, nem számol azzal, hogy a polgárok adják a rendszer legitimitását, és nem a kormányra kerülő politikai többség akarata. Megváltoztathatják erővel a rendszert, ha tudják, de ha a változtatás legitimációját a polgárok többsége nem támogatja, nem kész arra, hogy megvédje, harcoljon érte, akkor legitimációs problémák lesznek, mert a másik rendszer legitimációját választók esetleg jobban akarják azt a másikat, ha azzal kapcsolatban nem merült fel a törvénytelenség gyanúja. A törvénytelenség (a legalitás) ugyanis felülírja a legitimitást. Ezért egy rendszert, amely nem törvényesen jött létre, nem a legitimációval, hanem a legalitással kell leváltani.
A rossz hír az, hogy az Orbán-rendszer, miközben nem legális (mert a rendszer alapját képező „fülkeforradalom”, a NENYI és az alaptörvény nem törvényes), aközben legitim, mert a polgárok nem vonják kétségbe legitimációjának alapjait, és készek engedelmeskedni neki. Mindaddig, amíg a legalitás kérdése fel nem merül. És ez a kulcskérdés. A legitimitás ugyanis nem helyettesítheti a legalitást. Választás ezért alkalmatlan a rendszer megváltoztatásra, mert az először törvényességi kérdés. Ezt a kérdést kell felvetni, nem a legitimációt keresni, amire egy kormányváltásra hivatott választási győzelem amúgy sem alkalmas. Ez nem történt meg.
Ennek oka az ellenzék, amely nem tette világossá, hogy nem törvényes a rendszer. A legalitás felülírja a legitimitás kérdését. Egy rendszernek mindenek előtt törvényesnek, legálisnak kell lennie, csak utána lehet legitim vagy nem legitim. Ezért a rendszert törvényes keretek között kell létrehozni. Ha egy rendszernek lenne is legitimitása, a polgárok többsége támogatná, azt törvényesen kell létrehozni, mert ez a legitimitás első feltétele. A nem törvényes, nem legális rendszert a polgárok elutasítják, a legitimációja kikezdhető. A legitimitást megelőzi a jog, amely a törvénytelenséget még azelőtt szankcionálja, hogy a legitimitás szóba kerülhetne. A törvényesség felülírja a támogatottságot. Nem számít, hányan támogatnának egy rendszert, ha az nem törvényes.
Orbán itt követte el a végzetes hibát, hogy a rendszere törvénytelenül jött létre. Ezért nem a legitimitását kell vizsgálni, amire a választások hivatottak, hanem számon kell kérni rajta a törvényességet. Orbán a legalitás (törvényesség) hiányát akarja pótolni a legitimitással, vagyis a többség támogatásával, elfogadásával (ezt is csalással, nem egyenlő feltételekkel). Ez azonban szemfényvesztés. Az ellenzék a választási részvétellel ehhez nyújt segédkezet, miközben a jog az ellenzék oldalán áll. Az ellenzéknek csak érvényesítenie kellene az igazát, nem pedig a legitimitást keresni a rendszerváltozáshoz egy kormányváltással. Ez őrültség. Lehetővé teszik Orbánnak, hogy legitimitással pótolja a legalitás, a törvényesség hiányát.
Ha Orbán nyer a választáson, attól a rendszere még nem lesz törvényes, viszont választási részvételével az ellenzék ezt a kérdést leveszi a napirendről, és a polgárok nem kérdőjelezik meg a rendszer legitimációját azon az alapon, hogy nem legális. Az ellenzék legitimációt ad az illegalitásnak, amihez nincs joga, és amivel be is betonozza a rendszert a hatalomba, mert a rendszer ellenzéke mondja azt, hogy a rendszert törvényesnek ismeri el. Meg lehet figyelni, hogy amikor Orbán megsemmisítő vereséget mér majd a választáson az ellenzékre, utána lekerül a napirendről a rendszer törvénytelen jellege. Többé erről nem beszélnek, mert a részvételével az ellenzék elismerte a legalitást. Ez Orbán minden vágya, hogy az államellenes bűncselekmény, az államcsíny ne derüljön ki a polgárok számára, s büntetőjogilag megússza.
Ezért az Orbán-rendszer leváltásának csak két útja lehetséges. Vagy bebizonyítják, hogy a rendszer nem legális, törvénytelenül jött létre, vagy egy másik rendszer-legitimációt kínálnak helyette, és meggyőzik a többséget arról, hogy ez a legitimáció erősebb és jobban szolgálja a többség érdekeit, mint az Orbán-rendszer. A passzív ellenállást választják, kivárják, amíg jogi úton, büntetőeljárás keretében tudják a nem legális rendszert eltörölni, vagy a demokrácia legitimációja lesz olyan erős, hogy a polgárok anélkül törlik el az Orbán-rendszert, hogy a törvényességét vizsgálnák. Ez egy népfelkelés. Választások útján ez semmiképpen nem lehetséges, mert a választáson kapott legitimáció a kormányzásra szól, nem a rendszerre. Ez jogi akadályt is jelent, de legitimációs problémát is felvet. Orbán is járhatott volna úgy, hogy nem fogadják el a törvénytelenül létrejött rendszere legitimitását és kitör egy lázadás. Ha egy kormány legitimációs problémával küzd, akkor nem verhet le egy lázadást erőszakkal, mert az nem a rendszer megdöntésére irányul.
A rendszerváltáshoz egyrészt legalitásra, másrészt legitimációra van szükség. Egyiket sem teremti meg még egy választási győzelem sem. Aki azt gondolja, hogy ilyeneken csak úgy át lehet lépni, mert ő úgy akarja, nem ért semmit. És ne csodálkozzon, ha mégsem úgy lesz, ahogy ő akarja.
Amikor az ellenzék a választási „összefogás” érzelmi akciójával ígéri a rendszert megváltoztatni, akkor a politikatudomány legalapvetőbb törvényszerűségeire sincs tekintettel. Mintha ilyenek nem is lennének. Márpedig vannak, és azok alapján pontosan meg lehet határozni azt az identitást és legitimációt, amelyre Orbán az új rendszerét alapította. Ahogyan azt a legitimitást is, amelyet lecserélt ezzel. Magyarország népének be kellene bizonyítania, hogy az Orbán-rendszer legitimációja hamis, nem szolgálja az ország érdekeit. Ez még akkor is így van, ha lenne hajlandóság arra, hogy valaki a rendszer törvénytelen jellegét felvesse az európai és a magyar igazságszolgáltatás előtt. A legalitás után ugyanis legitimációt is kell teremteni, a legitimáció pedig a nemzet identitását veti fel. Arra az alapvető kérdésre keresi a választ, hogy mi Magyarország, ki a magyar, mi a magyar?
Ezt az dönti el, hogy a polgár milyen alapokon álló legitimitást fogad el, milyen hatalomnak hajlandó engedelmeskedni. A legitimáció alapja valamiféle ideológia. Szabó Miklós odáig megy, hogy „annyiféle legitimáció van, ahányféle ideológia”, amiből az is következik, hogy ideológia nélkül nincs legitimáció. Az „összefogás” pártjainak semmiféle ideológiájuk nincs, amit szembeállítanának az Orbán-rendszer ideológiájával. Ehelyett még több rezsicsökkentést ígérnek. Az ideológiamentes állam is ideológia. Akik minden szellemi erőfeszítésre restek, és csak földhözragadt materialista módon gondolkodnak, még a politikatudomány szerint is örök vereségre vannak ítélve.
Ha nem kínálnak legitimációs alternatívát, a polgárnak nincs választási lehetősége. Bármily igazságtalan, a trafikmutyi nem érinti a rendszer legitimációját, de a vallás funkcióját betöltő ideológia igen. Minden embernek szüksége van elvekre, világnézetre, filozófiára, ideológiára, amely meghatározza és rendszerbe foglalja a döntéseit, az értékrendjét. Ugyanígy ideológiai alapra van szüksége egy államnak is, amelyből levezeti a törvényeit. A polgárnak is szüksége van arra, hogy azonosulni tudjon ezzel. Ez adja a rendszer legitimitását.
Aki nem nyújt semmiféle alternatívát, az nem képes legitimitást nyújtani, mert nem ad semmi identitást a polgárnak, a nemzetnek és a népnek. A legitimációelméletből az következik, hogy az elutasított „vallás” helyére másik „vallást” kell kínálni, az egyik ideológia helyett másikat kell adni, mert ez a rendszerek és az emberek alapvető szükséglete. A vallástalanság vallása is egy vallás.
Ami a konkrét legitimációs helyzetet illeti, az világosan kiolvasható Szabó Miklós tanulmányából is, ha valaki nem akarná átolvasni a teljes szakirodalmat. Szabó Miklós azt mondja, hogy a polgári korszakban (a felvilágosodás után) alapvetően két legitimációs bázis alakult ki: a „nemzeti legitimáció” és a „demokratikus legitimáció”. E kettő kezdetben nem volt ellentétben egymással, mert a feudális katolikus tekintélyelvű elnyomó rendszerek után egyértelmű volt, hogy a „nemzeti” érdek a „demokrácia”. A két legitimáció egybeesett.
A helyzet megváltozott, amikor a „nemzeti legitimáció” a „demokratikus legitimációval” szemben határozta meg magát. Mással azonosították a nemzeti identitást, nem a jog és a szabadság szeretetével, az egyenlő jogokkal. Azonnal érthetővé válik az egész eddigi eszmefuttatás lényege és tétje, ha idézzük Szabó Miklóst arról, mivé lett a demokratikus legitimációtól elszakadt nemzeti legitimitás: „A nemzeti legitimáció azt jelentette, hogy az állampolgárok készek voltak engedelmeskedni olyan politikai hatalomnak, amelyet hazafiasnak tekintettek, s feltételezték róla, hogy a legfontosabbnak tekintett nemzeti érdekek alapján áll. A nemzeti szempont prioritása olyan kormányzatokat is legitimált, melyekkel a lakosság egyáltalán nem volt elégedett, melyekkel nem azonosította magát a többi politikai kérdésben. A nemzeti legitimáció alapján volt legitimált a nyomor és elnyomás ellenére a Horthy-rendszer. A nemzeti rendszerrel szembeni alternatíva – amellyel szemben egy Horthy-rendszerrel is azonosul a lakosság – a hazafiatlan, az idegen rendszer.”
Ez a dolog lényege. Orbán Viktor a „demokratikus legitimációra” épülő rendszert váltotta le a „nemzeti legitimációra” épülő rendszerrel. A lakosság engedelmességi készsége azt mutatja, hogy a többség elfogadta ezt a legitimitást, és annak hazugságát, hogy a nemzet érdeke ellentétes a demokráciával, és akik a demokráciára épülő rendszer hívei, azok a nemzet ellenségei, a nemzeti érdek elárulói, hazafiatlanok és idegenek. Egy szóval: gyarmatosítók.
Ez a rendszer ideológiájának alapja, és a legitimitását az adja, hogy az alattvalók ezt az ideológiát elfogadják és helyeslik. Ezért a kormány elkövethet bármit, teljesítménye elérheti a negatív növekedés csúcsait, elszegényedhet és elnyomorodhat a nép, de a rendszert létrehozó párt és kedves vezetője népszerűsége nem csökken, mert a legitimitás alapjául szolgáló ideológia minden másnál erősebb. Nem érti az ellenzék, hogy amíg ennek az ideológiának a hazugságát le nem leplezi, addig az ellenzék egyes pártjai szétválhatnak és összefoghatnak, a fejük tetejére állhatnak, akkor is idegenszívű gyarmatosító hazafiatlan árulók maradnak. És addig nincs esélyük, amíg ez a legitimáció és identitás meg nem változik. Addig hiába írogatnak bármit, hogy a múlttal szembe kell nézni, a múlt bűneit be kell vallani, mert jelenleg ez a „nemzeti legitimáció” azt állítja, hogy ezek nem voltak bűnök, hanem magyar érdeket szolgáltak. A gyilkosságokért pedig nem mi vagyunk a felelősök, hanem mások.
Bármiben fogadok, hogy Mesterházy Attilának fogalma sincs ezekről, életében nem olvasott olyan könyveket, tanulmányokat, amelyekből ezt megértené. Ezért nézi páholyból Orbán, mit pattognak a légüres térben ezek, kergetik az „összefogást”, mint kutya a farkát, mert még csak be sem jutnak abba a tudati szférába, ahol ezek a kérdések eldőlnek. Ennek a legitimitásnak az alapja a hamis nemzeti identitás: a nemzetet a „kereszténységgel” azonosították. És aki nem „keresztény”, nem nemzeti, nem magyar. A zsidó például nem „keresztény”, és az sem, aki nem a „kereszténységgel” azonosított egyház államelméletét, ideológiáját vallja. A magyar azonos a „kereszténnyel”, s mivel a demokrácia nem a „kereszténységből” alakult ki, ezért a demokrácia nem magyar, hanem idegen. A demokrácia és a szabadság a zsidók találmánya, ezért idegen, nem a magyar érdeket szolgálja. Ez ilyen egyszerű, és erre nincs az ellenzéknek világos válasza, alternatívája, miközben az egész egy történelmi hazugságon alapul.
Nincs, aki megmondaná, hogy a politikai katolicizmus, mely a Szent Koronára, a Szent István-i állameszmére épül, köszönőviszonyban sincs semmiféle kereszténységgel, a nemzet identitása hamis. Magyarország soha nem volt keresztény ország, annál az egyszerű oknál fogva sem, hogy keresztény országok és nemzetek nem léteznek, csak keresztény egyének. Akik, miután keresztények lesznek, elveszítik a nemzeti identitásuk elsődlegességét, mert Isten országának nemzetek fölötti polgárai lesznek. Az igazi keresztények nemzeti identitása nem megerősödik, hanem másodlagossá válik. De ezt nem mondja meg senki a magyaroknak, mert a demokrácia híveinek oldalán senki nem is érti. Az egyik oldal felkészült, a másik oldal tudatlan.
Még arra is képtelenek, hogy történelmi tényeket bizonyítsanak. A „keresztény” identitás alapja a Szent Korona adományozásának legendája, ami tényszerűen nem igaz. A Szent Koronát nem a katolikus pápa adományozta Istvánnak. István soha nem is látta, soha nem is volt a fején, mert a Szent Korona később került Magyarországra. Méghozzá a pápa ellenfele, a bizánci császár adományaként. Ezért, ami az Orbán-féle alaptörvény preambulumában le van írva, hazugság. Magyarország államiságához, államalapításához semmi köze nincs a katolikus egyháznak és a Szent Koronának. Ezért nincs „keresztény” identitás, ennek a legitimációnak vége. Feltéve, ha ezt az ellenzék elmondja a népnek, és nem azt gondolja, hogy az igazsággal csak magára haragítja őket. De akkor tegyenek le a demokráciáról.
Nem tanítják az embereket a „demokratikus legitimáció” hívei, mert kínosnak gondolják ezt, miközben ellenfeleik első dolga az volt, hogy a hazugságot alaptörvénybe iktassák, az iskolai tananyagba foglalják. Az ellenzék pedig nem fogja fel, hogy ezt miért teszik, s hogy ennek sorsdöntő jelentősége van. Elfelejtették, hogy a „demokratikus legitimációt” az a felismerés hozta létre, amelynek ők semmiféle jelentőséget nem tulajdonítanak, hogy sem a nemzet, sem az állam nem azonos egyetlen tételes vallással és egyházzal sem. Valamikor mindenki tudta, hogy a legnagyobb nemzeti érdek a demokrácia, még emlékeztek az évszázados elnyomásra, jogfosztásra és nyomorra, a máglyákra, amelyek a „keresztény” nemzeti identitásból fakadtak. Az ellenfél rendszerének legitimációja tömeggyilkos ideológiára épül. S az ellenzék ezt nem teszi világossá, s aztán nem tudja, miért tehetetlen az Orbán-rendszer hazugságaival szemben, amelyek ezekre a hazugságokra épülnek. Innen a tehetetlenség és a kilátástalanság.
Márpedig ez azért is fontos, mert a „nemzeti” és a „liberális” (demokratikus) szembeállítása annak következménye volt, hogy a nemzetet a „keresztény” (katolikus és reformált katolikus) vallással azonosították. Így a katolikus egyház antiliberális felfogását és demokráciaellenes nézeteit a nemzet identitásává tették. Ez azt jelenti, hogy a magyar nemcsak „keresztény”, hanem ebből kifolyólag demokráciaellenes és antiszemita is, mert ez következik a hamis „keresztény” nemzeti identitásból. Aki azt az alapvető állítást elfogadja, hogy a magyar a katolikus egyház által meghatározott „kereszténnyel” azonos, automatikusan azonosul azzal is, amit ez a „kereszténység” tartalmilag jelent: az antiszemitizmussal, a demokrácia elleni gyűlölettel.
A kereszténynek nevezett katolikus legitimitást állítják szembe a demokratikus legitimitással, ahol a „keresztény” nemzeti identitás a politikai katolicizmussal azonos. Emiatt vált el a nemzeti és a liberális egymástól, mert a politikai katolicizmus tagadja a demokráciát, és azt zsidónak bélyegezve nemzetellenesnek tartja. Így a „kereszténységgel” azonosított nemzeti identitás antiszemita. A jelenlegi magyar identitás alapján a nemzet definíciója ez: a magyar antiszemita. Ezt mondja ez a nemzeti identitás. És ahogy nő ennek a nemzeti identitásnak a tábora, úgy nő az antiszemiták száma. Ez vezet a nácizmushoz. Ezért áll fenn a veszély, hogy az antiszemita tartalmú „keresztény” rendszert nem liberális demokraták, hanem nácik váltják fel.
Ez az oka, hogy ahol létrejön a „keresztény-nemzeti” legitimáció, ott erős lesz a hitlerista szélsőjobboldal is, amely ugrásra készen áll a hatalom átvételére. Azt ugyanis jól tudják, hogy a „nemzeti legitimáció” alapját képező idegengyűlölet alanya a zsidó. Így lesz a vallásból fajelmélet, az állami kereszténységből zsidóüldözés, akikkel szemben zajlik a szabadságharc. Az ellenzék mindezt átugorná, semmibe venné a tényeket, a szellemi törvényeket, és azt hiszi, egy választási győzelemmel megsemmisítheti a valóságot. Ez halálos tévedés. A katolicizmus a zsidók elleni évezredes harcát vívja, és ha sikerül balga nemzetekkel elhitetni, hogy ők a katolicizmussal azonosak, akkor ezek a nemzetek a katolicizmus harcát vívják a zsidók ellen. A katolikus-zsidó háborúból így lesz magyar-zsidó háború. A vallásos farkas belebújik a nemzeti bárány bőrébe, és a nemzettel végezteti el a piszkos munkát. Mit nevezhetünk a nemzet tönkretételének, ha nem ezt?
A katolikus egyház elhitette az államokkal, hogy a polgárok engedelmessége a vallásukból származik, ezért az állam legitimitása erre épülve szilárd. Az állam érdeke a „valláserkölcs” erőltetése. Tagadják, hogy egy nem vallásos állam eredményes lehet. Minden válságot és bajt a „demokratikus legitimációra” épülő rendszernek tulajdonítanak. Ilyen rendszerek átmeneti jellegét és hanyatlását hirdetik, szerintük azok az éllovasok, akik visszatérnek a jó öreg katolikus feudalizmusba. S mivel e hazugság szerint ez a nemzet önmagához és gyökereihez való visszatérése, a rendszer legitimitása szilárd. Csakhogy ahova vissza kell térni, az nem történt meg. Nem a katolikus egyház adta az első magyar király koronáját. A magyar állam nem a „kereszténységgel” azonos.
Ez az oka annak, hogy a rendszer csak maffiaként való leírása pontatlan, mert a rendszer legitimációja nem arra épül, hogy maffia. A kormány maffiaként működik, ennek ellenére népszerű, mert a „nemzeti legitimáció” rendszere népszerű. Szabó Miklós azt mondja, hogy a „demokratikus legitimitás” azt jelenti, hogy az állampolgárok valóságos engedelmességi készsége azon a meggyőződésükön alapul, hogy a meghozott intézkedésről szavaztak; másrészt elfogadják az általuk esetleg meg nem szavazott kormány jogát, mert nincs kizárva annak lehetősége, hogy a jövőben az ő pártjuk kerül kormányra. Ebből az is következik, hogy a „nemzeti legitimációra” épülő rendszer olyan államot hoz létre, ahol a szavazás legfeljebb díszlet, de a kérdéseket nem szavazással döntik el.
Ha népakarat dönthetne, akkor „idegenek” is hatalomra juthatnának, rombolhatnák a nemzeti érdeket. A nemzeti „legitimáció” alapja az, hogy ezt megakadályozza. Ezért az általuk kiírt választás kizárja, hogy demokratikus kormány jöjjön létre és az ellenzék győzzön. A „nemzeti legitimáció” rendszerében idegen test a „demokratikus legitimációt” képviselő kormány. Ezek összeilleszthetetlen struktúrák. A rendszer nem teheti lehetővé, hogy szabad választás legyen, mert az összeegyeztethetetlen a rendszer legitimációjával. Ez a rendszer ezért diktatúra. Ezért csak színjáték minden választás.
A rendszer legitimációja arra épül, hogy a nemzet képviselői vezessék a nemzetet (mert a haza nem lehet ellenzékben), ezért fogalmilag kizárt, hogy nem a nemzetet képviselő párt vagy kormány legyen hatalmon. Ezért a „nemzeti legitimáció” rendszerében kiírt választás nem arról szól, hogy átveheti-e valaki más a hatalmat, hanem arról, hogy a kisebbség – amely nem uralkodhat a többség fölött, mert „Magyarország legyen a magyaroké” – kap valamiféle névleges képviseletet a parlamentben, hogy kioltsák a rendszer ellenfeleinek ellenállását.
Ha ehhez azt a látszatot is tudják kelteni, mintha ez a „demokratikus legitimáció” keretében zajlott volna, s csupán demokratikus választási vereségről van szó, akkor megszerezték az ellenzék legitimációját is a hatalmukhoz. A demokraták így nem érzik szükségét, hogy a törvénytelen rendszert megdöntsék, vagy nincsenek tudatában ennek jogával, és várják a következő megsemmisítő erejű választási vereséget. Mivel nem tudják, hogy milyen csalás áldozatai, a tehetetlenség érzése gyötri őket, de nem látnak kiutat. Becsapottak. Miközben fel sem merül, hogy az Alkotmány kizárta a lehetőségét, hogy ne „demokratikus legitimációja” legyen a rendszernek, így a mindenkori kormánynak is. Orbán rendszere csalás.
Akiknek a fentiekről fogalmuk sincs, vagy érdekeik azt kívánják, hogy erről ne vegyenek tudomást, azok szajkózhatják, hogy fogjunk össze és váltsuk le, ez a legegyszerűbb. De ez csak „demokratikus legitimációjú” struktúrában lenne lehetséges, ám az Orbán-rendszer nem az. Ezért megkerülhetetlen a nép felvilágosítása, hogy a nemzet nem azonos a vallással, nem azonos a katolicizmussal, az ország ennek az identitásnak köszönheti történelme katasztrófáit. Ezt nem spórolhatják meg, különben mindig az ország feje fölött lebeg a keresztény-nemzeti diktatúra réme és az országot kettészakító kultúrharc.
Ami pedig a jelenlegi helyzetre adandó konkrét választ illeti, az nem a választási részvétel, hanem a bojkott, amely nem elég önmagában. A bojkott célja az, hogy a rendszer illegális, törvénytelen voltának kimondásával vonja meg a rendszertől a legitimációt. Az Orbán-rendszer megdöntésének egyetlen reális módja a rendszer törvénytelenségének kimondása, az ellene való harc. Ehhez eszköz a rendszer bojkottja. Ilyen rendszert egyetlen módon biztosan nem lehet megdönteni: választási győzelemmel.
Nem lehet választáson győzni, de ha lehetne, akkor sem lehetne a rendszert megváltoztatni, ha a legitimitása erős. Márpedig az Orbán-rendszer „nemzeti legitimációja” az antiszemitizmus miatt erős. Ezt csak az a tény írja felül, hogy a rendszert törvénytelenül hozták létre. Emiatt a törvénytelen rendszert meg kell szüntetni, az államcsíny végrehajtóit bíróság elé kell állítani. Ezt kell a bojkottal egy időben követelni. Semmi mással nem foglalkozni, csak ezt követelni, minden nap. Utána a hazug nemzeti identitásra épülő „nemzeti legitimációt” kell legyőzni, különben soha nem lesz nyugalom és béke. A demokrácia állandó támadás alatt lesz.
A választási cirkuszban való részvétellel a rendszert nem lehet leváltani, csak legitimálni és konszolidálni lehet, mert a részvétel az engedelmesség része. Aki részt vesz a választáson, az nem leváltja Orbánt, hanem engedelmeskedik. Lehet ráolvasást alkalmazni, nem tudomást venni erről, lehet ágybavizelésig erőlködni, összevissza hazudozni, de ettől még ez így marad.
Mi nem látunk különbséget az összefogás-papagájok és Orbán papagájai között. Legitimálói Orbán rendszerének. Vezetői ugyanúgy ellenfelei a demokratikus Magyarországnak. Ők azok, akik „Barabbást” kiáltanak. Akik részt vesznek a választáson, azok mind Orbánra szavaznak.
